Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. május) 5. szám, 321–400 p.

Louis Aragon nagy regénye egyik legszebb és legidőszerűbb eredménye az irodalomnak. A világháború előtti évek nagyszabású képe tárul ki ugyan benne, mégis időszerűnek kell mondanunk, mert azok az események s az azokból levont tanulságok fényt vetnek sok-sok mai problémára is. Ez a könyv a szó szerencsés értelmében vett intellektuel-írás: meg van benne mindaz, amit értékképpen örökölhet az író a polgári múlttól, de elkerüli azokat a hibákat – itt főleg a bántóan tendencia-regényekre gondolunk –, amelyekbe baloldali írók gyakran beleesnek.

Ezt a szinte hibátlan eredményt az író tudatos, sikerült tárgyválasztása is elősegíti. Catherine Simonidze, a törékeny, tüdőbajos georgiai, emigráns lány köré szövődik a történet, s ennek a lehelletfinom nőalaknak a rajzán átviláglik az egész háború előtti Franciaország, de merőben más szempontból, mint ahogy azt polgári írók műveiben megszoktuk. Nagyiparosok, katonatisztek, kitartott dámák, spekulánsok, s velük szemben munkások, szocialisták, anarchisták – hatalmas korképpé dagadva foglalja magába a regény a háború előtti évtized hullámzó fejlődésének legfontosabb szakaszát.

Tárgy és író tökéletes egysége: az eszközök ösztönösen helyes megválogatása jellemzi legjobban Aragon könyvét. Az első részben széles, nagy vonásokban, néha az unalmassággal kacérkodva rajzolja föl egy visszataszítóan erkölcs nélküli, önmagába süllyedt, káros és torz uralkodó rétegnek – a francia burzsoáziának – hamis fényű körképét.

De érdemes elolvasni ezt a nyomasztó bevezetést, mert utána szinte átmenet nélkül olvad át a történet Catherine történetévé: hogyan ingadozik az orosz nihilisták között; hogyan kerül közel egy egyszerű, alig észrevehető szerelmen keresztül az igazi proletársághoz az 1912-es nagy párizsi sofőrsztrájk idején; s hogyan jut mégis zsákutcába nem tudva végleg szakítani osztályának munkátalan, fényűzést hajszoló létével – bármennyire is vonzza a harcos, egyszerű, de kielégítést kínáló szocialista munka, amely már több mint világnézet: életforma.

Szinte indokolatlanul, de mégis mélyen a történésébe gyökerezve fejezi be az író a regényt a szocialista pártok 1912-es bázeli kongresszusával: a saját hitében diadalmas szocializmus ül ott örömünnepet, s csak a komor, középkori bázeli harangok szava kong baljóslatúan, megcsapva a két év múltán kirobbanó katasztrófa szelével, mikor maga a győzelmesnek hitt szocializmus verbuválja a katonákat a világ imperializmusának négyesztendős halálfürdője számára.

A cselekmény széteső, nagyobb darabokból összeálló hullámzását az események belső lüktetése úgy kapcsolja össze, hogy nem is érezni az egyes részek látszólag átmenet nélküli egymásbafolyá[379]sát. Catherinen keresztül szűrődnek le a forrongó események, gondolatok, változások: olyan ez a változékony, nyugtalan leányalak, mint a fénygyűjtő lencse sziporkázása – mindent magába fogad, és hirtelen fényre lobbant, de mégis a dolgok csak átfutnak, átillannak rajta, maga pedig elég az események és kalandok lázában. Catherine Simonidze típus: típusa az intellektuelnek, aki jóhiszeműen, becsülettel keresi a maga kiútját a zsákutcából, érzi a maga fajtájának öröklött, menthetetlen bilincsét, de ezek terhétől csak rövid, boldog pillanatokra tud megszabadulni: csöndes beszélgetésben egy kék blúzos munkással, Marxnak valamelyik könyvébe elmerülve, vagy egy halott sztrájkoló teste fölött. Először anarchistákkal ismerkedik meg, s csak később jut szoros kapcsolatba az igazi, harcos proletárokkal. S a munkásság küzdelmes életén túl villódzik a háttérben a háború fénye, nagyiparosok, pénzemberek, gyarmati spekulánsok, generálisok végső ütőkártyájaként.

Aragon regénye intellektuel-író írása, intellektuel a hősnője is; éppen ezért mentes azoktól a sokszor bántó propagandisztikus kényszerszempontoktól, amelybe gyakran beleesnek az írók, ha önmaguktól idegen tárgyat akarnak – legföljebb csak a meggyőződés jóhiszeműségével – megjeleníteni. Ő mindvégig önmagát, a maga külső és belső világát adja, őszintén és mégis elcsúszások, hamis hangok nélkül. Könyve egy darab élet: s jobban megvilágosodik rajta a kíméletlen osztályharcok egyik nagy felvonulása, mint sok harsogó, de hamis hangú propaganda-írásban. Ragyogó példája annak, hogyan kell az írónak eggyé olvasztania magában eseményt és életet, meggyőződést és politikumot: Aragon nem beszél a valóság dialektikus ábrázolásáról, hanem csinálja azt. Minden szervesen összefügg, és a művészi alkotás tudatos, egyéniségbe markoló öntvényévé válik. Minden alak a helyén van: anarchista nyomdászok, sztrájkoló sofőrök, vidéki, félparasztmunkások, s velük szemben a másik világ, Catharine régi világa. Kevés vonással fölvázolt alakok, a maguk emberi környezetében és valóságában, idealizálás, vagy ördöggé feketítés nélkül; a tények beszélnek értük. A francia realizmus egyszerű, erőteljes hagyományú eszközeivel dolgozza föl hatalmas anyagát az író: de egy-két, felülmúlhatatlan részletében megközelíti a legmélyebb költőiség emberhez szóló zenéjét is.

A szocializmus egyik dokumentuma ez a regény, s iskolapéldája annak, hogyan kell úgy kiragadni egy részét a forró, alakuló életnek, a maga ellentéteiben, tömegek és egyének belső világán átszínezve, hogy az mindig eleven és igaz történés, erőszakoltság nélkül is az egyetlen utat járó, igaz művészi teljesítmény legyen.

A fordítás – Hevesi András munkája – híven adja vissza az író tiszta, egyszerű stílusát, mondatainak emberteremtő erejét. Változtatás is csak az utolsó fejezetben történt, de ez nem megy a regény kárára (a bázeli kongresszus és Clara Zetkin szereplése, s az író evvel kapcsolatos következtetéseinek visszaadásánál).