Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. május) 5. szám, 321–400 p.

(Royer Vercel: Capitaine Conan, Paris Albin Michel. Prix Goncourt)

Hát még ma is írnak, sőt díjaznak Franciaországban háborús-békés regényeket. Vagyis olyanokat, melyek a háború részleteit festik le a béke egész eszméjének szolgálása céljából. Lásd Romain Rolland.

A mostani ilyen mű a Szaloniki-fronton, azután Romániában, Bolgárországban és végül Besszarábiában játszik. Hőse egy derék, francia, vidéki rőfősből katonává, mi több: harcossá lett ember. Olyanná, aki az alája rendelt embereket valódi, még a technikai háború kellős közepén is igen sokszor késsel dolgozó rohamcsapattá nevelte, „amiből 3000 döntötte el valóban a nagy háború sorsát”, mert „a fő dolog nem megölni az ellenséget, hanem megfélemlíteni”. Az ilyen harcosok, vagyis a közülük életbenmaradók persze garmadával aratják a kitüntetéseket, előléptetéseket, dicséreteket. Csakhogy mihelyt – nekik is bizonyára örömükre – megszűnik, vagy legalább megszállássá, leszereléssé szelídül a háború, egyszerre ellenkezőjére fordul az értékelésük. Verekedő, erőszakoskodni, sőt ölni is könnyen kész természetük kellemetlen feladatok elé állítja a katonai rendfenntartó közegeket, és azután a hadbíróságokat is. Az ilyeneknek egyik méltó „főnöke”, a rőfösből már kapitánnyá előlépett Conan, a szövetséges román fővárosban bármiféle vád alá került katona meleg pártfogójának mutatkozik, lett légyen bűne egyszerű lerészegedés, vagy nőkkel erőszakoskodás, rablás, emberölés vagy akár – gyávaság, ellenséghez szökés, árulás is. Ez következik be egy szegény, testileg, szellemileg, erkölcsileg (kivált katonaer[377]kölcsileg) fejletlen francia úrficska esetében, aki a csapatánál elszenvedett tömérdek testi és lelki gyötrés elől a bolgár fogságba menekült, amikor még hadititkok kivallásának, ezzel harminchét bajtársa halálokozásának vádja alá is került. A hadbíróság előtt századparancsnok, egy vitéz, emberséges tiszt a legnagyobb haraggal, sőt gyűlölettel szólt ellene, míg ama rohamkéses kapitány keresve kereste a mentő körülményt annak számára, „aki már egyszer nem volt katonának való”. A szegény úrficskát a hadi törvényszék halálra ítélte, az ítéletet azonban az orosz vörösek hajtották végre, akik besszarábiai fronton rajtaütöttek éppen azon a francia vonalszakaszon, melyen egy csomó erőszaktényért elítélt fogdás között azt a gyávácskát is őrizték. Legalább mégis hősi halált halt… Pártfogóját a könyv végén még egyszer viszontlátjuk, mint újra rőfös, de most már korán elöregedett, elhízott, májbajossá lett, egy zsarnok feleség pórázán élő embert, aki máris arról beszél, „mikor még élt”.

A könyv számára a Goncourt-díjat talán nem feltétlenül valószínűen ható meséje szerezte meg, hanem inkább a különféle hadi és békés színterek, kivált az 1918 végi bukaresti nyersen, de érdekesen naturalista képei.