Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. május) 5. szám, 321–400 p.

Az egyéni őszinteség fokmérője nagy skálára osztott intervallumokat mutat. Tagadhatatlan, hogy az autobiográfiák java része nem megbízható, nem őszinte, nem igaz. Legalább annyi különbség van a valóság és az életrajz adatai között, amennyit minden irodalmi műfaj mutat az életünk kendőzetlen arcával szemben. A politikai memoárok háború utáni konjunktúrájában gyakran találkoztunk ugyanazon tényezőnek több oldalról adott megvilágításával, s mindegyik a szerző pártállása, szempontjai szerint teljesen kivetkőztette a lényeget. Az irodalomnak csak az újabb időben jutott az a feladat, hogy az élethez, a valósághoz közelebb kerüljön, de ha a diplomaták, akik mégis bizonyos határozott, s kevésbé a fantázia kénye-kedvére bízott történelmi adatokat tudtak hamisítani, mennyivel hihetőbb, hogy tisztára szellemi produktum, az emlékezés cserbenhagyja az írót, akit végeredményben az egész múltjából egyedül a saját talentumának felépítése érdekel.

A könyvek olvasása közben néha felötlik a kérdés, hogyan született a mű, témájához az élet nyújtott e több anyagot, vagy inkább az elgondolás hozta létre. Aki írni tud, az életet ábrázol, de az életnek két alakja, formája s térfogata van, s míg a többi képzőművészet többé-kevésbé a formát, színt, mozdulatot fogadja el kifejezőterületül, addig az irodalom és a zene belső, lelki kontaktusra törekszik. Ez a meghatározás önkényesnek tűnhetik fel, mégis igazolható. A szavak használata közkincs, az anyanyelvén mindenki megérti az irodalmi művet. És mégis milyen kevesen érnek fel a valódi irodalom színvonaláig. Az előbbi hangnemben úgy értetném meg [374] magam a legkönnyebben, hogy az irodalmi termék megértését és megbecsülését biztosító műveltség határos legyen azzal a szókinccsel, amellyel az író a könyvét megírta. Az olvasó, aki egy írást megszeretett, s együttérez vele, közelebb jutott a műhöz, mint az alkotója, aki csak a teremtés percében, az alkotás lázában volt együtt a könyvével, s attól később csak távolodhatik. Az író, akinek zsenije éppoly véletlen adottság, mint a vulkánok működése, nem felelős a művéért. Amint a tűzhányó sem tehet a lávatömegekről. Mindkét esetben eruptív természeti erők működését látjuk a halott anyag életét, s a pusztuló test lelkének halhatatlanságát.

Egy könyvben csak annyi igazság van, amennyi élesztő szükséges a kenyérhez. A többi elvont, intuitív, szellemi termék, az az erő, amely a formátlan kőből kivési a szobor mozdulatát, a színtelen vásznon tavaszi virágos mezőt teremt, s a kottapapíron mennyei harmóniát.

Bármennyire merész állítás az írói felelősség kereteit felbontva mentelmi jogot adni minden irodalmi termék szerzőjének, mégis ezt kell tenni, ha az életrajzok olvasásánál eljutunk az eszményesített valószínűtlenül szép és nemes tulajdonságokhoz, amivel az író nem fukarkodik, ha önmagát mint embert, azaz inkább emberfeletti embert igyekszik bemutatni.

A valóságban a jó és rossz együtt terem, mindnyájunkban meglelhető, nincs emberi teremtmény, akinek gyarlóságát, fogyatékosságát egy másik társa ki ne tudná mutatni. Nem szívesen ismerjük el, de mindnyájunk életében vannak momentumok, amiket mi is kihagynánk az életünkről szóló műből. Tehát az életrajz igazi célját elveszíti, inkább szubjektív beszámoló lehet, érdekes írása, melynek az író a főhőse, de a történések már nem okvetlen vele történtek meg, helyesebben az idő távlatán át nézve, talán inkább másként történtek.

Sokat veszítenénk azonban, ha emiatt nem olvasnánk el az irodalmi szempontból jelentős, értékben abszolút magasan álló önéletrajzokat. Makszim Gorkij leírja gyermekkori tolvajlásait olyan beállításban, amely könnyekig meghatja az olvasót. Ugyanazért nem hihető el. Nem valószínű, hogy a gyermek bizonytalan, satnya világnézete a társadalmi előítéletet rúgta volna fel, hanem igenis lopott triviális értelemben, amiért, ha észreveszik, javítóintézetbe rakják, s talán másként alakult volna ki az egész későbbi élete.

A szubjektív írások legszebb formája a szerelmi líra. Nincs az a gyengédség, amely utolérhetné a papírra vetett szavak szeretetét, nincs az a valóság, amelyik ne rontana az eszményi szerelmen. Tehát itt is szembeötlik, hogy az irodalom és az élet között annyi az eltérés, mint a téma és a valóság között, az író és a műve között. A művész nem másol életet, a művész alkotja azt. Az a könyv, amit az élet után írnak, nem érdemel több figyelmet, mint a napilapok száraz regisztere, nem művészet, nem örökbecsű alkotás. Az élet kon[375]tár, mert közönséges, a művész magasztos, mert nem tud igazat mondani, s amit ír, olyan szép, mint amilyen az életről való eszményi elképzelésünk.