Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. május) 5. szám, 321–400 p.

(Fekete Lajos versei. Janus Pannonius Társaság kiadása, Pécs, 1934)

Pontosan félszáz vers. A szívem pedig ritka örömben dobban, amikor leírhatom: nincs a félszáz közt talán egy sem, mely gyenge volna, melyet a kötetből könnyen és gondozás nélkül lehetne kivetni. Mindenik szorosan hozzátartozik a költő legújabb lelki arcképéhez, egyik a másikat egészíti ki. Mégsem olvadnak színtelenül egymásba, mint a „semfű-semfa” sövény cserje-sora, melynek „eleje ott kezdődik, ahol van a vége”. Nem. Úgy emelkedik ki minden vers-törzs, élesen, határozottan, egymás testvéreként és mégis megkülönböztethető egyéni vonásokkal, mint a Bükkös, vagy Tölgyes viharritkította szálfái. Az élet vihara és az önkritika fejszéje zúgott, és csattogott abban az erdőben, amelyből megmaradt ez az ötven szoborszerű szép fa. Szinte mindenik megállít, beszédes erővel, jólesik körültapogatni őket, vizsgálni őket, vizsgálni átmérőjüket, szemlélni növésük mikéntjét, gyökereik mélyrefutását, terebélykoronájuk elágazásait. Jólesik a tapogató tenyérnek kérgük érdes férfiassága.

Fekete Lajos költészete nagyon megnőtt e tanúbizonyság szerint.

Sok megállító, megindító és megrázó vers között különös helyet foglalnak el ezek a gyökér-vallomások. „Nehéz bánáti fekete földben porladoz finom asszonyi csontja” Fekete Lajos édesanyjának is. Az a föld pedig igazi édesanyja maradt. A pesti, nagyvárosi számkivetésben is. Onnan meríti a színeit, erejét, azt, ami benne új. Még akkor is, mikor a nagyváros élete ihleti versre.

Örök költői motívum ez, éppen olyan öreg, mint másoknál a Nagyvárosba vágyás. Szenteleky Kornélnak csodálatos emléket ál[371]lítt, „víg halotti dalt” énekel Fekete. Valami profán, vakmerő, kihívó, kötekedő szépség van ebben a versben, amely túlnéz a halotton, és a halálon, valami játszi, friss hang, mint a szabad és halhatatlan szél sebesen zúgó hangja, mely beleszól a Circumdederuntba, aztán azt is megunja, siet tovább, mert dolga van, mert „mindenképpen élni kell”.

De újfajta fájdalom ez,
nincsen benne bánat:
kidőlt egy fa, de helyébe
majd egy másik támad.
Bólogass csak, zengj a szélben
kukoricatábla,
nem halt ő meg, nyár derekán,
ki hisz a halálba'?

Novi Sad, Petrovgrad, Stari Sivac, Padej, Temerin… Ezek a helységnevek úgy zsongnak bele Fekete költészetébe, mint a nyári rét zsongása. Még régebbről, a tavasz, a gyermekkor zsongásából komoran, sötéten, és mégis megváltó, szabadító emlékezéssel bukkan fel Zsidovin és Veleapai neve. Ezek mind gyökerek, letagadhatatlanok. Csupa barát, csupa ismerős, csupa otthoni dallam, s az emlékek társaságában még a hajdani ellenség is szívesen látott vendég.

Feketét mértéktartó, büszke szomorúság jellemzi, kevés szavú gyász. Sorok között, színek mögött, gyökerek mohájába rejtve, költészetének ki nem mondott, de mindent betöltő atmoszférájában van ez a motívum. Nem politikában, hanem hangban, formában, magatartásban, mélységben. Még az ilyen strófa is ritkaságszámba megy:

Minket megint átok páhol,
velünk balszerencse játszik,
s a nagy folyó úgy folyik, hogy:
nem Dévénytől, de Mohácsig.

A szociális nyomorúság, a saját nyomorúsága is, több és változatosabb hangot csal ki belőle. A legerősebb élményszerűség talán itt érzik, de éppen mert csupa élet, azért csupa igazság is. Nincs egy bántó, propaganda ízű, hamis, vagy művészietlen hangja sem. Ellenkezőleg. Az ó barackmag című vers testet-lelket felkavaró, könnyet facsaró és felháborító ereje éppen abban van, hogy semmi proletárkodás, semmi osztálygyűlölet, semmi program sincs benne. Egyszerű, fegyelmezett, látszólag céltalan sorokban valami olyan ősi, mélyről feltörő művészet, hogy fojtott zokogás nélkül olvasni nem lehet, s aki soha szociális kérdéssel nem foglalkozott, és soha nyomort nem látott, azt is képes az „eszme-barikádra” állítani. Pedig mi történik? Két kisfiú barackmagot vacsorál, a pesti utca szennyéből kihalászott barackmagot. Oly rettenetes ez az egyszerűség, hogy ahogy forgatom a kötetet, minduntalan azon veszem [372] észre magam, hogy ismét csak ez a vers akad a kezembe. Beleakad. És nem tudom többé kitörölni onnan.

Barack, barack, ó hamvas, szép gyümölcs,
az adakozó élettől mi bölcs,
mi bölcs, hogy vagy, és adhatsz ízeket
az életnek, s annak, ki megvehet. –

De mit csinál hű termésed a mag,
ha utcakőre vetve ottmarad?…
Mert na mag hull meddő utcakőre,
nem élet, csak szemét lesz belőle.

Ó barack, én láttam magod sorsát,
mikor csúf utcaszennybe sodorták,
és porba lepve köpdösték legyek. –
A Duna-parton két szegény gyerek

Jött, és mohón összeszedte őket.
Én meg néztem a kis magevőket.
Ó barackmag, én láttam a csodát,
hogy két kis fiú magot vacsorált.

Ennél valamivel keserűbb, gúnyosabb „A költő válaszol levelekre” című vers. Meg a „Gyertyafény”. És szörnyű sötét a „Megyek a bálba” című. Nem tudom miért, ennek a hangulata Arany Hídavatására emlékeztet engem, erre a kifejezetten nagyvárosi, pesti balladára. Pedig Feketében semmi sincs Arany formáiból. Népies fordulatai, egy-egy változata, hanghordozása inkább Petőfire emlékeztet. Üde frissessége, közvetlensége is.

Szerelem? Kevés szebb szerelmi verset olvastam életemben, mint a „Hegyi lány”. Nincs mit beszélni róla. Lelkünkre kell szívni az ilyen strófákat, mint bűbájos, részegítő virágillatot:

Ereszkedik alá.
Szelíd bárányfelhő nem suhan puhábban –
zsibong vérem, lábam,
amikor meglátom égszínkék ruhában.

Ereszkedik alá.
Szikláról sziklára szökellnek lábai,
s karolás vágyai
közt nyúlnak feléje hegyi fák ágai.

Már a gerincen van.
Magam is ölelném, magam is karolnám,
s csüggedés hajol rám:
völgyben támadt vágyat megért-e hegyi lány?

Ereszkedik alább.
Növendék nyírfának karcsú ága hajlik,
s szélben lombja zajlik,
ahogy a szívemben most a vágy morajlik. [373]

Forró és tiszta. Egész és erős. Testi és lelki. Szerelem. Művészet. Hegyi lány ihletése.

A kötet legnagyobb verse azonban talán mégis a Rosenfeld Kive. Ismét Arany Bolygó zsidója jut eszembe: Szegény zsidó, szegény szívem. De milyen félelmesen modern hangszerelésű ez a napihírből kiinduló Fekete-vers. A cím alatt ez a megjegyzés: „állampolgárság nélküli zsidó huszonnégy órája ül már egyik határhíd közepén Cseh- és Lengyelország között, mert egyik államba sem engedik be”.

Ó szimbólum, szimbólum! Nekünk ma mennyivel több, mint a bolygó zsidó szimbóluma. – Ebből a legnagyobb versből nagyon szeretnék idézni. Éppen azért nem idézek.

Eddig úgy éreztük, hogy a Jugoszláviából kinőtt magyar irodalom nem éri el az erdélyi vagy szlovenszkói irodalom színvonalát.

Fekete Lajos legújabb kötetében immár kétségtelenül elérte.