Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. május) 5. szám, 321–400 p.

Egyszavas meghatározásokban nem hiszünk. Arra a kérdésre, hogy mi a mai könyvkiadás célja, elég nyugodtan válaszolhatjuk, hogy haszonszerzés, de ezzel is csak részletigazságot mondunk.

Azt azonban bátran szögezhetjük le, hogy a könyvkiadás úgyszólván sohasem „irodalmi” célt szolgál. A „fennálló szükségletek kielégítése” sem korlátlan igazság, mert például éppen a szorgos kiadói tevékenység avatta „közszükségletté” az álirodalmat és a ponyvát. Szóval: ha a könyvkiadásnak nincs is köze az irodalomhoz, és belső kapcsolata sincs azzal, az egyéni haszonszerzés mellett még sok egyéb célnak is hű szolgálója.

Ha ez igaz – márpedig igaz –, akkor a kritikának nemcsak az írók és írások böngésző bírálgatása egyedüli feladata, hanem állandó állásfoglalás a kiadóik egy szóval meg nem határozható tevékenységével szemben is. Ezt az állásfoglalást – természetesen – csak elvétve találhatjuk, ellenben annál több kendőzést, sőt modern kozmetikát, ha a kiadói érdek úgy kívánja, (márpedig mindig azt kívánja), azon kívül tömérdek félremagyarázást, meg nem értést.

A frissen megjelent könyveken kívül érdemes tehát – éppen a kritikák alapján – olyan könyvekkel is foglalkozni, melyeknek már „kialakult” a kritikája. Ilyen könyv többek között Aldous Huxley: Szép új világ c. regénye.

A kritikák tartalmi ismertetése szerint ebben a regényben olyan társadalom bontakozik ki előttünk, amelyben a gyermekeket mesterséges úton tenyésztik, futószalagok ontják a lombikokban tenyésztett és csak lefejtésre váró gyermekeknek a mindenkori szükségletnek megfelelő tízezreit. A gyermekek szexuál-erotikus játékokon nevelődnek, hogy felnőtt korukban ne ismerjék a szerelmet, hanem csak a szeretkezést. Oktatásuknak fő eszköze a „hipnopedagógia” és „megmásíthatatlan” társadalmi dogmákat vésnek kitörölhetetlenül tudatukba. Az emberek felhőkarcolókban laknak. „A közösség minden, az egyén az semmi!” – ez a jelszavuk. A boldogságot többre becsülik a szépségnél, de a boldogságot nem önmagukban, vagy közösségben, hanem a „szóma” nevű narkotikumban találják meg. Az Istent detronizálták, és Fordot ültették helyére… Mindezt hatszáz évvel Ford születése után… Igen, a kritikusok mind látták, hogy ebben a Világállamban felhőkarcolók van[368]nak, repülőgép és rakéta-közlekedés, unalmas tömeglélek és csak az rí ki az egytestű és egylelkű tömegből, aki valamilyen laboratóriumi hiba folytán valamelyest rosszul sikerült. Aztán majdnem kivétel nélkül azt érezték és érzékeltették, hogy ezen – a szerintünk – „kollektív” társadalmon egy „vadember” arat erkölcsi diadalt. No, igen: egyik-másik azt is észrevette, hogy ebben a „kollektív” társadalomban alfák, béták, gammák, delták és epszilonok is vannak, ilyen elnevezésű emberek, ilyen elnevezésű embercsoportok és az elnevezés alsóbb és felsőbbrendű munkakategóriákhoz, kasztokhoz való tartozást is jelent… Mindezek alapján megállapították, hogy a Szép új világ regényes utópia, és vagy azt, hogy gyenge regény, vagy azt, hogy rossz utópia, esetleg mind a kettő.

Anélkül, hogy a regény tartalmi lényegét mi is abban látnánk, amiben a kritikusok egész sora, vessük fel legelőször a kérdést: utópia-e valóban a Szép új világ? Ennek az állításnak ugyanis eleve ellentmond a könyv stílusa. Az a helyenként fölényes gúny, máshelyütt a letörölhetetlen szenvedő mosolygás, ami a regény kettős hangját adja csak kevéssé vall arra, hogy „pesszimista utópiát” olvasunk. Aztán a tartalmi vázlatból nem szabad kifelejtenünk azt sem, hogy a kasztokon épült társadalomban az alsóbb kasztoknak mindenből kevesebb és silányabb jut, mint a felsőbbeknek. És az sem lényegtelen, hogy a kasztok felett „világigazgató” uralkodik, aki – ha mást nem – de a tiltott olvasmányokat száz százalékig lefoglalja magának. Ez a „világigazgató” sok dolgot másképp lát, mint akár a legfelsőbb kasztok képviselői, de nem tudunk arról, hogy ő is „félresikerült” volna.

Az embergyár típus-embert, széria-embereket gyárt; aki elüt a tömeg és kaszttípustól, abból lázadó lesz. Ezt a kritikusok is észreveszik – mármint a regényre vonatkozóan… „Mily jó, hogy a legalsóbb rendbe születtem” – szuggerálja a Szép új világ pedagógiai masinája. A szülést kiküszöbölik. Narkotikummal és más egyebekkel hajszolják az élvezeteket. A zárt kasztok megközelíthetetlenek, és a lombikban már megmásíthatatlanul megkapja mindenki bélyegét, hogy holta napjáig hova tartozik.

Nem állítjuk, hogy a ma reális képe tökéletesen hasonló vonásokat mutat, de azt sem tagadhatja senki, hogy ezek a tendenciák léteznek, ha nem is mint gazdasági, hanem mint uralmi tendenciák. A Szép új világ, tehát nem a ködös és távoli jövő, hanem sokkal inkább a jelen. Mivel pedig nem a százszázalékosan reális jelen, és mivel hangja végesvégig gunyoros, bátran állíthatjuk, hogy minden kritikai megállapítás ellenére sem utópia, hanem szatíra ez a regény. Nem téveszthet meg senkit az, hogy évszázadok távlatába vetíti meséjét az író: a szatírának majdnem minden esetben lényeges kelléke a távolság. Márpedig mindegy, hogy térben, vagy időben mérjük a nem létező távolságot.

Ez a távolság szükséges, hogy író és olvasó ne lásson mást a valóságból, mint a lényeges és jellemző, legfőbb vonásokat, hogy [369] a részleteket úgy rajzolhassa meg, ahogyan az a jellegzetes lényegből következik, nem pedig ahogyan a közvetlen közelség realitása láttatja…: Ezt tette Voltaire és Swift, ezt teszi Huxley is, és mondhatjuk: jól csinálja. Írása cselekedet: állásfoglalás azzal szemben, ami van. Ez a gunyoros, távolból áttekintő látás, a részleteknek a lényegeshez való ferdítése, a tendenciáknak valósággá értékelése, és az egésznek megtagadó tagadása: ez a szatíra.

Tagadni tud az is, ki mást hisz, de megtagadni igazán csak az, aki semmit sem hisz… Azt mondják: Huxley elhagyta természettudományos világnézetét, és katolizált. A kritikusok legnagyobb része ezt domborítja ki legjobban, ez legfőbb szempontja, és természetes, hogy ezért tulajdonítanak különleges értéket a Szép új világnak egyesek, és ezért nem veszik észre értékeit mások. A felületesen lelkesedők a „Vademberben” látják Huxley katolikus szemléletének megtestesülését.

Nézzük meg közelebbről ezt a vadembert! Szerencsétlen véletlen folytán természetes nemzés útján került a világra: ez különbözteti meg elsősorban az Új Világ kasztembereitől. Ugyancsak szerencsétlen véletlen okozta, hogy nem ez a társadalom, nem ennek hipnopedagógiája és társadalmi szugessziója nevelte, hanem az utolsó nem fordizált embersziget, az őserdő társadalma. Végül szerencsétlen véletlen az is, hogy visszakerül abba a társadalomba, ahonnan vérségi ágon származott. Az őserdők miszticizmusát és kacskaringós fáradozásokkal, oktalan megkerülésekkel handabandázó romantikáját (lovagi romantika!) hozza magával oda, ahol a minden erőfeszítéstől mentesült narkotizált boldogság az életideál. Vallásos romantikával reagál minden társadalmi és biológiai hatásra. A „Minnesangerek” sóhajtásával közeledik a nőhöz, szerelme az újvilági nő másnemű szerelmének tagadása, de megtagadja saját, vallásos, szerelmi romantikáját is, mert végül is összeveri, rugdossa, korbácsolja szerelmét. És ugyanígy tagadja meg lovagi romanticizmusát a társadalommal szemben is, melyet megtéríteni, és megváltani indul, de cserbenhagy, megszökik belőle, és végül felakasztja önmagát. Tegyék fel, hogy a Vadember egészen az utolsó oldalakig valóban a katolikus szemlélet megtestesítője, és akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy az utolsó oldalon az öngyilkosság megtagadja a katolicizmust is, azt a katolicizmust, amely az öngyilkosságot nem tekinti és nem tekintheti katolikus cselekedetnek.

A kritikai értékelések egyik része a Vadember erkölcsi diadalát zengi. Lehet, hogy létezik olyan kiadás, amiben ez is olvasható. A Pantheon-féle magyar kiadásban a Vadember nyomtalanul múlik el a Szép új világból, sok handabandázása nem hagy nyomot maga után: tehát hiába élt. Erkölcsi diadal az, ha elpusztulunk úgy, hogy nem volt értelme életünknek?

A másik oldal kritikusainak figyelmébe ajánljuk, hogy Huxley minden sorával megtagadja a Szép új világ társadalmát, mely sokkal inkább a ma, mint a jövő társadalma. De megtagadja annak [370] retrográd tagadóját is akkor, amikor megtagadtatja azzal szerelemben, társadalmi és istenhitben is önmagát. Ez a kettős tagadás felér sok egyenes állítással.

Huxley megtagadta világnézetét: üdvözli és lehurrogja a kritika. Azt mondják, utópiát írt, holott műve, mint minden más nagy tagadó igazi alkotása: szatíra. Vajon mit szólnak majd a kritikus urak, ha megtagadja mostani tagadását is? Mert meg fogja tagadni. Akkor azonban már aligha ír szatírát. A tagadások megtagadásából megszületik majd a határozott állítás. Nem hisszük, hogy tapsolnak annak a mai tapsolónak, de annál jobban várjuk.