Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. május) 5. szám, 321–400 p.

Érdekes kis elmefuttatást olvastam a napokban egyik erdélyi havi folyóiratban, az Erdélyi Tudósítóban. Ez a pompásan szerkesztett írás havi szemlének nevezi magát, s kimondottan katolikus irányzatú.

Az elmefuttatás címe: Demagógia? – kérdőjellel, úgy, ahogy írtam. Ostorozza benne egy erdélyi székelyföldi város magyar művelt osztályát, kifejezetten az ügyvédeket, mert semmit se tettek a székely népért, ugyanakkor azonban egy román ügyvéd értette a módját, ingyenesen jogi tanácsokat adott, szívesen fogadta a teljesen szegény embereket is, megmagyarázta nekik, mi a teendőjük ügyes-bajos dolgaikban. S a végén ezek a magyarok megválasztották őt a színmagyar város polgármesterévé a magyar jelölttel szemben.

Demagógia – mondották a magyar ügyvédek, s bizonyosan fel is jelentették őt az ügyvédi kamaránál, mint olyat, aki meg nem engedett eszközökkel szerez magának klientúrát, ügyfél-tábort. A román ügyvéd, most már polgármester, azonban fütyült rájuk.

Évek múltán mint polgármester is hű maradt az ő „demagóg” elveihez.

Lejáróban volt a polgármesterség. Mit csinált hát, hogy biztosítsa újabb megválasztását újabb 5–6 évre?

Ott is vannak, Romániában persze parasztvédő törvények. Ezek épp oly komplikáltak az egyszerű ember számára, mint a mienk.

Beállított hát a polgármester öt-hat elbocsátott magyar könyvelőt, jegyzőt, tanítót a városháza két-három szobájába, s közhírré tette, hogy ezek a hivatalos órák alatt a nép rendelkezésére állanak, s a közönséges napidíjjak ellenében semmi más kötelességük nincs, csak az, hogy a hozzájuk fordulóknak megmagyarázzák a törvény ágas-bogas rendelkezéseit, s ezeket az egyes esetekre alkalmazva a feleket pontos utasításokkal lássák el.

Lett megint nagy búcsújárás a városházára. S egész bizonyos, [364] hogy a legközelebbi polgármester választáskor a magyar jelölt megint megbukik.

Demagógia?

A fentiekből folyó következtetést azonban, amelyet a cikk írója levon, a maga egészében ideiktatom, annyira találó az a mi viszonyainkra is. Szinte azt szeretném mondani: a számból vette ki a szót, a tollamból folyatta ki a sorokat.

„Sűrűn hangzó panasz nálunk – írja –, hogy a magyar nem pártolja a magyart. Ügyeit és pénzét idegenekhez viszi, amikor saját véréből szakadt tanult emberek munka nélkül vannak. A panaszkodók a faji öntudat és kötelességérzet hiányával vádolják meg a népet.

De vajon népünk nem kérdezhet-e vissza, hogy akik most vádaskodnak, annak idején érette, mint magyar népért mit dolgoztak, munkájukban, hivatásuk felfogásában volt-e igaz magyar öntudat? Megélhetésüket – némelyiknek bőségesen is – a magyar nép tömege biztosította, de volt-e népünknek alkalma vezetői példáján megtanulni azt, hogy a nyelvi, vallási, vérségi, történelmi kapcsolatok olyan közösségbe utalnak minden magyart, ahol a közösség érdekei az egyéni érvényesülések előtt állanak.

A politika sovén irányzata, s az ettől nem független gazdasági leromlásunk most nyilvánvalóvá tették, hogy a nemzeti összetartozásnak igen reális vonatkozásai is vannak.

Minden igaz szeretet tettekben valósul meg, s a fajszeretet sem lehet lírai ömlengés és mellverdesés, a magyarságot nem elég szavalni, az összetartozás kötelezéseit nem lehet csak egyik féltől követelni. Ma egyéni érdek is sürgeti, hogy a tanultak a nép közé önzetlenül leszálljanak. A nép a tettekből ért és ítél.”

Eddig a cikk. Kell-e mondanom, hogy teljesen igazat beszél? – Kell-e mondanom mennyire egyformák vagyunk mi, magyarok bármely szélére vessen is bennünket sorsunk a világnak?!

Mert nálunk – sajnos – a hiba ugyanott van. A mi művelt osztályunk tagjai is megkövetelik, hogy népünk őket keresse fel, hozzájuk vigye pénzét, de ugyanakkor a szorosan vett s megfizetett ellenszolgáltatáson kívül talán még egy jó szót se vesztegetnek rá. Hát hogyan segítenék őt bújában-bajában?

A nagyon kevés kivételtől eltekintve – amelynek mindenek fölött hála, tisztelet és elismerés –, a nagy tömege intelligens korosztályunknak bizony nem érzi, s nem is teljesíti kötelezettségeit elesett véreinkkel szemben. Sőt sok magyar ügyvéd kereken kijelenti, hogy: az ügyvédi iroda nem jótékony intézet! S ha csak a törvény alapján ki nem rendelik szegényvédőnek, bizony egy szalmaszálat sem tesz keresztbe érdekében.

Ugyanakkor épp most olvasok egy kis hirdetést az újságokban, hogy egy bánsági székhelyi szerb ügyvéd ingyen ajánlja fel szolgálatait a teljesen szegényeknek. [365]

Uraim, magyar ügyvéd uraim, ez az eset véresen kezd hasonlítani az erdélyi román ügyvéd példájára.

De nemcsak az ügyvédeknek vannak kisebbségi, faji kötelezettségeik, persze a néppel szemben, hanem a többi hivatások művelőinek is. És semmivel sem csekélyebb mértékben.

Egy-egy jó orvos, pap, tanár, tanító, még a mérnök is megtalálhatja a módját, a kapcsolatot a néppel, amikor ügyes-bajos dolgai közepette segítségére siethet. Államnyelven kapott írásait elolvashatja, megmagyarázhatja neki, utasíthatja, hová forduljon, mily jogorvoslatot vegyen igénybe.

És higgyék el a művelt középosztály tagjai, a néphez leereszkedni, az egyszerű paraszti emberrel a hivatás gyakorlásán kívül is szóba állani, nem háládatlan mesterség. A nép megérti azt, aki őt megérti, és segíti, s alkalomadtán, amikor az illető nem is sejti, tetézve fizetheti vissza a jó szót, a jó tanácsot.

Mert sohasem szabad elfelejteni, hogy a magyarság ereje nem éppen és elsősorban a vagyonban van, nem is a szellemi fejlettségben s a műveltség elterjedettségében, bár ezek sem lekicsinylendő tényezői egy nép erejének, hanem igenis a nagycsaládú, a szapora, a kitartó napszámos, zsellér és törpebirtokos osztály tagjaiban is.

Ebből következőleg csak addig van létjogosultsága egy kisebbségi nép középosztályának, amíg meg van ennek alapja: egy széles napszámos, zsellér, törpebirtokos, szóval paraszti réteg. S a kettő között álló iparos és kereskedő társadalom, mely mint összekötő kapocs szolgál.

A középosztály tagjainak tehát a saját jól felfogott érdekükben kell hogy istápolják, védjék, s vezessék az alsóbb rétegek egyedeit, s nincstelenségtől, a kétségbeeséstől megmentsék. Nemcsak szóval, hanem tettel is. Sőt áldozatokkal is.

Ezért szükséges, hogy az ügyvéd jogi tanáccsal, az orvos kezeléssel, a pap lelki vigasszal, a tanár, tanító általános tudással ingyenesen lássa el az éppen legjobban rászorult nincstelen osztály tagjait, az ő fajtestvéreit.

Ezért szükséges, hogy ezek álljanak a minden faluban létező népkörök, olvasóegyletek, dalárdák, gazdakörök, munkásegyletek élére, ha nem is elnökként, de legalább mint titkárok, jegyzők, s tegyék lehetővé, hogy az egyletek a mai nehéz viszonyok között is megállhassanak, s átvészeljék e gazdasági s egyéb tekintetben is világkrízist.

Ha valamikor szükség volt rá, most igazán égető szükségességet képező szövetkezeteket alapítsanak, szervezzenek meg, s vezessék azokat, amíg felnő mellettük egy új nemzedék, amely már majd a saját lábán is meg fog, meg tud állani.