Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. augusztus) 4. szám, 210–279 p.

(Az eddigi regényrészletek rövid tartalma: Szalay Kornélia érettségizett vidéki varrónő tekintélyes hozományt kuporgatott már össze, és „tanulmányútra” indul. Utazásának különösen fő célja, hogy személyesen is megismerkedjen ideáljaival, írókkal és művészekkel, s főleg az, hogy férjet szerezzen. Azonban első stációján csakhamar kiábrándul a művészekből, akik valósággal ünnepelték, versengtek érte, de csak könnyű kalandnak kívánta mindegyik. Megundorodik tőlük is, önmagától is, és váratlanul gyorsan elutazik a városból. Utazása alatt Mátray festőművésszel ismerkedik meg, kicsit idegenül fogadja már a „művészt”, de hamarosan összebarátkoznak. A festőművész meginvitálja Liát műtermébe, ahol modellt ül, csak még abban nem egyeznek, hogy Mátray szeretné Liát aktnak megfesteni, Lia viszont ragaszkodik a báli ruhához… Váratlanul Mátray neje lép a műterembe, Lia kiábrándulva eltávozik, és hirtelen elutazik. További utazásában hasonló kalandokban lesz része.)

– · –

Ő pedig él szerényen, de gondtalanul és megelégedetten.

– Egy rendes, munkás férjjel majd elégedett leszek – gondolta.

Eszébe jutott a „munkanélküliek asztala”. Pedig egy sem volt közöttük magasabb képzettség nélkül.

Érezte ugyan, hogy ha valakit szeretne, azért sok mindenről le tudna mondani, de mert ilyen nincs, legalább gondtalan élete legyen.

A dolgok tisztább értelmet kaptak benne. Letörpült lelkében egyéni deffektusának nehezéke, amit mégse lehetett mérlegre tenni az emberek súlyos létproblémájával szemben.

Szívvel tudta hallgatni az egyszerű néni egyszerű meséit, és sajnált megválni tőle, amikor az leszállt egy közbeeső állomáson.

Nem is sejtette, hogy amit így összegondolt, voltaképpen vigasztapasz csalódottságára.

A hotel, ahol megszállt, fényűző volt. A kies fekvésű nagyváros télen-nyáron idegenekkel volt tele.

Lia örült a nem remélt nagyvárosi légkörnek. Elhatározta, hogy itt nem fog ismeretséget keresni. – Elég volt a csalódásokból – gondolta –, itt egy kicsit magamhoz térek, és hazamegyek.

A város közvetlen egy hegy lábánál feküdt, és úgy hatott, mintha tüstént rá akarna szakadni.

Jól aludt, és reggel felfrissülten lépegetett lefelé a puha perzsákon. Most is érezte, hogy megjelenésével hatást kelt, és le kellett mondania arról, hogy itt, az idegenben az a jelentéktelen, komoly, vénülésnek induló lány legyen, mint amilyennek otthon érezte magát. Beletörődötten gondolt arra, hogy a lényeget nem lehet megváltoztatni. Itt az idegen, érdeklődő férfiak között ő mindegyre csak nő, és az is marad, amíg nem tud elvonatkozni a férfiszemek huzalától. Így gondja volt rá, hogy kecses legyen, és sikerült is neki.

Napfényes délelőtt végigsétált a fényűző kirakatok előtt. Egyik-másik üzletbe be is tért, és apró vásárlásokat tett.

– Vajon ki veszi meg ezeket a kincseket? – kérdezte magától, fényes ékszer, és szőrmeüzletek előtt.

Úgyszólván egész nap a városban kóborolt, apró csomagokkal tért vissza. Estefelé moziba ment, élvezte az előadást a vidéki lány kisigényűségével. Átadta magát a külső hatásoknak, és valami negatív boldogság töltötte el. Egyszerre felébredtek kultúrvágyai is, és múzeumokat, tárlatokat keresett fel. Nem érezte a magányosságot, mert mindenütt készséges, udvarias emberekkel találkozott, és mindent megtudott, amit tudni akart.

Egyszer céltalan vándorlás közben egy kerthez ért, ahol teniszverseny volt éppen. Amint kissé megállt a kerítésen kívül, észrevette, hogy a kert egy épülethez tartozik, amelyen olvasható volt, hogy múzeum. Bement. Elhanyagolt, szánalmasan kopott épület volt, és a tartalma is ugyanolyan.

Különös stilizálásban rengeteg egykori katona, pap és egyéb hatalmasságok arcképei, a legnagyobb rendszertelenségben. Ezenkívül nyilván ugyanezeknek az egykori nevezetességeknek a holmijai, régi ládák, fapadok, vázák jelzés nélkül, teljes összevisszaságban.

Lia az eddig járt múzeumokban az örökkévalóságot érzékelte fel, míg itt a múlandóság szomorú lehelete lengett át a termeken. Pedig valaki egykor szeretettel gyűjthette egybe az itt levő dolgokat, amelyek most porosak, pókhálósak voltak, és érezhető volt rajtuk, hogy jelenlegi gazdája előtt nem érnek sokat. Lia szeretett volna egyet mást kérdezni a múzeumőrtől, de az a teniszjátékot nézte.

Lia is odaállt az ablakhoz, és hátat fordítva a múltnak, belemerült a jelen életvidám, friss mozgásának a szemléletébe. Ez sokkal üdítőbb látvány volt.

Aztán megindult vissza a városba. A belvárosban itt-ott megállt, utána nézett egy-egy úr, akiknek nagyszerű szimatjuk van, felismerni az idegen nőt.

Nagyon jól érezte a minden kényelemmel ellátott hotelben magát. Sokat és szívesen tartózkodott a hallban, ahol állandóan rengeteg idegen fordult meg. A napok csak úgy rohantak, és könnyűek voltak így, belső probléma nélkül. Most élvezte csak igazán az utazás örömeit.

Étkezéshez mindig elegánsan kiöltözött, és nem kerülhette el néhány nő barátságos közeledését. A férfiak ismerkedési szándékát gondosan elkerülte, inert belerémült abba a gondolatba, hogy megint „történjen” valami vele. Sokat aludt, és ezekben a napokban hízott. Arca kigömbölyödött, egészséges színét még a fürdőből hozta magával, és így a tükörkép nagyon vigasztaló látvány volt egy lánynak, aki huszonhat éves, és többszörösen csalódott.

Ám közelgett az idő, hogy menni kellett haza. Nem volt ez túlságos öröm Liának. Jó lenne még kicsit „uralkodni”, de hát mindennek van határa, és az erszénye is alaposan megcsappant. Pedig azt mondta otthon, hogy nem fogja elkölteni a harmadát sem annak, amit magával hozott.

Összeszedte a holmiját, és pakolni kezdett. Levelet kapott, és anyja sürgősen hívta már.

Egész délután szobájában mocorgott, azután úgy hat óra felé lement, hogy sétáljon egyet. Kilépett a hotel kapuján, és szeme sóváran pillantott az alig száz méternyire levő hegyre, ami úgy magasodott előtte, mint óriási, zöld fal.

– Istenem, a hegyre még nem is jutottam, és reggel már utazom, ez megbocsáthatatlan – gondolta –, és megindult a hegy lábához.

Meglepve tapasztalta, hogy széles sétány húzódik a hegynek fel. Elindult rajta. Hát ez pompás. Rendes, szép szerpentinút vezetett a csúcs felé. Szinte csalogatta az embert. Hogy ő erről nem tudott!

Az erdő üdítően hűs volt, sokan sétáltak az úton, de ahogy Lia feljebb haladt, egyre kevesebb emberrel találkozott.

Ment elmerülten, andalgó lépéssel. Kiesett a térből, időből, vitték a lábai, mint szorgalmas kezek, nem érezte, hogy felfelé megy, sőt egyáltalán nem érezte, hogy megy. A szembejövők megnézték, de Lia nem nézett az emberekre, csak ment. Vitte valami láthatatlan erő, olyanféle, mint az volt, amikor utazni vágyott. Most valami érthetetlen akarással a magasságot sóvárogta. Szemét a hatalmas, zöld sátorba süllyesztette, és a szívébe futott az erdő minden sejtelmes nesze.

– Szép az élet, önmagáért is nagyon szép – suttogta, és imádság volt a tekintete, sóhaja, járása és az apró, ujjongó szavak, amik úgy szakadtak le a szívéről, mint fehér virágocskák.

Boldog volt most nagy lelki áhítatában, és sírt attól a gyönyörtől, amit a természettől kapott. Lelke a végtelenbe tágult…

– Oh, mint lehet szeretni így. Mindent. És mindenkit…

Most érezte, hogy a férficsókban önmagát szerette, egészen önmagát… igen… túl kell nőni ezen, hogy a nagy Szeretet a mienk legyen.

Érzett valamit, aminek nem tudott nevet adni. Érezte hogy, dolgok, amelyek felelőtlenül zűrzavarosodtak benne, most egyszerre tiszta értelmet nyertek.

Látta magát otthoni életében édesanyjával és napi elfoglaltsága között, és rájött, hogy szép volt az ő eddigi élete, mert biztos mederben folyt, és nem hozott csalódásokat számára. Egyszerre bűnnek érezte túlzott egyéni vágyait és ostobaságnak a boldogság keresését. – Ami sorsul adatott bárkinek, azt úgysem kerülheti el – gondolta, és már látott sorsokat, az övénél százszor gyötrelmesebbeket, tehát nem szabad panaszkodni.

Nyugalom simult a lelkére, és egy kuvik lármájára felrezzent. Egyszerre megrémült. Hogy besötétedett már, és ő észre sem vette. Gyorsan megfordult, és lefelé igyekezett. – Hét óra egész bizonyosan elmúlt már – és csakugyan, a karóráján kibetűzte az időt. Negyed nyolc.

Lassan ment, mégis elég magasra jutott egy óra alatt. Úgy gondolta, lefelé egy félóra elég, és sietni kezdett. Most nem tudott semmire gondolni a szívére ült  rettegéstől. Ilyen későn egyedül az erdőben, egy bizonytalan talajú, sötét úton. Szinte rohant, de csakhamar lihegett a fáradtságtól, meg kellett állni. Ebben a percben lépteket hallott maga mögött. Elállt a szívverése, és nem tudott mozdulni. De amikor az idegen közönyösen elhaladt mellette, és látta, hogy rendesen öltözött férfi, szinte segélyt kérő hangon szólt utána:

– Kérem, uram, ha szíves lenne…

A férfi visszafordult, közelebb lépett a világos ruhás nőhöz, és udvariasan kérdezte:

– Parancsol?

Lia alig tudott beszélni a rettegő izgalomtól:

– Nem tudtam, hogy ilyen hamar beesteledik, most félelem fogott el itt. Félek egyedül maradni… ha önnel mehetnék…

A férfi kényszeredett udvariassággal maradt a nő oldalán. Megindultak együtt lefelé. Lent, a városban már egyre sűrűbben pattantak ki a villanyvirágok. Színes csillogásuk kacéran sütötte vissza az égen jelentkező csillagokat:

– De be szép itt… nem csoda, ha az ember megfeledkezik az időről.

Volt valami a lelkesedésében, ami a férfiból kiváltotta a kérdést:

– Nem idevaló?

– Nem. Még sohasem jártam ezen a gyönyörű vidéken.

– Nem jól tette. Ezt a földrészt meg kell nézni. Vannak itt rokonai?

– Nincsenek.

A férfi nem szólt, de most nézett először figyelmesebben a nőre. Az erős szürkületben két nagy szemet látott, álmosat, messze nézőt. Szépnek látta, és önkénytelenül Lilire gondolt, a tizennyolc éves, gyönyörű Lilire, aki várja, aki imádja, és akiért…

Önkénytelenül gyorsította lépteit.

– Ön, ugye, gyorsabban leérne, ha egyedül menne?

– Mindenesetre valamivel.

– És talán várják…

– Valóban várnak.

Önkénytelenül szaladt ki a száján. Boldog, ujjongó dicsekedésként hatott ez a kijelentés a fiatalember ajkain.

– Akkor én most kínos helyzetbe hoztam.

– Oh, nincs oly nagy időkülönbségről szó. Aztán lépkedhetünk gyorsabban is.

– De én alig látok, és itt oly bizonytalan az út.

– Megengedi, hogy karon fogjam?

– Hálásan köszönöm.

Gyorsabb lett a tempó, percekig mentek szótlanul. A csend is szürke lett. A nő szólalt meg:

– Jó az, ha valakit várnak – mondta.

A férfi nagyon teli lehetett a maga érzelmeivel, és vágya támadt beszélni ennek az idegennek, aki úgysem tudja, ki, és akivel soha többé nem találkozik.

Beszélt. Burkoltan, röviden, mégis benne volt egy súlyos életdarab.

Elmondta, hogy a hegyen most búcsúzott egy csodaszép, fekete asszonytól, akit két év előtt szerelemből vett el feleségül. A legszebb lány volt a városban, és jó, szolid teremtés volt, de… polgárasszony. Csökönyös, változhatatlanul az. Az életet csak a nyárspolgári jólétben látja, témája a divat, a háztartása, olvasmánya Erdős Renée, és utálja szívből mindazt, ami neki hit, remény, egy szebb jövő és élettartalom.

Lia megriadtan hallgatta. Pontosan a maga életreceptjét olvasta a fejére egy férfi mint válási okot. Hát nem az ilyen nő a férfiideál? Hát azért nem talál ő férjet, mert nyárspolgár?

– De minden nőt még gyermekkorában nevelnek arra, hogy ilyen legyen – mondta.

– Elég baj, de hál’istennek, mégsem minden nő ilyen.

A férfin szinte érezhető volt lelkiállapota. Nagy, jó szabadulást érzett, mintha szívéről láncok pattantak volna le. Emberi és férfiúi függetlenségének örömét élvezte diadalmasan.

Mint valami szégyenfoltot, törölte le magáról a házasságot.

– És aki várja… az más?

– Egészen más. Egy drága kis pajtás. Csak szeret kis szívével, ahogy rám talált, mint az erdő madárkája… Nem nyafog, ha kedvetlen vagyok, boldog, ha megosztom vele gondjaim, aggodalmaim, az életem az ő hite, és jólétem az imádsága.

Lia most arra gondolt, hogy ezeket a „nem polgári” tényeket is tartalmazza az a házasság, amelyről ő álmodik.

Elcsendesedve, lassan mentek, és a nő meleg karja lassan áthevítette a férfit. Figyelme felé terelődött.

– Szabad érdeklődnöm, mi hozta a vidékünkre?

– A vágy.

Ez kissé értelmetlen felelet volt a férfinak, aki a vágyat mint konkrét dolog iránt megnyilvánuló érzést ismerte, így zavarta.

– Hogyan, mire vágyott?

Lia felnevetett:

– Mintha azt olyan egyszerű volna elmondani. Egy egész vágykomplexum kergetett.

Most ebben a feleletben már egy nagyon értelmes, zseniális befogadóképességű Lia ismert önmagára, aki négy hét alatt több szellemi értékkel gazdagodott, mint sok mások hosszú évek kínos tanulásával. Ez az érzés biztonságot adott neki, és jókedvűvé tette.

– És éppen ide vágyott?

– Ide és máshova. Minden után vágyódtam, ami máshol van, nálunk nincs, ami más, mint mi vagyunk. Új színek, új szavak, új tájak, új arcok. Minden legyen más.

– És megtalálta?

– Nem mondhatnám. Az élet főbb vonalaiban mindenütt egyforma.

– Tehát nem szebbet, jobbat keres, hanem „mást”.

– Szép-rút, jó-rossz, mindenütt, talán mindenben és mindenkiben együtt van. A dolgok sokszínűsége talán épen ennek a kettősségnek az erőviszonyában rejlik.

Mint mindén férfi, ha egyedül van nővel, pláne susogó esti erdőben, ez a fiatalember is támadt:

– Én azt hiszem, ha a nő vágyak után indul, mindig a férfi az, akit keres…

– Lehet. Én a férfit sok néven nevezem, de ritkán találom.

– Mondja már…

– Erő. Akarat. Hit. Alkotás. Nemesség. Becsület. Gondolat. Tudás. Ezek mind erősen hímnemű dolgok, és nekem roppant imponálnak. Mint nőt erősen vonzanak.

– Tehát ezekért indult.

– Ezekért is, de lássa… ezért is…

Megállt. A város a lábuk alatt csodás ragyogásban csillogott. Szinte hívott, csalogatott a fényözön.

– Ide most belemenni… elveszni benne…

Könnyed hajlással fordult a férfi felé, és alig érezhetően rásúlyosodott. Nagyon fáradt volt már. Szorosan egymás mellett állottak, és nézték a csillagos várost.

– Látja ott azt a csillagot? – mutatott egy magányos csillagra a férfi.

– Látom. Milyen szokatlan.

– Hát nem csillag. Nézzen csak soká, és látni fogja a hegyek kontúrjait. Az ott egy nyári vendéglő.

– Az a csillag… Nekem csillag, magának nyári vendéglő.

Nevettek, és nem mozdultak. A szép látása összeforrasztotta őket. Végre is Lia mondta:

– Magát várják.

– És magát?

– Egyedül vagyok, és ma töltöm itt az utolsó napom. Itt lakom a hegy lábánál a hotelben, és mondhatom, sajnálok megválni ettől a csodálatos helytől. Pár napja vagyok itt, és csak most mernék szórakozást keresni, hogy kissé tájékozódtam.

– Egyedül vágott a hegynek?

– Oly forró volt a délután, és itt olyan hűs. Az csalogatott egyre feljebb… úgy szeretem a magasságot. Úgy érzem, minden onnan ered, ami tiszta, minthogy minden a mélységbe jut, ami tisztátlan.

– Milyen naív…

– Mondják, a koromhoz képest.

Ismét nevettek, egyre több bizalommal csevegtek.

A férfi a városra mutatott.

– Mit csinált benne mostanig?

– Oh, én nagyszerűen tudok semmit se csinálni, és még minden esetben kiderült, hogy ilyenkor töltöm az időmet leghasznosabban.

Ezt meggyőződésből mondta, mert a szorgalmas lány kevés pihenőóráiban, a látszólagos semmittevésben kapta a legjobb ideákat, amiket a dolgozóórákban kitűnően felhasznált később.

– Ezt a tudományt jó lenne elsajátítani magától – nevetett a férfi.

– De ezt csak egyedül lehet megtanulni, mert ketten együtt nem lehet azt a „semmit” csinálni. Két ember együtt, az már történés, ha nem is mindig akaratunktól függő.

– Magával történhet valami, amit nem akar?

– Magával is. Akart most az én kísérőm lenni?

– Én nem, de maga kívánta.

– Igaz de… jaj, hány óra van?

– Fél kilenc.

– Megkésett?

– Meglehetősen. Még van vagy tíz perc lefelé, és tíz perc befelé a városba.

– Ilyen lassan mentünk volna?

– Meglepő – csodálkozott a férfi is.

– Pedig azért fogott karon, hogy gyorsabban menjünk.

A fiatalembert megint elfogta az életöröm. Szép az élet, lám, nőkkel van kirakva. Átmelegedett hangon mondta:

– És azért mentünk lassabban, mert karon fogtam.

– Akarta, hagy lassabban menjünk?

– Nem igaz, nem gondoltam ilyesmire.

– No, látja, hogy a történések nem mindig az akaratunktól függenek. Százszor inkább egyszerű kedvtelésből. Mert jó.

– Az a valaki, aki ilyen pontosan és tárgyilagosan tud megállapítani, bizonyos, hogy akarni is tud.

Lia felkacagott.

– Szóval én viselem a felelősséget, amiért megkésett.

A férfiban gőgös felháborodás lobbant. Ez a nem tudom kicsoda egyszerűen megállapítja, hogy azért késett meg, mert ez jó. Hogy neki élvezet volt ez az andalgás, holott Lili várja.

Meggyorsította lépteit, és a nő kacagva fokozta a tempót.

– Már tudom, mit gyűjt útitarisznyájába – mondta a férfi.

– Sag schon! – mondta Lia divatosan.

– Életbölcsességeket. Mondja, ebből él?

Csakugyan tanárnőfélének ítélte a magányos nőt.

– Nem ebből élek. De gyűjtöm. Ámbár drágán fizetem, veszélyes gyűjtőszenvedély, de nem megvetendő narkózis.

– Úgy. Na, hála Istennek! Már az imént azt gondoltam, tán nem is nő. Tehát narkózis… no lám… el szeretne valamit felejteni…

– No, nézze milyen szép, előttünk, fölöttünk csillagok. Égi és földi fényes szemek, millió tükör, mely a mindenség arcát veri vissza.

– Az élet kifürkészhetetlen, és – maga mondta – a történések nem mindig akaratunktól függenek. Maga olyan nekem, mint egy idegen világ, amelyet nem ismerek, de amelynek létezéséről már tudok. Egy idegen bolygó nekem, mint én vagyok idegen bolygó magának. Augusztus van, meteorhullás ideje… talán így hullottunk egymás közelébe… és én most érzem, hogy maga nem szívesen veszi ki karját az enyémből, holott már beértünk…

A férfi diadallal érezte szavai hatását. Az önképzőköri líra minden bombasztja jött, mint rendelésre, és egyszerre felizgatta a hódítás lehetősége. Nézte az ismeretlen nőt, aki lelkének mégsem volt idegen, mintha sok ezer éves láthatatlan kapcsok tartanák össze ezt a sajátos lelki közösséget. Lia tekintete már öntudatlanul fogta a férfit, bár ajka így szólt:

– Magát várják… hát Isten vele.

– Elkísérem a hotelig.

Elindultak, és a fiatalember megnézte az óráját.

– Elmúlt kilenc óra. Most már elkéstem végleg. Éhes is vagyok. Maga nem ?

– De még milyen.

– Bemegyünk a kertbe vacsorázni.

Már ott is voltak a bejáratnál. A zene szólt, sok ember, sok szép nő, ragyogó világítás. Leültek egy barátságos sarokba és – nézték egymást.

A férfi rutinos szeme nézte a tétova, fekete golyókat, látta a rejtett gyávaságot, a hősies igyekvés a nyárspolgáriság bilincseiből való szabadulni akarást, az asszonyi önállótlanság erőszakolt önállóságát. Valami furcsa, vedlő állapotban levő bábunak látta, és egyre jobban izgatta, vajon mit lehet kihozni ebből a bábból, miféle bizarr pillangót?

Hozzáhajolt.

– Nos, most itt van a városban… hogy akar elveszni benne?

Lia nyugtalanul nézett a tudatos, szürke szempárba, ami egy nagyon csinos férfihoz tartozott. Mint távoli zúgást, érzékelte már a vére piros indulását, és belerémült. Hát így lesz ez most már mindig, ha férfi kerül a közelébe? Hiszen ez végzetes volna, és irtózatos, hogy hova vezetne. Szégyellte magát most már mindazért az öntudatlan intimitásért, ami köztük támadt, és őszintén mondta:

– Lefekszem, és nyugtalan álmom lesz, mert megzavartam az ön estéjét. Úgy sajnálom.

– Ezért ne legyenek nyugtalan álmai.

Lia nézte a férfit és mondta:

– Egy nőtől indult, egy másik nőhöz készült, és…

– És valami különös örvénybe, a maga két szemébe sodródtam. Innen most már csak egyféle vihet az út.

– ???

– Az ajkáig.

Ahogy ezt mondta, a szavak mint olvasztott arany csurgottak végig a lányon. Csaknem felszisszent fájdalmában.

– És kit csalna meg ezzel a csókkal, azt-e, aki várja, vagy azt, akitől búcsúzott?

– Egyiket sem. Ha csókol az ember, mindig csak önmagát csalja.

– Ez igaz lehet…

– De magát azért akarom megcsókolni, mert érzem, hogy vágyódik erre. Ebben a pillanatban úgy érzem, én vagyok az a „más”, és talán engem keres, és én csak rendelkezésére állok. Akaratomtól függetlenül…

– Maga csakugyan más… A férfiak általában nem így ostromolnak… nem tudom bizonyosan… talán így kell meghódítani két nő között egy harmadikat – útközben.

A férfit haragossá tette a gúnyos beszéd.

– Én nem akarom meghódítani magát. Csak érzem, hogy maga kíván engem… Még a hangja zenéje is az enyém már… és az ujja hegye… no lám, hogy végigremegett… édes… meg fogom szépen csókolni.

Lia arcán piros vérhullám zuhogott keresztül. Pirosfelhő húzódott a szemére, és benne kavargott a négy hétnek minden zűrzavaros története. Rengeteg szín, mozgás, rászálló tekintetek, amelyeket néha undorral dobott volna le magáról, mint egy hernyót, meleg szavak, zöld hegyláncok, zúgó folyó, villamoscsengő, újságrikkancs, futó tájak, új napok, új mozgások, feszülő idegek, nyugtalan forróságok, ólmos álmok, édes magány habzsolása, tiszta kis hotelszobák fehér magánya, csóktanulás, új, ismeretlen szavak, a szerelem szavai, kábító mesevágányok, fájdalmas kisiklások, fogadkozás, nem, így nem többé, nem ezt, nem így, így soha többé és most… most ennek az ismeretlen férfinak könnyű érintésére végig-remegett rajta a szenvedély.

Csaknem felsikoltott az indulattól és a keserűségtől.

– Hát ilyen ellenőrizhetetlenül jöhet mindez, és állni kell vele szemben tehetetlenül?

Nagy könnycsepp jelent meg a szemében, és kimondhatatlan szégyenérzettel tört magának csatornát.

És ezt a férfi nemcsak észrevette, de szemébe is mondta nyíltan.

Tehát ezért tapadnak rá, bárhol jelenik is meg, a kutató férfiszemek? Meglátszik rajta a csókvágy, a szerelem utáni sóvárgás?

A férfi megdöbbent a könnyes arcon, amit a lány kínosan rejtegetett a közeledő pincérek elől. Szüntelen meleg, csillapító szavakat suttogott, amelyek dehogyis csillapították a felzaklatott lány lelkét?

– Édes kislány, látom már, hogy lány, mondja, hol él maga? Hol sírnak a lányok ijedt félelmükben a csóktól, amelyről szüntelen álmodoznak? Tudja-e, hogy az igazságtól ijedt úgy meg mostan? Hát nem mondta meg még senki magának, hogy minden idegszálával, minden csepp vérével megért a csókra, amelyért született? Ne lásson csodát abban, hogy lelkébe látok. Én orvos vagyok… nőorvos. Jobban ismerem a nőt, mint más, és szeretem őket, utálom őket, imádom és megvetem őket. Nem aszerint, ahogy érdemlik, hanem aszerint, ahogy hangolva vagyok irántuk.

Amikor a férfi megmondta, hogy orvos, Liának felszáradtak a könnyei. Az orvosokat a világ legmagasabb rendű embereinek tartotta, és nagy tiszteletet érzet irányukban. De azért érezte, hogy itt most mégiscsak férfival áll szemben, akinek megejtő szándékában csak segítője lehet a mestersége. Érezte, hogy minél előbb el kell válnia tőle, ha nem akar meleg, egyszerű, őszinte szavak fürdőjébe belebukni.

Váratlanul felállt az asztaltól.

– Lefekszem – mondta.

Bekísérte a hallba Liát, aki szembefordulva a férfival így szólt:

– Hogy egy nő meghódítson egy férfit, ahhoz igazán nem kell életbölcsesség, de hogy azt a férfit megtartsa magának, ahhoz talán igen… Egy nőtől indult, egy másik nőhöz készült… Egy nőtől búcsúzott, aki nem tudta megtartani magának, és egy másikhoz készült, aki a jelek szerint szintén nem fogja tudni megtartani…

– Az a csók… amire talán most mindketten vágyunk, és amit… nem fogunk elcsókolni mégsem, meg fog őrizni minket egymás emlékeiben talán örökre. És amikor su[257]sogó erdőben jár, mindig rám fog gondolni, és én se fogok ezután erdőt, hegyet járni a maga emléke nélkül, azt hiszem… Isten vele.

Volt valami lefegyverező szerénység és lelki simulás abban, amit mondott, mert a férfi tisztelettel hajolt a kezére.

Lia felszabadultan szaladt fel a lépcsőkön, a szobája ajtaját sietve bezárta, és amikor az ágyban elnyújtózkodott, megelégedetten mondta:

– Ne félj, anyus, tudok még akarni, és bírok uralkodni azon, ami nem akaratomtól függő, holnap repülök hozzád, lesz minden, ahogy volt, és megmagyarázom neked is, hogy úgy kell venni mindent, ahogy van.

Azért érezte, hogy mérföldes csizmákkal távolodott el attól a szűk kerettől, amelyben élt, és ebben az életformában ő boldog és megelégedett nem lesz soha.

*

Lia egyfolytában utazott tizenhat órát. Másodosztályon utazott, hogy aludhasson, de egész úton nem jött szemére az álom. Szégyellte önmaga előtt képzelt kudarcát, és restellt a mama elé állni azzal, hogy egyetlen olyan férfiismerőst sem tudott találni, akivel érdemes lenne kimélyíteni a barátságot holmi komoly szándékból.

Istenem, mennyi önbizalommal indult, hiszen szentül hitte, hogy csak ki kellene tennie a lábát. Poroskáról is kapna férjet eleget, csak választania kell. De nem így történt. A varrótűhercegnő hiába kereste álruhás lovagját. A hercegnőnek tépett a koronája, amelyet illúziókból font, és most mi maradt?

A varrótű… A varrótű a valóság, a többi csak furcsa, zavaros álom.

Összetört, halálosan fáradt volt, jöttek a vámtisztek, de nem sokat alkalmatlankodtak. Átment a vonat a határon, és Lia susogta:

– Most itthon vagyok. Milyen furcsa. Mintha ott is otthon lettem volna. Mindenütt egyformák a sorsok, emberek, városok, üzletek, csak a táj, az változó.

Közeledtek az állomáshoz. Lia elhatározta, hogy veszi, egy nappali szobát, kipiheni magát a vonat Poroska felé úgyis csak délután négy órakor indul.

Az állomással szemben levő hotelbe ment, és mialatt a portást fizette ki, a portás pultja előtt valaki ráköszönt:

– Kezét csókolom.

Lia rápillantott. Ismerősnek tetszett neki ez a fiatalember. Mosolygó arc, olyan… igen, olyan Harry Lidtke féle, de fiatalban. Egyszerre eszébe jutott: A vigéc. Akit megtréfált. Nagyon elpirult most a váratlan találkozástól. Biccentett, és sietve „foglalta el” szobáját.

– Milyen kellemetlen találkozás – gondolta, de olyan fáradt volt, hogy nem törődött vele tovább. Éppen a sapkáját dobta le, mikor kopogtak. És mert nem volt bezárva az ajtó, a vigéc állt ott zavartan dadogva:

– Bocsásson meg, nagyságos kisasszony, fontos mondanivalóm van, kegyeskedjék meghallgatni.

Lia elmosolyodott. Elképzelte azokat a fontos mondanivalókat. Ámbár nincs kizárva, hogy be van gyulladva az ipse a fenyegető levéltől, és most „egyezkedni” akar a konkurenssel.

Helyet mutatott a férfinak, és maga is leült.

– Oh, már nem is reméltem, hogy viszontlátom, azt gondoltam, odaáti kegyed.

– Nem, ideáti.

– Jaj de jó, pedig tudja-e, hogy minden valamire való nagy újságban hirdettem kegyed után odaát?

– Igazán?

– Nem tetszett olvasni?

– Én nem – füllentett Lia jámborul, és már cseppet sem volt álmos. Pokolian mulatott.

– Csakhogy viszontláthattam, ez a fő. Olyan fontos mondanivalóm van.

– Tudom. Egész nyugodtan a tárgyra térhet. Máskor ne legyen olyan könnyelmű, hogy a levelezését idegenre bízza.

– Kegyed nem idegen.

– Nem? Én nem vagyok magának idegen?

– Nem kérem… De hát Önnek éppen ideát kell tartania a konkurenciától. Szép üzletember az, aki így vigyázza a cég érdekeit.

A férfi arcán a legszebb mosolyráncok képződtek.

– Kegyed szintén konfekcióban utazik?

– De mennyire.

– Kinek, ha szabad érdeklődnöm.

– Tulaj vagyok – mondta Lia büszkén.

– Ah, örvendek… Ilyen tulaj bizonyosan nagyobb haszonnal konfekcionál, mint én, egy ambíciótlan utazó. Ezért már le is köszöntem a cégnek.

– No és most munkanélküli?

– Nem alkalmazna, kérem?

– De hiszen éppen most vallotta be, hogy nem ambicionálja a konfekciót.

– Kegyeden és kegyed körül igen. Nagyon.

Lia kezdte észrevenni, hogy itt nem ő a támadó. Itt valami ravaszság készül. Jónak látta lokalizálni a dolgot.

– Sajnálom, nem használhatom. És most bocsásson meg, le akarok pihenni, nagyon nagy utat tettem meg álmatlanul.

– Könyörgöm, tessék még kis türelemmel lenni, hiszen még nem mondtam el, amit el kell mondanom.

– Hát csak röviden.

– Kérem szépen. Azon a bizonyos életbe vágó fontosságú napon, amikor kegyeddel találkoztam, én is nagy út előtt állottam.

– Sorsformáló útról volt szó, és a számlákat csak úgy útközben szórakozásul vittem magammal. Már akkor gondoltam, hogy elszámolásra kerül a dolog a céggel.

– Kegyed nagyon büszke volt, nem alkart figyelmére méltatni, pedig amikor nagy fájdalmamra láttam, hogy más az útiránya, mint az enyém, egy akkora sóhajt küldtem utána…

– Amelyik úgy leültetett, mint egy karambol –nevetett Lia.

– De annak a sóhajnak szövege is volt ám.

– Rímes?

– Hát olyan.

–Hogy szólt?

– Így: „Ha szerencsém lesz utamon, ezt a kislányt felkutatom…”

– Ezt mondta?

– Ezt én.

– Így, rímesen?

– Hát nem így, de ha kegyed így szereti, így is tudom mondani.

– Maga értelmesnek látszik.

– Milyen okos, hogy ilyen hamar rájött.

– Csak ne gúnyolódjék. Hogy volt aztán, mert akkor még nem látta a cédulát, ugye.

– Nem, de este az ágyban, amikor számolni akartam, a kezembe került.

– És?

– És én örömömben összevissza csókoltam a drága, aranyos gyöngybetűket. Még sohasem láttam egy konfekcióstól ilyen remek írást.

– És?

– És?

– Micsoda édes kis pofa – bocsánat –, gondoltam, és aztán számolni kezdtem.

– Számolni?

– Igen. Számolni kezdtem, hogy mikor, mennyi idő múlva kérhetem meg a kezecskét, amely ezeket a betűket írta.

– És aztán elkezdtem mindenfélét beleolvasni abba a levélbe.

– Jaj, miket?

– Hogy az a kislány emléket akart hagyni nekem, de büszke lelke nem engedte meg a ajándék látszatát. Mintha nekem nem lenne mindegy, ha megpofoz avval a csöpp kezével, vagy megcsókol avval a piros szájával.

Lia körül friss fuvallat szállt, eredt. Üde, harmatos, jó szag, valami olyanféle, mint harmatos májusi reggel egy menyasszony szobájában, akinek most teszik fejére a narancsvirág-koszorút.

Nézte a mosolygó arcot, a sugaras szemeket, és csak ennyit mert gondolni:

– Milyen csinos a nyakkendője.

A fiatalember felállt, a lány elé lépett, és katonás gesztussal mutatkozott be:

– Gerő Gábor kultúrmérnök vagyok, négy hét óta állami alkalmazásban. Azóta – tette hozzá forrón.

Leült a szótlan, meglepett lány mellé, és gyorsan mesélt.

– A súlyos viszonyok, nem volt állásom, valamit csinálnom kellett, egy önérzetes, fiatal férfi nem élősködhet szülei nyakán. Nagyon szerencsétlen lennék, ha nem tudnám magam, vagy ha kell, a családomat eltartani. Aki nem válogat a munkalehetőségben, és akar dolgozni, annak van munkája.

– Kivált, ha ilyen mosolygó arcú a munkakereső.

A férfi bodogan csókolta meg Lia kezét ezért az első meleg mondatért.

– Ezért remélem, hogy megegyezünk mi ketten is?

– Mi kellene az egyezséghez?

– Először is az igen szó.

– De hiszen azt sem tudja, ki vagyok?

– Egy édes, karcsú, komoly, barna lány, akire ha munka közben rágondolok, értékesebb lesz a dolgom, aki nem várja, hogy a csillagokat hozzam le neki, de hinni akarja, hogy a szívem csak érte dobog…

– És a szerelem?

– Ha nem szeret még senkit, engem fog szeretni.

– Nem szeretek senkit.

A férfi ott térdepelt előtte, és a fejét az ölébe fektette.

Nem lehet letagadni, hogy ünnep volt ez a pillanat, mély, áhítatos, hites csend, és boldog jövő ígérete a fényes hajú férfifej itt, az ölében.

Igaz volna mindez? Álmos, elgyötört lelke vakon szálldosott álom és valóság között, gyötrelmesen tehetetlenül érezte, jó lenne nem beszélni tovább, odadőlni erre a széles, nyugalmat ígérő férfivállra, és aludni, aludni…

Mintha egy tündérkéz letörülte volna a rátapadt, kínzó csókemlékeket, fehérnek, szárnyasnak érezte magát.

Egymás mellett ültek, kéz a kézben. Lia mondta:

– Szalay Kornélia vagyok, anyunak Nelli, sokaknak Lia.

– Kornéliám, Nellikém, Liám…

– Özvegy tanítóné lánya vagyok, lematuráltam, és azután… azért, mert maga vigéc lett, én varrni tanultan. Van elég sok pénzem, azt hiszem, a felesége leszek, csak most ne beszélgessünk többet, mert nem bírok.

Rádőlt a férfi vállára, és nyomban elaludt.

És Gábor két teljes órán át ült mozdulatlanul, hogy föl ne ébressze.

Később, amikor a vonatba szálltak, és Lia elnézte, mint intézkedik helyette a férfi, mint gondoskodik kényelméről, nagy, édes felszabadultsága érzetében teli lelt a szeme könnyel. Igen, felszabadulást érzett, abban a percben, amikor rabja lett egy férfinak, aki felmenti őt minden terhes kötelesség alól, és visszaadja neki a boldog felelőtlenség állapotát.

– Tudod-e, kedves, hogy milyen csodálatos véletlen volt a mostani találkozásunk? Lekéstem a reggeli vonatot – mondta Gábor, aki hazakísérte Liát Poroskára.

Lia érezte, szeretni fogja ezt az egyenes, vidám arcú férfit, érezte, hogy így, ezt kívánta, azért indult, és végtelen hálával a végzet iránt gondolt arra, hogy milyen boldogság lesz evvel a férfival oltár elé menni fehér ruhában, fehér lélekkel hitet vallani egy életre szóló hűség mellett.