Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. május) 5. szám, 321–400 p.

A Korán Ramazán ünnepét jelezte. Sötét, télbefutó napok kergették egymást, s szürke fátyol ereszkedett a horizonton kéklő hegyek ormára, a délnyugati hegylánc hosszú, fekete falként mered az égnek, és sötét csúcsai közül alig láthatóan gomolygott az égnek az ugljeviki szénkohók felhőszerű, fekete füstje.

Ünnepies hangulat vett erőt minden élőlényen. A népkerti platánfák mély bókokkal hullatták tenyérnyi, sárga leveleiket a nedves földre. Az egész „kis” városon valami különös, egzotikus csend honolt.

Tétovázó léptekkel haladtam végig a főutcán gondolataimba mélyedve. Egy török ismerősöm nagy vendégszeretettel hívott meg erre a különös mohamedán ünnepre. Mint gyakorlaton levő tartalékos tiszt, nem nagy örömmel indultam ismerősöm tárt karokkal váró házába. Ugyanis parancsnokom figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert a mohamedának ünnepeiken nem nagyon kedvelik az egyenruhás embereket.

Hogy-hogy nem, elhatároztam, hogy szép és előttem eddig ismeretlen élménytől semmi esetre sem fosztom meg magam. Eszembe jutottak Lucifer szavai: „Az nyer, aki mer.”

Ugyan mit csinálhatnak ezek ilyen ünnepi hangulatban? – töprengtem. – Hogyan is kell majd ott viselkednem? Majd csak belehelyezkedem egy dervisi vagy pasai pózba remélve, hogy ez sikerülni fog.

Már az utcán igyekeztem átgondolni, hogy új szerepemben miként kell majd megállni helyemet. Gondolataim is nagyon szolidárisan csatlakoztak új külsőmhöz. Ezerszínű lámpák csillogtak lelki szemeim előtt, s a seherezádok földöntúli dalát véltem hallani. Harsonák zúgtak bennem, és titokzatos háremek különösen izgató illúziói lepték el agyamat. Szemeim kápráztak, különös városrészletek bukkantak föl, s egy félhold-csillagos kapu hullámzott előttem. Megtorpantam…

Török ismerősöm kapuja előtt álltam. Zavartan nyomtam le a kapu kilincsét. Nyitva volt. A ház udvarán csengőt hallottam csilingelni. Kicsit megzavart. A kapuban nem találkoztam senkivel, csak a keleties színekben pompázó ház bejáratánál jelent meg vendégfogadóm, Uszein, örömtől sugárzó arccal a kapunyitás zajára.

Látható szeretettel fogadott. Nem tudtam elgondolni, hogy szokás-e ez, képmutatás-e, vagy igazi vendégszeretet ennél a népnél, amely eddig még ismeretlen volt előttem. [355]

Félhomályban elnyúlt kis folyosón vezetett keresztül, melynek végén üvegajtón át a vendégszobába jutottunk.

Kellemetlen, fojtó, keleti illat csapta meg az orromat. Különös szoba volt ez, talán nagyon barátságos is lehetett, csak a benne terjengő illat tette egyre nehezebbé lélegzetemet. De egyhamar beleszoktam. Evvel minden ember így van. Nem akartam mindjárt körülnézni: ugyanis abban a hiszemben voltam, hogy ez sértő lesz.

A bemutatkozásokon némi szögletességgel keresztülesve végre helyet foglalhattam az elébem tolt széken. Ráerőltettem magamra azt a bizonyos muzulmán pózt, hogy egy kicsit körülnézhessek a szobában.

Szép, tágas helyiségben ültünk. A padlózat és a falakat félig puha, süppedős, arabeszkekkel díszített szőnyegek borították. A szőnyegek fölött két kép függött mindössze. Az egyik a csillogó, napsütötte, minaretekkel telitűzdelt török főváros volt: Sztambul. A másik egy híres festmény reprodukciója volt. Ez a kép II. Mohamed nagy szultán pazarul berendezett háremét ábrázolta.

A bútorzat gyér volt, ez jellemző a muzulmánokra. Nem szeretik a tömött szobákat. Két dívány a fal mellett és egy agyonfaragott virágállvány, lelógó, érdekes, piros bogyós keleti növénnyel. A szobának nem egészen a közepén állt a dúsan terített asztal, amely körül mindössze öten ültünk. Tele volt álvészerű édessüteményekkel, gyümölccsel, de húsféle sajnos alig akadt.

A meghívottak között volt egy öreg harcsabajuszú bácsi, bég lehetett, vagy valami letűnt karrierű pasa. Legalábbis méltóságteljes, viselkedéséről ítélve, török arisztokrata. Velem szemben két kemáli kinézésű fiatalember ült, de olyan szótlanok voltak egész idő alatt, mint a sír: így nem ismerhettem meg új nemzedékük egyéniségét. Legszimpatikusabb volt közöttük Uszein, a kellemes házigazda. Harminc egy-két éves lehetett, középmagasságú, borotváltképű: nagyon nyugodt embernek látszott, és nagyon egyszerűnek. A ramazán ünnepe előtt egy hónappal nősült meg. Erről persze nem beszélt semmit, hiszen ez a mohamedán családoknak öröktől fogva legintimebb titkuk.

Két nő ült keletiesen egybefont lábakkal az egyik díványon. Egyik huszonnégy-öt év körüli, és a másik húszéves lehetett. Az idősebb Uszein felesége volt, a fiatalabb pedig a húga. Uszein felesége egészen közel ült hozzám. A mohamedán asszony vékony, átlátszó fátyollal csodálatosan szépnek és különösnek tűnt föl. Az erős villanyfény annyira átvilágított a fátyolán, hogy a nők arcát tisztán láthattam. A fiatalasszony fehér, alabástrom arca, sötét szemei, izgatóan szigorú szemöldökei, ívelt orra és sima fekete haja Jókainak az Arany emberében leírt török leányt juttatta eszembe. Körülbelül így képzeltem el én is egy szép török asszonyt. Nagyon különös volt. Mintha nagy távolságról két fekete tükör csillogott volna, rejtelmes mohósággal nyelte a feléje futó tekintetek sugarát. Mélyen a szemembe nézett: úgy tűnt, mintha intett vol[356]na beszédes szemeivel. Visszaintettem, mintha mindent megértenék, pedig most kezdtem csak magamról egészen megfeledkezni. Így nézhet ez mindenkire? – vetődött fel bennem az égető kérdés. – Vagy csak azért néz így rám, mert idegen és magyar vagyok.

Evés közben beszédbe elegyedtem a szép, keleti asszonnyal. Jól beszélte a szerb nyelvet, így hát nem volt semmi akadálya egy kis udvarlásnak.

Azonban bármennyire is kedves volt Uszein és vendégszerető, ez már nem tetszett neki, egypár szót mormogott törökül – én nem értettem, a többiek bizonyosan értették –, s a hölgyek pár perc múlva eltávoztak.

Rövid időre elvesztettük a beszélgetés fonalát. Az egész kis társaság megbotránkozott az eseten. Legjobban engem bántott a dolog. Uszein kettőzött kedvességgel kínálgatott bennünket édességekkel és gyümölccsel, közben emlegette a közelgő szertartás szépségeit, hogy valahogyan feledtesse velünk féltékenységének előbbi megnyilvánulását.

II.

Az őszi bíbornap nyugvófélben járt már, amikor megindultunk az ünnepi szertartásra. Hallgatagon mentünk egymás mellett, én ismét gondolataimba mélyedtem. A seherezádi daloknak és izgató háremeknek keleti levegős képeit az izzó sötét szempár váltotta föl bennem. Megfogott a különös keleti nézés. Olyan idegenszerű és annyira csodálatos volt, hogy szinte elfelejtettem, hogy hova is megyünk. Csak akkor ébredtem föl zavaros gondolataimból, amikor a haldokló őszi nap utolsó sugarai is letűntek a Vezúv-szerűen füstölgő hegyek mögött, és halk, misztikus hangon fölhangzott a müezzin szava.

A karcsú, büszke, kis torony színes égőkkel kivilágított erkélyén, hosszú, fehér szakállas pap jelent meg, s karbatett kezekkel hajlongott kelet felé. Erősen figyeltem az imájára, de csak – Allah, Allah nevét értettem messze csengő hangjának áhítatos remegéséből.

A dzsámija körül összecsődült tömeg is a fenti pap módjára hajlongott, és szintén Allah nevét mormolta földrengésszerűen.

A szertartás rövid volt, és rejtélyes, de Uszein által említett szépségeket egyáltalán nem láttam benne. Az ima csakhamar befejeződött, s mi közös elhatározással átmentünk a dzsámija melletti népkertbe, amely közben zsúfolásig megtelt ünneplő néppel. Síp, dob, zene diszharmonikus zúgásától harsogott az egész kis kert. Hangos beszélgetéssel hömpölygött a tömeg a hűvös kerti sétányokon. Lefátyolozott török nők, ezerszínű buggyos szoknyában és fa szandálokban tovasuhanó, csillogó szemű török kislányok tarkították a népkert egyszínű dekorációját. A férfiak leginkább sötét ruhákban voltak komolyan beszélgetve vagy hümmögve rótták az avaros, hűvös utat.

A népkert közepén arab stílusban fölépített kioszk állt. S mi[357]vel a tömeg hullámzása erősen arra sodort bennünket, elhatároztuk, hogy betérünk mi is egy feketére. Nagy nehezen elhelyezkedtünk egy asztalnál, s így nyugodtan szemlélhettük a körülöttünk hömpölygő, tarka tömeg hullámzását.

A terem egyik sarkában egzotikus hangszerekkel felszerelt zenekar búgott keleti indulókat és rapszódiákat. Az asztaloknál elmélázó, bamba hallgatókban lüktetett keletnek minden tragédiája, öröme, hősiessége és fenséges szomorúsága ezen a csendes és ünnepélyes őszi estén. Szemükben a szenvedés és a bánat sugara megtört, a kegyetlen nyugat komor hallgatókká tette őket. Ezek a férfiak úgy látszik, már nem tudnak lelkesedni.

A zenekar melletti deszkaporondon éjfél után két egzotikus, hiányos kosztümbe öltözött, mohamedán nő különös táncba kezdett. A zenekar előbb mély basszussal hörgött, majd oly visító hangokat adott, hogy a táncosnőknek minden erotikus mozgási képességüket igénybe kellett venni, hogy e rettenetes szinkronizációra átérző és elragadó táncot adjanak. Kígyószerűen vonaglott a testük, szerelmesen közeledtek egymáshoz, egybeforrtak, azután ismét elváltak egymástól. Valami örömünnepi tánc lehetett, mert a boldogságtól, kéjtől és örömtől sugárzó arccal visították a dalt: Oszmán-é… éj… éj…

Az eddigi zenétől is rettenetesen zúgott a fejem, de most már egészen elkábultam. A keleti illat, a keleti indulók, harsonák zúgása, ennek a két csillogó szemű nőnek erotikus keleti tánca, Uszein feleségének ragyogó sötét szemei keringtek bennem. Szédültem. Nem bírom ki ezt az izzó hangulatot – éreztem, hogy arcomat elönti a vér…

A zene duhajul ordította az örömünnepet, a dob tompán lüktetőn dobogott, egészen egybeolvadt szívem gyorsuló dobogásával. A porondon a két nő erotikusan hajladozva búgta a különös dalt; s a körülöttem ülőkön is erőt vett az oszmán dala. Mindenkinek a szeme hipnotikusan a két táncosnőre meredt, mindenkinek a teste kígyószerűen vonaglott – mint a két táncosnőé, egyre föl-föl csapott a hangulat, a dal varázsszerűen terjedt és a …vége… az egész népkerti tömeg az oszmán dalba tört ki.

A zene most már teljesen megvadultan zúgta: Oszmán-é, oszmán-é, éj… éj…

Uszein, az öreg expasa és a két kemáli kinézésű török fiatalember is csípőre tett kezekkel ide-oda hajlongva ordították az oszmán dalt.

Nem tudtam magamon tovább uralkodni. Fölfordult bennem minden. Kelet csábító illúziói szürkévé, piszkossá és vaddá fakultak előttem. Fölugrottam. Nagy erővel és kardommal utat törtem magamnak a megvadult tömegen. El sem köszöntem a társaságtól, meg [358] sem köszöntem a török vendégszeretetet, csak rohantam, hogy minél előbb kijussak az őrjöngő tömegből.

Zúgott a fejem, szemeim még mindig kápráztak, amikor kijutottam a sötét népkertből. Fülemben kísértetiesen csengett az oszmán dal a derengő hajnal lila fátyolán át, sokáig lebegett előttem a szép, keleti asszony izzó fekete szeme.