Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. május) 5. szám, 321–400 p.

Abban az időben, mikor a mieink szétszóródtak a világban, kimenekült a mostari származású Kriletić Miklós önkéntes hadnagy is. Súlyos seb volt a térdén, mely nehezen gyógyult, és a mellén nagy kitüntetés volt, melyet csak ünnepnap hordott. Mint önkéntes és futár megfordult a legtöbb európai fővárosban.

Azt mondják, hogy sehol sem csodálkozott.

Ítéletei országokról és városokról vagy elragadók, vagy lesújtók, de mindig kurták voltak. A legrövidebb a római volt.

„Csupa útonálló mindenfelé!”

Az okokat nem szokta felsorolni. Rómában, ami azt illeti, csak egy napot töltött, és másnap hajnalban már elutazott Korfuba.

*

Egy márciusi estén érkezett meg. Amint átadta az ezredesnek a postát, Stanić elvezette a hotelbe. Ez a Stanić köpcös dalmát volt, aki valamikor mint teológus átszökött Szerbiába, és most írnok volt a követségen; szakértő a menekültek körüli kérdésekben. Megígérte, hogy másnap érte jön, és megmutatja neki Rómát.

Miután elővette a bőröndből polgári ruháját, és a nadrágot a derékalja alá tette, hogy másnapra formába jöjjön, fűzőjét a megtakarított napóleonokkal a vánkosa alá rejtette, Kriletić lefeküdt, és rögtön elaludt.

Másnap reggel borús idő volt. Kriletić megborotválkozott, és éppen zajosan mosakodott, amikor Stanić érte jött.

A Via Nationalén elérte őket az eső. A zuhatag annyira verte az aszfaltot, hogy a vízcseppek mint holmi kis virágocskák ugráltak. Befutottak valamelyik templom kapujába. Először az előcsarnokba léptek, ahol sorban sok nedves gumiköpeny lógott, melyeket egy öreg őrzött. Ők is oda támasztották az ernyőjüket. Halkan bementek a templomba, melyben erős férfihang dörgött. Kevés ember volt az erős napfényben ragyogó nagy templomban. Vállas leborotvált presbiter atya dörgött az emelvényről. Kriletićnek londoni templomok jutottak eszébe, rögtön felismerte, hogy nem katolikus.

A pásztor elhallgatott. Egy magas, szakállas és szemüveges ember ült a harmóniumhoz, és mély, basszus hangon énekelni kezdett, miközben önmagát kísérte. Az asszonyok a padokból bekapcsolódtak az énekbe. Mikor az ének bevégződött, a pásztor újra dörögni és gesztikulálni kezdett. Kriletić ásított, és Stanićhoz hajtva fejét, suttogva kérdezte tőle: [349]

– Hány katolikus templom van Rómában?

– Százakra megy.

– És angol?

– Lehet, hogy ez az egyetlen.

– Hm. És éppen ide kellett vetődnöm.

A pásztor újra elhallgatott, és ismét felhangzott az ének hosszan, egyhangúan, refrénnel a végén:

Jesus Christ, my love!

Kriletić nagyot lélegzett, és dúdolni kezdett velük. Először halkan, majd erősebben, míg a végén minden refrénnél az ő basszusa vezetett. Eszébe jutott, hogy Londonban egy tiszti klubban énekelte: It is long Way… Kellemes érzést okozott neki az, hogy a nyújtott harmónium kíséret és az angol nők szopránja mellett nekieresztheti a hangját.

Stanić meghúzta a kabátját.

– Bizisten elemelik még az ernyőnket!

Mikor az ének befejeződött és a pásztor ismét rákezdte, Kriletić majdnem hangosan mondta:

– Gyerünk!

Nagy csodálkozására és rosszallására a körülöttük ülőknek, mindketten az Istentisztelet felén fölemelkedtek.

Mikor kimentek, Kriletić csak odevetette:

– Eh, hova nem jut az ember!

És többé nem akart a templomról beszélni. Elmentek sört keresni. Délután és este elhatározta, hogy egyedül körüljárja a várost, és elszórakozik. Ebéd után azt mondta Stanićnak:

– Nem kell velem jönnöd!

A kiadós ebéd és a sör délután mély álomba nyomta. Eső után kiderült, és világos naplemente volt készülőben, mikor a Pincióra fölmászott. A parkban hemzsegett a nép. Katonazene szállt a légben. Milyen könnyen is jár az ember a nedves homokú utakon, amelyekről nem tudja, hogy hova vezetnek, ha az ember kialudta magát, és jól megmosakodott. A nap a szent Péter kupolája mögött hanyatlott le.

Kriletić lépked.

Kis leánykák a padokon lábaikat maguk alá húzzák: félnek a tekintetétől.

Lenn a városban már sötétedik. Lárma, sok ember. Az utcák messze elnyúlnak, és kanyarognak. Minden sarok valami meglepetést ígér. Az est kalandoktól illatozik. Távolról zene hallatszik. („Akár Odesszában.”) Vadászta a nők tekintetét. Az egyik után, aki mosolygott, bement a kapualjba.

Így ment át sok utcán, és már kilenc óra elmúlt, mikor egy kis piacon, melyen szökőkút állt, és magasra lövellte sugarát, egyszerre érezte meg a sült hal illatát az éhséggel és a szomjúsággal, és belépett az étterembe.

Kis étterem, benne kicsiny, fehér asztalok vannak sűrű sorok[350]ban. Már ritkák a vendégek. Kellemes világítás. Kriletić leült a sarokba. Nehezen érteti meg magát az ennivalók körül s szerbül kergeti a pincért, de a gazda, aki vörös és fürge, bizonykodik az idegennek, hogy ő ki fogja elégíteni. Csakugyan jó ételek sorakoznak. Csak a zöldséget küldi vissza. Vékony sással font üvegben van a jó, csípős fehérbor.

Kriletić iszik.

Volt egy jó barátja, kivel együtt csapták ki a kereskedelmi iskolából, és amikor teleitta magát a jó borból (amihez kevés van hasonló), és ő a mostari híd kellős közepén megoldja nyakkendőjét mondván: „Ideje már, hogy lefeküdjünk!”. Pedig délután van, és az emberek nevetnek körülötte.

Kriletić füstöl. Piszkálja, és borral öblögeti a fogait. Egyike ez azoknak az estéknek, mikor a cigaretta édes, és a bor itatja magát. A mindent betöltő örömön kívül nincs más kívánságunk. Nagyot lélegzett, majd kidagadt arccal fújta ki a levegőt. Egy-két vendég megfordult. Ekkor magához közel észrevett egy párt. Kopasz férfi és karcsú fekete nő; az asztal alól kikandikálnak keresztbevetett feketeharisnyás lábai. Kriletić ismét bort rendelt. Köhintett, az asszony ránézett, mire ő lassan rákacsintott bal szemével, amúgy ittasan.

Gondolva, hogy vagy nem látta, vagy nem értette meg, hogy érthetőbb legyen, Kriletić a szemöldökével intett, és a fejével és szemeivel a férfire mutatott, és akkor – eh! – a szemébe nézett egyáltalán nem kétértelműen. A nő hirtelen visszarántotta a lábát, fejét férje felél fordította, aki ránézett. Kriletić fejét bal keze tenyerébe hajtotta, jobb kezével pedig lassan töltötte a bort, miközben kisujját külön tartotta a többitől. A férfi haragosan hívta a pincért, fizetni akart, az asszony pedig összeszedte széles kendőjét, táskáját és ernyőjét. Kimentek, elől a nő, utána a férfi. Kriletić az asztal alatt dobolt a lábával, bólogatott a fejével, és félhalkan mondta magában:

– Ismerünk mi ilyeneket is!

Üres maradt a sarok. Kissé szomorkás volt minden; benne valami meghatározhatatlan érzés. Ennivalót kér. Nem értik meg. Mire föláll, és maga hozza a magas pult mögül a túrót és a zsíros kalácskákat. Naranccsal kínálják.

– Atyafi, nincsenek nekem gyermekeim.

A bor dolgozni kezd, nagy kortyokban itatja magát. A gazda asztala körül forgolódik, mintha mondani akarna valamit, illedelmesen hajlong, tétovázik. „Mindent a pénzért” – gondolja Kriletić, eszébe ötlik, megtapogatja az erszényét. A helyén van. Helyes.

– Ej, a hitetekre mondom, a borotok az jó!

Kriletić jólelkűen ismeri ezt el, de mintha valami mással lenne elégedetlen. A gazda eltűnt valahol, és neki újra a megboldogult Tikica jutott eszébe, akivel együtt csapták ki a kereskedelmiből. Majd a városnegyedi deszkakerítés, mikor lassan-lassan sötétedik, [351] most a hosszú mulatság, a színésznő, akit Bugarskanak hívtak, valamilyen „latrok” és nóták. A vágy szétfeszítette a mellét, a torkáig nőtt, és kellemesen fojtogatni kezdte. Megérezte meleg, boros leheletét.

– Kialudtad-e magad?

– Drága angyalkááám!

Tetszik neki a saját hangja, kellemesnek, és könnyűnek érzi magát. Újra megjelent mellette a gazda, mint valami figyelmeztetés, majd ismét eltűnt.

Honnét jutott eszébe Karlóca? Az régen volt. Egész éjjel ittak, és hajnal felé a szerzetesek zajt csaptak. Nem vagy te „körösztény”, ha hercegovinai vagy, és ha ennyi bort meg tudsz inni. Ő védekeznék, de nem bír a nevetéstől. Az egyik tanár a pártjára áll. A jegyző önti a fehérbort a torkába, a barátok pedig dörgő hangon énekelnek valami ünnepi fő éneket, és kérdezik, hogy ellene mond-e az ördögnek és minden incselkedéseinek. Majd valamennyien együtt énekelnek valami szerémségi zsíros nótát.

Nevethetnékje van, nem jutnak eszébe az első versszakok, de a ritmust veri a lábával, és basszus hangon énekli a két, három utolsó sort:

…lányka,
Én vagyok az osijeki testvér,
Kereskedő lánya.

Jókedvűen. Egészen vidáman. Újra megjelenik a gazda, először az órára, aztán a vendégre néz. Kriletić dühbegurult. Jókedve nem múlt el, csak új alakot öltött. Annak örült, hogy kifogásolhat és veszekedést kereshet. Most tudja: a rőt hajú gazda egy sarajevói újságíróra emlékezteti, akivel valamikor a Hadži Lelesić kocsmájában alaposan összeakaszkodott, mert Mostárt, és a mostáriakat ócsárolta. Csalja az emlékező tehetsége, és csalja a távolság. Minden olyan közelinek látszik, olyan ismerősnek, olyan könnyűnek. Mi ez ahhoz az erőhöz képest, amely benne feszül, amely őt szét akarja vetni? Méricskéli magát egyik vállától a másikig.

– Hej – rikolt fel Miklós, kitárja karjait, megfeszült, és összeszorítja ökleit. Megreszket az üveg az asztalon.

A gazda zavarában kissé távolabbról körüljárja, meg akarja szólítani, hogy fölemelje.

– Signore…

Ezzel aztán tökéletesen megsértette. Érthetetlenül és leírhatatlanul dühösíti az idegenség. Tüzesen közbevág:

– Semmi! Semmi! Mind egyformák vagytok. Bagázs! Ba-gázs!

– Signore…

– Semmi! Te nekem a Hadži Lelesićnél mondtad, hogy be kellene tömni, Ivan. Azt mondja: Be kell tömni az alagutat, hogy a hercegovinaiak ne bírjanak Sarajevóba jönni. Sértés! Én! – Hej!

Kriletić megcsikorgatta a fogait, és felugrott. Az üveg felborult, és a pohárra esett. Ismét lecsöndesedett, és leült. [352]

Késői és utolsó vendégek. Valamennyien hivatásos kocsisok és részegesek, Összesereglettek az ajtó körül, és onnan nézik az idegen korhelyt, amint az a gazda előtt magyarázkodik. Nevetnek. Közelebb húzódnak. Kriletić már egészen megsértve, könyökre ereszkedett, és lábait messze kinyújtotta. Így, félig fekve odavetett néha egy-egy szót a gazdának. Szemei vérben forognak, és félig le vannak hunyva.

A gazda a felé a négy felé fordul, és panaszkodik nekik. Kriletić elfojtottan és röviden dörög.

– Mars! Te is, azok is!

A gazda ismét kérleli, hogy menjen ki, mert megbüntetik, és az üzletét is be fogják csukni. Kriletić a kezével döngeti az asztalt.

– Bort adj! – a többi pedig nem érdekel. Kiveszi a pénztárcáját, mutatja a frankokat, dollárokat és rubeleket.

– Je… payer… az apádat, kit csaptam én már be?

Leveszi az övét, és kiszedi az eldugott napóleonokat, egyik tenyeréből a másikba rakja, és újra felsivít.

– Hát nekem nincs bor. És ezek itt?

És szidja valamennyinek az anyját. Majd azt mondja, hogy ő ma látta, hogy mekkora urak. „Egy és ugyanazon zsebkendővel dörgölitek az orrotokat is meg a cipőtöket is. Pfuj!”

– Hej, gazda, bort ide, a legdrágábbat, a legjobbat… Je tout payer…

Fölemelkedett, hogy a gazdát keresse, és utat tört magának a vendégek között. Azok heten, nyolcan összeverődtek. Közöttük van az expresszvonati szolga is. Ez közel lépett Kriletićhez, és franciául elkezdte csendesíteni. Kriletić nem érti meg. A szolga egyenruháját látva azonban zavarosan emlékezik valamilyen belgákra, valami párizsi vöröskeresztes koncertre, és veregeti a vállát.

Belga! Bravó! Te ülj le velem, és igyunk, mint testvérek, a többit pedig zavarjuk ki. Mind! Ej, ha már belga vagy! Egyedül Szerbia és Belgium! A többi pedig mind bagázs! Bagázs!

A szolga csodálkozásában mosolyog. A gazda a pult mögül olaszul kiabál, és holnapra egy ballon bort ígér, ha kidobják ezt az istencsapását az étteremből. Kriletić ott áll köztük, egy fejjel nagyobb mindannyinál, és nyomja kifelé őket.

– Gyerünk, ti pedig mars, hadd fizetek, aztán kifelé!

Ekkor a legkisebb nekiugrott, és minden erejéből gyomorba vágta. Kriletić megtántorodott, elsötétült előtte a világ, de megtartotta volna az egyensúlyt, ha ugyanaz az expresszvonati szolga a háta mögé nem ugrik, és meg nem szorítja a nyakát. Szidta mindenüket. Elesett. Az egész csoport rávetette magát. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy bal kézzel az egyiket kupán vághatta, hogy a pulthoz repült, amelyen az összes üvegek és poharak táncolni kezdtek. Egyiket kézen harapta. Nyögött egyet, és a revolverére gondolt, amely a zsebében volt, és megcsikorgatta a fogait. Minden [353] kezén kettő ül. Nyaka meg van szorítva, a vér fejébe megy. Érezte, hogy gyengül, és elveszti az eszméletét. Még egyszer egész testével megrázta magát, hogy az egész csoport megrendült fölötte, azután elmerült körülötte minden, és ő elájult. Fölemelték, kinyitották az ajtót, és kivitték.

Közel volt már az éjfél. A kis piacot betöltötte a sötétség, a szél és a víz csobogása. A Dél csillagtalan éjjé. Magasra veti a vizét a szökőkút a tér közepén, a szél elragadja a vízoszlopot, az locsogva hull a kövezetre. Átvitték, és lefektették a vízsugár alá, amely szétömlött a fején és a mellén. Mikor megérezte a vizet, megremegett, mintha álmodnék. A hideg kínosan gyötörte, elhalt az öntudata. Valamennyien gyorsan szétmentek. Az éttermen leeresztették a függönyöket.

Fordította: Polácsi János