Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. május) 5. szám, 321–400 p.

(Péter egyetlen barátja)

A villanyóra berregett. A hivatalnokok ledobták munkaköpenyüket, és sietve, tolongva az utcára tódultak. A kapu előtt mint megriasztott verébcsapat, hirtelen szétrebbentek. Sietésük önkéntelen tiltakozás volt az iroda börtöne ellen. A legtöbben fiatalok voltak, és jókedvűek, kiket meleg tekintetek, megértő lelkek vártak kis kávéházakban, vagy homályba burkolódzó parkokban. De az idősebbeknek is sietős volt a dolguk, mert könnyen lekéshettek a Párizs környéki vonatokról.

A szűk utcácska pillanatok alatt ürült ki, csak egy puha kalapos férfi ődöngött tanácstalanul, mint akire senki sem vár, s mint aki senkinek sem kell: Péter volt.

A Szajna felé indult.

Egy utcányira volt a folyó, és ő megszokta, hogy esti őgyelgéseit ott kezdje. Merre is mehetett volna?

Ott turkált a bukinisták ócska könyvei között, és megint megállapította, hogy ezek a faskatulyák semmit sem rejtenek, és nem egyebek szemetesládáknál. Szinte egyenként ismerte a sok értéktelen limlomot, dehát – gondolta – ez a romantika. Ez kell, bár olyan értelmetlen és ostoba, akárcsak Montmartre éjszakája, vagy a Saint Michel korzója. Kell, mert New York, London, Berlin ehhez ragaszkodik. Ez a vonzóerő, és ezért fizetik meg Párizst. A kedves angol ladyt és gentlemant kitűnő tanárai megcsalták, megállították Hugónál, Mademe Staelnél, Mussetnél. És ők ehhez a Párizshoz ragaszkodnak, csak ezt fogadják el. Párizs tudja ezt, és jól kiszolgálja őket.

Péter csapongó gondolatait most is kiszorította a szürkület fájdalma. Csodalatos az alkony. Elmélyíti a lelket, felébreszti titkolt ösztöneinket, rejtett titkainkat és mint kegyetlen bíró vádat vád után szór. A nappal józan, ésszerű, a világosság és a munka minden kétséget megöl. Az éjszaka mindent eltakar, rejt és leplez. Reményt is ébreszt, mert virradni fog. De az esti szürkület bomlasztó, kételyt szülő idő, nincs előle menekülés. Ekkor szembekerülünk énünkkel. Ez a lélek ideje, amikor kérdez, vizsgál és kimondja, amit tagadunk. Alkonyatkor az erős is gyengül, a bátor is [325] megremeg. Ilyenkor a férfi is anyjához bújnék. Az egyedül élőnél felsír a magányosság fájdalma, és tartozni akar valahová.

Péternek senkije se volt. A naplementének ideje kétszeresen kínozta. Nőre nem mert gondolni, idegen volt, szegény, komoly, félénk, de büszke és válogatós is. Szíve csordultig telítve szeretettel, de senkije nem volt, aki abból merített volna. Nem tudta miért, gyakran sohasem látott nyomorék, púpos, mankón járó, csúnya kis koldus ködlött fel képzeletében, akit ápolna, akit egy életre vállalna, akit nagyon szeretne. Valaki után… barát után vágyódott.

Péter fiatal volt, alig húszon felül. Nem régen halt meg anyja. Gyásza vezeklés és önmardosás volt. Nem tetszelgett kínjaiban, menekülni akart előlük, de cipelnie kellett. Az az asszony, akitől Péter szívét kapta, benne élt. Úgy érezte, hogy idegei az anyjáéval kapcsolódnak össze, és vérének minden cseppje érte kiált. Anyja utáni fájdalma annyira fokozódott, hogy magát vádolta elvesztéséért, pedig minden kínjának egy oka volt: furcsa, meleg szíve. Fájó, szerető szíve, amit folyton takarnia, rejtenie kellett, nehogy a gúny és a nevetés martaléka legyen.

Péter ballagva hagyta el a Szajna partját, és szűk utcácskába fordult. Belemeresztette szemét egy-egy kivilágított szobába, és úgy hitte: azokban melegség, kedves emberek vannak, ahová ő soha-soha nem fog elérni.

Azután az oroszra gondolt. Nem ismerte, de olyan közelséget érzett iránta, mintha meghitt pajtások lettek volna. Esztendők óta, szinte naponként találkoztak. Ismerték egymás szokásait, de még kezet nem szorítottak, egymással nem beszéltek. Péter régi bérház udvarában lakott. Szobájának bejárata a lépcsőházból nyílott, felette egy emelettel volt az orosz szobája. Orosz volt? Péter nem tudta, csak külsejéből következtette. Hangját sohasem hallotta. Középtermetű volt, de soványsága a magas férfi hatását keltette. Hosszúkás arca, dús barna haja, tétovázó szürkéskék szeme örök borút ontott. Kissé hajlottan, nesztelenül járkált, rejtélyes terhet cipelt. Mégis jó lélek, megértő ember vonzása áradt belőle. Péteren gyakran olyan érzés vett erőt, hogy megszólítsa, magához ölelje, de visszariasztotta annak félénk tartózkodása. És nem is akart egy idegen lélek területére durván betörni. Várt, mert tudta, hogy elkövetkezik, amikor mélyen egymás szemébe néznek, amikor vonzalmának viszonzása valóság lesz. Péter az oroszt így is barátjának tartotta, s mint titkos kincset hordta ezt magában.

Mint naponként, most is egy antikvárius boltjához ért. A kirakatban fából faragott, keresztre feszített Krisztus volt a sarokba támasztva. A fájdalom eltorzította, és az idő megcsonkította Krisztus végtagjait. A gyötrelem, a fából faragott szúette testből olyan tökéletesen ömlött, hogy Péter az irtózattól most sem tudott elmozdulni. Krisztus tagjai a kíntól megnyúltak, bor[326]dái pattanásig feszítették a vékony bőrt. Nyakán és halántékán az erek megduzzadtak, és kínok kínjának végső feszültségét érzékeltették. Izmai rettentő vonaglása alatt egyenként dagadtak ki. Pillái nyitva maradtak, és szemei a szenvedéstől egyenlőtlenül fordultak ki. Nyitott száján félig kilógó nyelve összetört fogsorai közzé dagadt. Ebből a tökéletes faragásból a vértanúság szent hite, rettentő szenvedése, borzalmas kínja, halálos fájdalma ömlött. De mindez a szörnyűség fokozódott Péterben, mert Krisztus halálra gyötört arcában felismerte anyjának vonásait. Amikor az orrától a száj felé húzódó két mély ráncot nézte, képzeletében megjelent a kórházi hűtőházban, nyitott koporsóban fekvő, kíntól torzult, halott anyjának arca. A két krisztusi ránc, a beesett szemek, a csontra tapadó bőr, minden, minden anyjára emlékeztette. Krisztus és anyjának arca, mióta e szobrot nézte, egymással összevegyült, és együtt jelentkezett.

Péter esténként föltűnően sokat állt e bolt előtt, és csak az ajtók bezárása kényszerítette távozásra. Esténként megfogadta ugyan, hogy többé nem jön az öreg bolt szörnyű kirakata elé, de ha néha elmulasztotta, oda vágyott, és lelkiismerete úgy furdalta, mintha anyját tagadta volna meg.

Lassanként tökéletes este lett. A nappali munka és az alkonyi kín kifárasztották. Hajlottan, tétovázó lépésekkel indult restaurant-ja felé, ahol amúgy is dolga volt. A vendéglő a város szívében, szűk sikátorban bújt meg, de jellegzetes külvárosi módra rendezték be. A bejáratnál a tűzhely, meg a pléhvel borított italospult, és a nagy hasú kávéfőző terpeszkedett. A helység hátsó részében falhoz erősített hosszú, keskeny asztalok voltak a vendégek számára, akik mint juhok, úgy bújtak egymáshoz. A kis vendéglő tele volt törzsvendégeivel. A levegőben gőz, olvasztott vaj és cigarettafüst szaga terjengett.

Péter halk jóestét kívánását alig hallották, megjelenését alig vették észre. Hangos vita folyt a festők között a kubizmusról. És ebben a pillanatban ez a tárgy érdekelte Pétert is. Lapjának az éjjel erről az új és ismeretlen irányról kell írnia. A vita már régóta tarthatott, mert igen heves, és hangos volt. Éppen Le Crien, a vörös hajú francia, akit a kubizmus atyjának neveztek, és aki az első volt Picasso tanítványai közül, ki mestere ellen fordult, magyarázott:

– A szemléltető módszer – mondotta –, amit a primitívek, a klasszikusok, az impresszionisták, vagy akár a futuristák követtek, meghalt, elmúlott. Kimúlt, akár az izothaurus. A fejlődés túlérlelte. A szemléltetés egyedül már csak a múzeumoké. Mi képeinken az új embert ábrázoljuk. A mai ember nem a felületeket, azok körvonalait, hanem a valóságot akarja a vásznon látni. A felület mögé akar látni. Tartalom kell neki. Érezni akarja a dolgok súlyát, köbtartalmát, konstrukcióját, a síkok egymás[327]ra hatását, a teret, az időt, az anyagot, a kisugárzást, a dolgok lényegét.

Bonyolult matematikai és algebrai magyarázatokba fogott annyi hévvel, mintha politikai szenvedélytől túlfűtött népgyűlésen szónokolna. Elméletek, képletek, számok röpködtek a levegőben, amiket követni, megérteni nem lehetett. Az egész kis vendéglő, ahol festőművészek, néhány muzsikus és gipszöntő munkás tartózkodtak, végül is vélemény nélkül, de legyőzve, hallgattak. Le Crien mestert legjobb tanítványai sem értették, de az a szugessziós erő, felkészültség és lendület, ami ebből a csúnya, sovány, szemüveges emberből áradt, lebilincselte környezetét. Péter Le Criennel már rég nem vitatkozott. Úgy gondolta, hogy az ő józan nyugalma az elfogultság ilyen tömegével nem juthat dűlőre. Le Crien a kubizmust örökkévalónak, Péter átmenetinek tartotta. Le Crien a kubizmust nem modornak, kifejező formának tudta, mint Péter, hanem világnézetnek, lényegnek, felszabadulásnak, vallásnak, megváltozhatatlan elvnek, ami örökkön volt, de az emberi vakság eddig nem fedezte fel, nem látta meg.

Pétert szkepticizmusa akadályozta, hogy Le Criennek hódoljon. Ezért elidegenedtek egymástól. Most mégis hozzá fordult, és megkérdezte, hogy feleljen kérdéseire, mert a kubizmus elméletét kell lapja számára megírnia. Le Crien egy pillanatig gyanakvóan nézett rá, de annak nyugodt, kérő tekintete meggyőzte jó szándékáról. Péter logikus szabatossággal kérdezett. Le Crien most érezte először, milyen nehéz formát adni annak, amit érez, amivel éjjel-nappal foglalkozik, amiről annyit beszél, és ami annyi szenvedéllyel tölti el. Végül mindketten gyötrődve igyekeztek az új irányt érthetővé tenni. A jegyzetek elkészültek, és Le Crien melegen megszorította Péter kezét megköszönve, hogy fegyelmezetlen agyában, ha pillanatra is, Péter némi rendet teremtett.

Péter haza indult. Fáradt volt, zúgott a feje, és ezért úgy gondolta, hogy lefekvése előtt egy kis sétát tesz. Tizenegy mély, meleg csengésű érchangot vert ki a saint-germaini templom toronyórája az enyhe csillagos éjszakában, amikor Péter az utcára lépett. Az ütéseket állva hallgatta végig, hogy lépésének zaja ne zavarja a toronyóra hangjának hullámzását. Azután mást gondolt, bement a kis sarokkávéházba. Nem volt az sem kávéház, sem vendéglő. Télen kis melegedő helyiség, nyáron pillanatnyi frissítőkre térnek be ide a szegény emberek. Állandóan forr ott a kávé, meleg a kifli meg a sütemény. Az állványokon sok, szép, ragyogó, fénylő üveg áll sorjába, sokszínű címkével ékesítve. Fényesre csiszolt pléhpult körülállva, támaszkodva hörpintik fel italaikat kivert emberek, akik olcsó pénzért megcsalják érzékeiket, és színes képeket varázsolnak maguk elé. Péter itala vérvörös, és keserű volt. Pillanatokig kellemes kábultságot adott, de Pétert ide nem ez vonzotta. Ebbe a kis kávéházba járt esténként az orosz is, de többnyire éj[328]fél felé vetődött be. Szokás szerint Péter a jobb sarokba, az orosz az ajtószögletben húzódott meg. Elvétve néhány pillantást vetettek egymásra úgy leplezve ezt, mint a legnagyobb emberi gyöngeséget. Egy házban laktak, ugyanazon a kapun és lépcsőn jártak, ismerték egymás lépteit, mozdulatait, és tagadhatatlanul vonzódás élt bennük egymás iránt. Mind a ketten egyedül éltek. Szükségük volt egymásra, ismeretlen erő taszította őket egymás, felé és mégis képtelenek voltak megismerkedni. Rejtelmes kapcsolat élt bennük egymás iránt, és ismeretlen erők gátolták összeborulásukat.

Az orosz nem volt a kis kávéházban, és Péter éppen indulóban volt, amikor ismeretlen barátja, szégyenlős félénkséggel lépett be.

Péter hazament, meggyújtotta petróleumlámpáját, elővette jegyzeteit, és a kubizmusról írt. A lámpa csak asztalát világította meg félhomályba hagyva a szoba falait, ahonnan nagy vászondarabokról az új irány szénnel felvázolt, cikkázó vonalai, sávjai, kúpjai, riasztó formái ordítoztak. Néha felnézett papírjáról döbbenettel bámulva a fantasztikus alkotásokat, és halk hangon ejtette ki: kubizmus.

Sokáig dolgozott. Amikor befejezte cikkét, halántékán az erek erősen lüktettek. Nagyon-nagyon fáradt volt, de az álom kerülte. Péter kimerítette idegerejét, és hogy sétával nyugtassa meg, ahhoz már nem volt jártányi ereje sem. Gyorsan letépte ruháit, és lefeküdt. Nyugtalanul hánykolódott, nem tudott elaludni. Felkorbácsolt idegei szinte percenként megrázták testét. Ilyenkor homlokát végigsimította, és mély sóhajtással fordult másik oldalára. Viaskodott az álommal. Nem aludt el, de az öntudat logikája meg-megtört benne. A kubizmus összekavarodott irodai teendőivel, és félálmában megoldhatatlan rejtélyek elé állította. Teste rángatódzott. A központi fegyelem alól felszabadult idegek lázongtak, és bosszúból, mert visszaélt velük, heves rángást idéztek elő. Nehéz, kínos állapotba került. Félig ébrenlét, félig alvás ez, amikor a tudat már nem úr, de az egész mechanizmus még lüktet és zakatol. A motor dolgozik, de a kormányos már nincsen a helyén.

Péter félálmában még hallotta a kapunyitást, és megismerte az orosz lépteit. Járása szabálytalanságáról tudta, hogy részeg. Hallotta, hogy sercenti a gyufákat, és figyelte, amint tántorogva, falhoz ütődve a lépcső egyik fokáról a másikra emeli nehezült lábait. Lassan, a járás üteme nélkül nehéz súlyként ütődtek lábai a falépcsőkre, míg Péter ajtajáig ért. Péter félálmában is tudta, hogy ajtaja zárva van, és az orosz a kilincset azért nyomkodja, hogy egyensúlyát megtartsa.

De az ajtó kinyílott és nem az orosz, hanem Péter anyja jött be. De az a vékony művű asszony most lomha, piszkos zsák volt. Péter ágyának lábaihoz állt esetlen testével, vastag ujjait szemébe dugta, és csorgott a szemét belőle.

Péter nyögött, és verejtékezett. A zsák lomhán mozgott, és för[329]telmes bűzt árasztott. A zsák tetején vértől csapzottan, vékony, ritkás, kuszált haj lengedezett.

Péter vergődött, és hörgött kínjától, míg végre is felébredt. Rémült dermedtséggel ült fel ágyában, lassan magához tért, és verejtékét letörölte. Lámpát gyújtott. Nem mert lefeküdni, félt hogy rettentő látomása megismétlődik.

Felette a szobában az orosz lépteit hallotta, de most úgy észlelte, mintha nem is volna berúgva. Jól esett tudnia, hogy még valaki mozog rajta kívül, és zajt hall. Ez megnyugtatta. Le és fel járkált téglás szobájában, míg a hideg ágyba nem kényszerítette.

Kis ideig figyelte még az orosz mozgását, míg az álom lassan-lassan elnyomta.

Reggel még aludt Péter, amikor ajtaján erősen és türelmetlenül dörömböltek.

– Ki az? Ki az? – kiáltotta Péter, és kinyitotta szobájának ajtaját. A házmester, rendőr és egy ember jött be.

– Ismerte azt az embert? – kérdezte a rendőr, aki a szobája felett lakik?

Pétert meglepte ez a kérdés, mert úgy érezte, hogy ő ismerte legjobban, de róla semmi olyant nem tudott, ami a rendőrségnek hasznára lehetett volna. Tétovázó tekintettel meredt a betolakodókra, és mielőtt felelt volna, az ismeretlen férfi, erélyes hangon így szólott hozzá:

– Uram, fenn, a szobája felett lakó, holtan fekszik. Mit tud a haláláról?

Péter arcából minden csepp vér alászállt, homlokára verejték ült ki, és szeme körül lilásfekete karikák képződtek.

– Semmit… semmit… nem tudok – akadozott torkán a szó –, semmit nem tudok.

– Ismerte ezt az embert? – kérdezték ismételten.

Péter felelt, de úgy érezte, hogy most tagadja meg barátját.

– Nem ismertem – nyögte ki, kínosan, szégyenkezve. Azután felcipelték a második emeleti szobába. Ott feküdt az orosz sápadt, vértelen arccal vaságyán. A szobában elégett, teleírt papírhalmaz volt. A kézirat betűi itt-ott még olvashatók voltak.

Amíg a hatósági emberek nézelődtek, nyomoztak, Pétert lelkiismerete mardosta. Úgy gondolta, ha tegnap még odalép hozzá, ha megmondja, hogy a barátja, hogy ő maga is kivert kutya, akkor még élne. Ha lett volna valakije, nem dobja el életét. Talán csak egy kézszorítás, egy mosoly hiányzott életéből?

Péter ólmos tagokkal, fásult lélekkel ült le egy szalma fonatú székre. A jövő-menő embereket nem is látta, csak azt vette észre, hogy gyalulatlan faládába rakják merevült barátját, és négy férfi cipeli kifelé.

Péter úgy gondolta, az orosznak senkije sincsen, elkíséri utolsó útjára. Imádkozik majd érette, és sírjára virágot tesz. Megtör[330]ten indult a koporsó után. Az utcára érve a halottas ládát nagy, fekete gépkocsiba lökték, és az emberek felszállottak. Alig egy pillanat, a kocsi hirtelen irammal megindult, és beleveszett a ködös utca zűrzavarába.

Péter az út közepén állva maradt… meredten bámult a semmibe… elvitték egyetlen barátját…

1) A „Péter” ciklus „ifjúsága” részéből