Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. április) 4. szám, 241–320 p.

A napokban a sentai rongypiacon mentem végig. Szakértő szemmel siklottam át a rozsdás vasszerszámokon, rokkant varrógépen, egyáltalán nem ó, hanem vadonatúj gombokon, harisnyákon, cérnagombolyagokon. A szolgálaton kívül helyezett virágvázák, vízvezetékrészek, permetező gépalkatrészek, helyrepofozott félcipők sem ejtettek meg. Gyors ütemben haladtam el mellettük.

Értékesebb dolgot, képet vagy könyvet kutattam. Esetleg szobrocskát. Meg is akadtam egy kép előtt. Üvegre festett, gorombán, bár gyakorlott kézzel odavetett királykép volt.

Az aranyozás a rámájáról rég lekopott. Légypiszokkal sűrűn telehintett szürkés gipsz ütközött elő a keret négy léce elülső oldalán.

Az üveg belső felére rárakott egyik-másik szín is engedett már az idők viszontagságainak, s szépen lepergett.

Csak a nyoma volt már meg, például egy nagy rózsa zöld leveleinek, tüskés ágainak, bogainak.

Lerítt róla az ósdiság.

Gazdája, Hegedüsné szeme felragyogott, hogy végre akadt valaki, aki ezt az ő lim-lomját közelebbi megtekintésre méltatja. Fölemeli, s vizsgáltatja.

– Kit ábrázol, – kérdem – ez a kép? – Csak épp, hogy mondjak valamit.

– Azt mondják, Tomislav horvát királyt.

Ott, ahol a festék lehullván belátok a kép mögé, valami német újság hirdetéseit olvasom. A király mellett az asztalon egy rosszul odahelyezett osztrák vagy német császári korona ékeskedik. Aligha horvát király ez!

– Oszt kitől kapta ezt lelkem?

– Az öreganyámról maradt rám, feleli reménykedve, hátha túlad a kincsén, amelyet kitudja már hányadszor hozott ki a rongypiacra, hogy rásózza valakire mindhiába. Csalódottan kellett hazaballókázni vele.

– Pedig a Vujić úr azt mondta, hogyha volna rávaló pénze, mindjárt megvenné, – izgat engem a konkurenciával.

– No, oszt mit kér érte, lelkem? – s készülök letenni, hogy visszaizgassam őt az otthagyással. Pedig ekkor már tudtam, hogy [299] megveszem. Bár művészi értéke nincsen, de jellemez, föltétlenül jellemez egy kort, amikor a paraszti népet ilyen kézzel festett tömegművel lepte el a hírhedt osztrák ipar.

– Tizenkét dinár – mondja, s látszik rajta, retteg, hogy túl sokat kért. A forma kedvéért alkuszom.

– Tízért adja ide, s elviszem.

– Ne tessék alkudni, tekintetes úr, hisz oly keveset kértem. A Vujić úr biztos többet is megadna érte, ha volna pénze.

A Vujić úrral ijesztget megint. Pedig régi dolog, a gazdasági válságot is mindjárt meg lehetne oldani, ha azoknak, akik többet adnának az áruért, meg is volna a hozzávaló pénzük. Épp az a baj, hogy épp ezeknek nincs meg a szükséges számú heverő banknótájuk.

Odahaza kitördöstem a hátrész léceibe belerozsdásodott vékony szögeket, s leemeltem az összevissza füstözött, bepókhálózott, lepiszkolt kemény fedéllapot.

Eléggé undorító munka volt. Finnyásan ujjheggyel emelgettem ki az alatta levő német újságpapiros összeaszott, zsugorodott, molylepkék és egyéb férgek álcái részére beszőtt két lapját.

Hamar kiteregettem. Keresem a címoldalt. Szerencsém volt: Neues Wiener Tagblatt. Demokratisches Organ. Freitag, den 10. April 1868. 2. Jahrgang. Ein Exemplar 3 Kreuzer. A vezércikk címe: Der Frommen Freud' und Leid.

A kép hatvanhét éves, idejét múlt osztrák tömegáru, szegény magyar parasztlakások díszítésére.

Két emberöltőt kibírt, s nem tört össze. Valóságos csoda.

*

De miért untattam én mindezzel a szeretve tisztelt és szíves olvasót? – kérdezhetné joggal bárki.

Nemcsak azért, hogy a majdan felállítandó délszlávországi magyar múzeum titokban már dolgozó munkásai figyelmét fölhívjam egy új, eddig elhanyagolt vadászterületre, nem.

Egyetmást ugyan itt is lehet e szent célra találni, s összegyűjteni, de sajnos nem sokat.

A tulajdonképpeni célom a fenti igaz mesével az volt, vagy az szeretne lenni, hogy az ebek harmincadján bitangoló, uram bocsá', a rongypiacok szomszédságát rovó délszláviai magyar képzőművészek összefogását, tömörülését megpendítsem, elősegítsem, ha lehet, megteremtsem. Vagy legalább az utat hozzá megmutassam.

Miről van szó?

Olyan művészeink, mint Oláh Sándor, Balázs G. Árpád, Husvéth Lajos, Farkas Béla, Baranyi Károly és felesége, Hangya Bandi, Csuthy Elemér, zenevirtuózunk, Szénássy Károly nem tudnak boldogulni, mert nincsenek megszervezve, tömörítve egy hatalmas és vagyonos egyletbe, amelynek a neve: Jugoszláviai Magyar Képzőművészeti Egyesület. Novi Sad vagy talán Sombor székhellyel, ahol festői tájak, szép magyar népviselet, műértő [300] közönség fölösen van. Sőt ha jól megrázzuk a kukoricapattogtató, drótból fonott rostaszitát, még tán mecénások is ugranak ki belőle.

Hát kérem alázatos szeretettel ez volt a célom. Hogy rázzak egyet ezen az aluszékony vajdasági magyar társadalmon, s hiába kapaszkodó művészein. Talán így lehetne valamit csinálni még ebben a leromlott, pénztelen, sőt szívtelen világban is.

Az összefogással, a művészek együttes kiállításaival. A nemes verseny fölkeltésével.

Később szerb, magyar és német vajdasági többségi és kisebbségi művészek közös kiállításával, hangversenyeivel, iparművészeti, építészeti, szobrászati tárlataival.

Még később, amikor már megerősödtek egyleteink, a csoportos kiállítások anyagát jól megrostálva át lehetne vinni a kölcsönösség alapján a szomszéd országok fővárosaiba vagy nagyobb vidéki városaiba, gazdasági vagy művészi központjaiba.

Szent Isten, micsoda kilátások, micsoda lehetőségek! Magam is megijedtem tőlük.

Lehet, hogy álmodom, de talán mégis eljön az az idő, amikor nem föltétlenül a hadsereglétszámok emeléséről, repülőrajok tömegeiről s halálsugarak csodáiról fogunk majd beszélni, hanem az emberi élet szépségei, művészi oldalai is szóbakerülnek, s az említett célok megvalósulnak.

Egyenlőre álmodjunk tovább.

A jugoszláviai magyar képzőművészeti egyletben tömöríteni kellene minden művészi ág összes elfogadott képviselőit, mint aktív tagokat, valamint a magyar társadalom az egyletbe belépő tagjait, akik az évi tagsági díjjal szemben a tárlatokra, hangversenyekre ingyen járhatnának, vagy mérsékelt belépődíjat fizetnének, különféle műtárgy sorsolásokban vennének részt, kapnák ingyen az egylet kiadványait, és a többi…

Szakosztálya természetesen több lenne. Így a festészeti, szobrászati, építészeti, zeneművészeti s iparművészeti szakosztály. Mind, mind külön vezetőséggel, de egy legfőbb irányítás, az egylet igazgatóságának felügyelete mellett. Amelyben az igazságos és hozzáértő kritikának elsőrendű hely lenne biztosítandó. Mondjak-e még többet? Azt hiszem ez is elég.

Álomnak is szép, talán túlontúl szép. Gyönyörű.

De vannak sokan, akik hisznek az álmokban, s aszerint rendezik be az életüket.

Van egy szép versünk is, amely így kezdődik:

„Anyám, az álmok nem hazudnak…”