Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. április) 4. szám, 241–320 p.

(Kontárok kis kátéja)

Arató Endre

Költő hazudj, de rajt ne fogjanak!

Abban az új valóságban, melyet versnek neveznek, a világon létező és a költő lelkében megtermett dolgok különös konglomerátuma jelentkezik. Kaleidoszkóp a költő lelke, a valóság törmelékeit tükörképben állítja össze, s a kivetítés hőfoka a transzcendentális értelemmel látja el a legbanálisabb kifejezéseket is. A szavak új gravitáció törvényének hódolnak, a magán és mássalhangzók, a magas és mély hangok csoportosulása, a szavak egymást követő lánca, az asszociációk, képek ritmusa a szavakkal hurcolt értelemi elemek nélkül is felbonthatatlan egységet jelentenek, egyszer és csakis így megalkotható új jelenséget, fenomént. És akkor és így az új jelenség neve: vers.

A forma és tartalom szétkalapálhatatlan egysége, a közölnivalók összemberi értéke az, ami megkülönbözteti a verset minden más költői alkotástól. Hazugság a vers, a költőn kívül mindenki másnak képtelen és irreális: túloz, ferdít, nemlétező, vagy más vonatkozásokban létező dolgokat emel a tudat premier plánjába. S mi mégis úgy érezzük, hogy a költő mégsem hazudik, mert az a belső tűz (ihlet) egy új valóság páncéljával fogja össze a különben széthulló elemeket.

Ha meggyőz arról, hogy hazugsága igazság, ha olyan érzésekbe szédít, hogy egész belső világom mozgásba jön, ha állást foglaltat velem: jó a vers; ha hidegen hagy s szeretném odakiáltani az elkövetőjének: hazudsz, barátom, kilóg a lóláb: elvetni való; kontár munkája az.

Költeni: bírói palástot ölteni

Ítélj, foglalj állást! Költő vagy, tartsd kezedet a kor ütőerén, állj résen, üvölts és trombitálj, szűrd át lelkeden a kor egymástkeresztező hullámait, légy ember – légy a te korod embere, foglalj állást, mert állásfoglalás a te sunyi visszahúzódásod is, állásfoglalás a te kis hascsikorgató verselésed is. Nincs emberi tőlem külön. [294] Nincs emberi tőled külön. Legemberibb valóság a halál, énekeld az élet diadalmas énekét. Ember vagy, ne feledd, az ember sorsát nyekeregd. A korodat, amely beszivárog pórusaidon. Költő vagy? Tegyen tanúbizonyságot melletted alkotásod, alkotásod demonstrálja emberségedet. Nincsen külön, senki sem több költő, mint amennyi ember. Kevesebb.

Vajdasági magyar költők.

Szenteleky halála, Csuka Zoltán és Fekete Lajos eltávozása a legválságosabb időkben hagyta magára a vajdasági költészetet. Új tehetségek raja lepte el a napilapok könnyen tárulkozó hasábjait, s a folyóiratok egyre szaporodó raját. Túlságosan könnyű volt a start, túlságosan kevés volt a kritikai elem költőinkben, szerkesztőinkben egyaránt, s ez a magyarázata annak, hogy egyetlen magyar nyelvterületen sem kaptak volna ólombetűt azok az alkotások, melyek a vajdasági nyomtatványokat valami szörnyű iszap áradataként elborították.

Költőink szava elvész a kontárok vartyogásában. Ó, Gyulai Pál, vagy legalább Ignotus és Haraszti Sándor, hogy nem tudtatok idejében közéjük csapni, szerkesztőink fejére koppintani, akik hasábtölteléknek használták (jak) a hozzájuk beküldött, tört sorokban irkált firkákat, dilettáns költőfiaink nyaka közé húzni a karikással.

Mi ez az áradás, a versek apokaliptikus rohama? Hát mindenki költő a Vajdaság sokszor megsiratott prózai humuszán? A kereslet és kínálat törvénye az, mely palánkot nyitott a kontároknak, vagy más törvény érvényesült? A magyar lapoknak kellett a belföldi termés, a hasábok üresen ásítoztak az újságok szűk pórázrakötött lehetőségeinél. Kellett a vers, amely potya, melynek szerzője a dicsőség nektárjával megelégszik, selma verscsinálóink pedig felhasználták szerkesztőink könnyű kezét, s az önkritika minden morzsája nélkül zúdították magukból a verseket. Személyesen ismerek jó egynéhányat, akik röhögve mutatták, hogy alkotásuk nyomtatásban megjelent.

Kevesebb több lett volna, kiáltom szerkesztőinknek Kazinczy szavait. A selejtezés első kísérletét vállalom a vajdasági magyar területen, s nem kétséges előttem, hogy ennek a munkának hasznát költőink érezni fogják.

Hát vannak költők a Vajdaságban?

Hányan kérdezték már ezt. Mindahánynak harsány hangon kell felelni: igen. Határozott tehetségek vannak kibontakozóban, s ha elcsendesedik a brekegők kórusa, hangjuk, tiszta szopránénekük magasba tör.

Egy kis áttekintés.

A jugoszláv állam megalakulása óta a területén megjelenő magyar nyelvű napilapok – mint előzőleg vázoltam bő teret adtak az un. vajdasági költőknek. Nemes verseny indult: melyikük hozza a legbőségesebb termést. Sőt: ki a vajdasági költők apja. Mert erre a [295] titulusra is többen reflektáltak. Bácsmegyei Napló, Bácskai Hírlap, Torontál, Délbácska, Reggeli Újság, hogy csak a nagyobb példányszámúakat említsem. Egyikük hetenként 10-15 verset is hozott. Nyomtatáscsinálta költőink hangja nekibátorodott, s méltatlankodással vették, ha a közben megindult folyóirataink nem vették be szellemi termékeiket.

Az olvasó közönségre ez a kritikátlan verszúdulás kétféleképp hatott. Az olvasnitudók fáradtan ejtették ki kezükből a lapot. Az a réteg, melynek ízlését és gondolatvilágát épp ezeknek a verseknek kellett volna magasabb nívóra emelni, megzápultak a vajdasági költők színvonalán.

A vajdasági folyóiratok hőskorát sem kell vázolnom: az Út, Fáklya, Vajdasági Írás, s a mellékletenként megjelenő Mi Irodalmunk, vagy a folyóiratok hiányát pótolni akaró almanachokkal már részletesen foglalkoztak.

Az első magyar nyelvű verseskötet Csuka Zoltán és Csuka János (akkor még Aranyműves János) közös kötete volt. Ezt gyors egymásutánban követték Csuka Zoltán kötetei, valamint Laták István, Czakó Tibor, Fekete Lajos, Földi Ilona, Somogyi Pál, Szánthó Róbert, Szenteleky Kornél, Krausz László, Stadler Aurél, Huszár Sándor verseskötetei.

Folyóirataink, napilapjaink a leggyakrabban a következőktől hoznak verseket: Ambrus Balázs, Adorján András, Atlasz János, Borsody Ferencz, Bencz Boldizsár, Dudás Kálmán, Csányi Endre, Czakó Tibor, Galambos Margit, Gergely Boriska, Heincz Vilmos, Lucia, Tímár Ferencz, Sziráky Dénes, Kolozsy János, Csuka János, Kolozsi Tibor, Rónai Ernő, Illés Sándor.

Az egész termés áttekintéséhez és részletes megvitatásához most nem adódik kellő mód és alkalom.

A fiatalok egyik határozott tehetségének, Tímár Ferencznek következő versét: Parkzene, használom elemzésem tárgyául. A szokásos őszi tónus: eső, avar, hervadó park, cincogó szél: az őszi versek szokásos fegyvertára.

„A tisztáson tapogó, didergő
emberek álltak a pergő
levélhullásban.
A göthös nap is kisütött.
Egy öreg pap
talárján fénylett sugara,
ahogy a fák közt elbújt,
és akkor történt az, ami
engem e versre felbujt.”

E vers tipikus vajdasági vers, elvitathatatlanul tehetséges – második részében az egyéni meglátás ízével s hibáival. A saját maga választott formát letiporja, s egy gyenge rím kedvéért hajlandó erőszakot elkövetni a hangulati és értelmi tényezőkön. Tovább: [296]

„Erről beszél a felkavart ár,
s húgom, ki oly korán meghaltál,
bánatom sápadt öröm virágok,
s mint tavi rózsák, amit hajadon látok
telek, tavaszok, titkok, táncok, bajok, bánatok,
börtönök, pántok, remények, hitek, a tűz magasztalása,
fagyott, fásult fájó elfeledése.”

és így tovább az alliterációk végtelen halandzsáján át nyargal a költő tolla. Legjobb szeretne mindent össze-vissza zendíteni, rímeltetni, fáj a szíve egy elmulasztott szórímért. A magyar nyelvtan ellen vétkezik Rónai Ernő:

„Ezt a meleg, simogató kézt – a vén unoka nagy útról érkezett, de szeretetén az semmit sem enyészt.” Valamin valamit enyészteni?

Tartalmilag is hazug ez a vers. – Vagy Ambrus Balázs: „A park most újra zöldben áll – fehér ruhája csupa dísz. A zöld park fehér ruhája – holdsugársütötte színe…” Impresszionisztikusan következetlen.

Bánáti Fischer Árpád szörnyű nyelvsértéseiről sem szólhatok itt részletesebben. Versei – melyek között több értékes is van – a felelősség nélküli piaci trombitálás példái. A lázadni igét tárgyas ragozásban ragozza. No jó, Isten neki, de hogy ilyeneket ír: „itt sohasem nyugszik a nap, nem vérzem el semmi sarcon, – oly nyugodt, oly szép az arcom.” Dettó Ambrus, aki azt írja: „akivel együtt jártam iskolába”, és erre rím: „lúdtalpú volt a lába.”

Ám nekünk is úgy kell tennünk, mint az Úristennek Noéval: megbocsátani egy jó versért tizeket és százakat a selejtesek közül. Berényi János, Bencz, Galambos Margit, Szirmai, Sziráky – hogy csak úgy kapásból említsek néhány nevet – azok, akiknek több versét örömmel olvastam, és Dudás Kálmán, akit külön hely illet meg a vajdasági költők sorában. Szirákynak nem szabadna ugyan ilyet és hasonlókat írnia: „friss fiatal lány alakjában – kísért meg, máskor – lepel nélkül – csontarcára álbőrt húz 1épül.” – Czakó Tibor szép versét: „ Korunk ars poétikája” – sem felejtem el: „Költő mondj igazat, mert a hazug szavát szóban-írásban régtől nem hiszik, a kisdedet még keresztelni sem viszik, máris vérét veszik, s vizsgálják a dadát. – Káprázatos látvány a szellemi torna, de amit elmondasz, valóság vértezze, költő, új időknek harsonája lettél – rendeltetésedről el ne feledkezzél”.

Ha költőink világnézetét vizsgáljuk, a Vajdaság közel feudális struktúrája ötlik a szemünkbe. Messzeterjedő síkság, búza-, kukorica- és komlóföldekkel, sehol egy magaslat, ahol megírhatták volna a Hegyek dalát. A munka tartalmi és mozgás jelenségeit, a munka ütemét és harcát, társadalmi vonatkozásait hiába keressük. Az egész Európán átvonuló szellem megakad az ország határain, vagy csak kikerüli a magyar nyelvszigetet. Horvát és szerb írótársaink ott vannak Európa legjelentősebb lírikusai között.

Csuka Zoltán évek óta nem él a Vajdaságban, mi úgy érezzük [297] azonban, hogy ő ennek ellenére is mihozzánk tartozik. Az ő költői ereje és bátorsága nélkül ma minden másként lenne nálunk. Amikor Szenteleky még csak tervezgetett, ő már cselekedett, s a csüggedő, hamar pesszimista vezérnek sokszor az alvezér adta meg a kellő töltést a kitartáshoz. Szenteleky és Csuka: az a két név, akiket a Vajdaságban nem fognak elfelejteni.

Szólnom kell még a legfiatalabb generációról is, akiknek a sorából érték Atlasz János, aki groteszk, patologikus verseiben önmaga torz lelkét (egy generáció torz lelkét) adja. Dudáson, Latákon, Gergelyen, Galamboson, Szirákyn, Csuka Jánoson kívül bizonyára még fel kell sorolnom pár nevet az igazán tehetségesek táborából, ám a seregszemle pozitív része legközelebbre marad.

Summa summarum:

a vajdasági költők közül egy sem bányászott a fekete föld és homokréteg alatt elterülő aranyerekig, közülük egy sem hozott formai, vagy tartalmi revolúciót, ha van is Szabó Lőrincünk, de nincs József Attilánk, csak Latákunk, Attila-utánzatunk. Fiskálisok és orvosdoktorok, nyafogó patikusok nem sajátították ki a vajdasági lírát, a Duna–Tisza köze várandós még az igazi nagy lírikussal.