Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. április) 4. szám, 241–320 p.

Egy kemény, de nélkülözhetetlen nevelési eszközről

Hát ilyen is van? – fogja a legmodernebb pedagógia nem egy képviselője kérdezni. Nem porlik-e régi iskolaépületek lomtárában minden, ami pálcára, térdeltetésre, éheztetésre, vagy csak szidalmazásra és kigúnyolásra emlékeztet? Nincs-e ehelyett a tanítói és nevelő kezében a gyermeki lélek mélyebb ismerete, és ennek révén a jónak, a kötelességnek való megnyerés minden eszköze?

Igen, ott van – de ez sem elégséges, a tanító még mindnek birtokában sem adhat úgy az egyén, mint a társadalom szempontjából valami valóban jó nevelést, ha nem állnak rendelkezésére a szükséges segítőtársak. Ilyenek nélkül a nevelő csakis a Rousseau Emiljében felállított séma szerint magányos erdei lakba költözhetik egyetlen választott neveltjével, akiből azután – némely többé-kevésbé megközelítő, de siralmas eredményű gyakorlati megvalósulások tanulsága szerint – alig lehet értékes, életképes ember, talán még teljes kort érő ember sem. A munkatársak pedig, akikre minden nevelőnek valamennyi neveltjével szemben szüksége van nem mások, mint a többi neveltek. E felől szintén a mai pedagógia van tisztában, bár hiszen tevékenységük éppen nem az újabb pedagógia győzelmével kezdődött meg, hanem már azelőtt is folyt, és érvényesült réges-régen, előbb, mintsem bármilyen iskola és hivatásos tanító létezett volna. [289]

Ezeknek a nevelő munkatársaknak – mondjuk röviden: pajtásoknak – többé-kevésbé messzemenően elismert vagy megtűrt joga, olyan nevelőeszközök alkalmazása, melyeket mint kíméletleneket, kegyetlenek a felnőtt nevelők majd mind visszautasítanának, legfeljebb ha pillanatnyi idegösszeomlás, önfeledés állapotában alkalmaznak. Ezek között az eszközök között van: egyesek kigúnyolása, megcsúfolása, sőt egyenes bántalmazása, ha valamiben észrevehetően mások, mint aminők a többiek lenni szeretnének.

Mi is az az eszménykép, melyet ugyan egészen egyetlen gyermek sem valósíthat meg, de amelytől egy bizonyos rendes mértéken túl való elmaradást a minden „contrat social” nélkül kialakuló kis köztársaságokban olyan szigorúan büntetnek? Erre a kérdésre legjobban úgy felelhetünk, ha azt kutatjuk fel, honnan keletkezett és keletkezik folytonosan ez az eszménykép: nos nem a gyermek, minden egyes gyermek igényeiből, melyeket az élettel, környezetével szemben támaszt, és amelyeket ez a környezet támaszt vele szemben, bárhogyan is viselkedik megint ezek irányában, bármennyire fogadja el, igyekszik teljesíteni, vagy utasítja vissza, hárítja el magától azokat.

Így még egy nagyon szűk gyermekkörnyezetben sem alakulhat ki egységes eszménykép, fogják ellenem vetni, mert hisz tapasztalás szerint inkább létezik két egyenlő falevél, mint két egyforma gyermek; az egyik nyugalomvágyó, a másik kalandos, az egyik békességes, a másik verekedő, az egyik falánk, a másik bohókás, az egyik zsarnok, a másik szolgálni kész. Azután a környezet, a családi kör mennyire más igényeket támaszt az egyik és a másik iránt. Az egyiket nyomortanyáján már szülei, testvérei szolgaként akarnák kihasználni, a másiktól úri otthonában azt várják, hogy első legyen az iskolájában. Az egyiket büntetik, ha verekszik, a másikat leszidják, ha hagyja magát…

És mégis vannak mindez igények között közösek, akár egyes népfajok tagjainak arcvonásai között. Erre nézve már évekkel ezelőtt érdekes kísérletet végeztek Amerikában: egymás fölé vetítették egy egész csapat legkülönfélébb, angol, német, francia, holland, lengyel stb., de már Amerikában született egyén arcképét; az így nyert eredő nem valamely elmosódott palacsinta-ábrázat lett, hanem egy határozott jellegű arc – a mai tipikus amerikai ember arca. Éppen úgy van a gyermekeszményekkel is, melyek szűkebb, határoltabb körökben, például egy vidék földművesei, egy gyári negyed munkásai között meglepő részletességgel kihámozhatók, de még nagyobb körzetekben, például egész országokban, földrészeken is legalább néhány fő vonásban egyezést mutatnak. Az a kevés gyermek, aki fejlődésútja valamely különös rendellenessége folytán egészen mást akar, vagy másra kényszerült, mint kortársainak nagy többsége éppen úgy figyelmen kívül marad, mint amaz amerikai kombinációs képen az, akinek valamely vonása sehogy sem egyezett a többiével. [290]

Nálunk például minden gyermektől megkívánjuk, hogy legalább a fő dolgokban rendszerint engedelmeskedjék szüleinek, tanítóinak, általában az öregebbeknek, iskolába lehetőleg eljárjon, és ott tanuljon is, ne lógjon, ne hazudozzék, ne nyűgösködjék, ne legyen az elkerülhetetlen mértéken fölül mások terhére, sőt amiben lehet, segítse a hozzátartozókat. A fiúktól ezen fölül bizonyos mértékű harckész bátorságot, a leányoktól háziasságot, csinosságot, szelídséget kívánnak. Mindezeket a kívánalmakat a legtöbb gyermek sokkal nagyobb mértékben magáévá teszi, semmint ez a kedvelt rosszcsont történetekből következni látszik; majd mind legalábbis őszintén szeretne olyan lenni, aminőnek idősebbjei óhajtják –, ha ez nem lenne olyan nagyon nehéz és kínos, ha nem lennének dolgok, amikben inkább saját vagy helyesebben pajtásköre ízlését követné. A fiú nemcsak bátor szeretne lenni, hanem zsarnok is, a leány nemcsak takaros, hanem máris csábító; és mindketten hamar nem akarnak csakis az öregek ízlése szerint cselekedni, létezni, hanem ténykedésük egy kis, de gyorsan táguló körében saját véleményt, akaratot igyekeznek kialakítani, még erőszakosan vagy alattomosan diadalra is juttatni.

A gyermeki alkalmazkodás mellett vagy ellen tehát korán kialakul a gyermeki makacsság is; a kettő még csak nem is olyan ellentétes, mint aminőnek első tekintetre látszik, sőt határaik is összefolynak. Az egyik felnőttel, például az apával szemben való makacsság sajnos nem is olyan ritkán csakis alkalmazkodás egy más felnőtthöz, esetleg az anyához, az iskolakerülők legnagyobb hányadát az otthon munkábafogottak adják, az egész felnőtt társadalommal szembeszállás pedig sok gyermeknél csakis egykorú környezetének, régen úgy mondják: a rossz társaság hatása. Mint minden szót, ezt is újabb és újabb fölülvizsgálás alá kell vennünk még a nevelési cél szempontjából is: bármily üdvös rendszerint, ha a gyermekek természetes nevelőik utasításait követik – mégis van éppen elég eset ennek ellenkezőjére is, amikor tehát a gyermek bárhonnan ihletett makacssága kívánatosabb utat talál meg a szülői, tanítói parancsoknál. Ezt elég sokszor maguk a nevelők is elismerik, mikor például titokban, sőt nyíltan is örülnek vitéz csemetéjük nyíltan eltiltott verekedésének, szemtelenkedésének, mások eszén csalárd túljárásának, amikhez hasonlók felől még saját gyermekkorukból örömmel dicsekszenek is… A gyermek alkalmazkodása és ellenállása a felnőttek irányában – két olyan elem, melynek bizonyos aránya nélkül egy jó eredményű nevelés létre nem jöhet.

Mindkét elemet támogatja és bizonyos értelemben szabályozza azonban a gyermek kortársi környezete, pajtásköre. Ebben, ennek hatása alatt dönti el az egyes, hogy milyen is kívánjon, törekedjék lenni, miben és mennyire menjen elébe szülei, tanítói kinyilvánított kívánságának, miben szálljon szembe is azzal. Hiszen a gyermek maga is hozzájárul ennek a közösségi eszménynek kialakításához; éppen azért is ragaszkodik hozzá mindenekfelett, mert úgy érzi, nem[291]csak ráparancsolják, hanem ő maga is szóhoz jut, sőt felelősséget vállal benne. Ezért tesz zsebre a gyermekek legnagyobb része adott esetben szívesebben egy szülői korholást vagy iskolai fenyítést, mint osztálytársai egyértelmű elítélését.

És már azért is, mert ez az elitélés éppen nem szorítkozik egyszerű, mérsékelt kijelentésre, megdicsérésre vagy rosszallásra. Sőt! Amíg az egyik oldalon a pajtási, testvéri gyengédségen túl szinte bálványozó bámulásig, rabszolgai követésig és utánzásig mehet, addig a másikon a gúnyolások és bántalmazások egész hanglétráját felcsendíti az egyszerű névadástól egészen a legkíméletlenebb megtréfálásokig, beszennyezésekig, megkárosításokig, korlát- és vég nélküli gyötrésekig, durva verésekig. Olyan eszközök bizony ezek, melyek a felnőttnek, amíg nem tévesztette el szeme elől teljesen a nevelési célt, rendelkezésére sem állnak.

Mi az már most, amiben a gyermekkörnyezet – iskolaosztály, szomszédság vagy számosabb családi kör egy-egy pillanatnyilag, időszakosan vagy állandóan – szerencsétlen tagjával szemben a nevelésnek azt a kínos eszköztárát alkalmazni szokta? Olykor ugyanaz, amit a felnőttek is óhajtanak: kinevetik a figyelmetlen tanulót, csúfolják a félénket, fösvényt, különösen piszkost, lompost, megpofozzák a tolvajt, árulkodót, megöklözik, aki előbb még – a társak szerint igazságtalanul! – egy gyengébb felett hatalmaskodott, még politikai és világnézeti tájékozódásokat, negyvennyolcasságot, szocializmust stb. is kényszerítenek ez úton a gyermekközösség minden tagjára. Ha mindig csak lenne, akár az egész nevelést rá lehetne bízni a gyermektársakra. Sajnos azonban ez a „nevelés” sokszor olyan dolgok ellen lép működésbe, melyekről az áldozat a felnőttek tudomása szerint nem tehet, vagy amiben ugyane szerint igaza van – a gyermekcsoport a felnőtt társadalommal szemben kifejtett kollektív ellenállásának esetei.

Már az árulkodók megbüntetése is az, holott nem egy nevelő helyesli lelke mélyén már csak azért is, mert ő maga hova lenne, ha örökösen panaszfelvételekkel és igazságtevésekkel kellene bíbelődnie. Már más az eset, ha gyermekek, főként fiúk, csak azért kínozzák egy társukat, mert nem szegett meg egy felsőbb parancsot, eljött az órára, melyről többen elmaradtak, megtanulta a leckét, melyet társai sokalltak, nem vett részt valamely csínyben, esetleg az illető szűkebb gyermeki környezetben lábrakapott gyümölcs vagy még egyéb lopásokban. Némelyik ellen már az is csúfolás jogcím, hogy követi a tanítói intelmeket, nem kapaszkodik kocsikra, nem megy utcára meleg ruha nélkül (ha van), nem veszi fel a földről az eldobott ennivaló-maradványt, nem dohányzik lopva sem, mikor erre alkalma nyílnék. Mást csak azért bántanak, mert ügyetlenebb, gyengébb, butább a többinél, talán elálló fülű, vörös hajú vagy történetesen idősebb, nagyobb gyermekek hatalmába került fiatalabb, gyengébb.

Ezek már feltétlenül rossz jelenségek, melyek ellen, ha valahol [292] lábrakaptak, a nevelőknek minden eszközzel küzdeniük kell – fogja mindenki mondani. Mi azonban csak a mondat második részét tesszük feltétlenül a magunkévá – az elsőre nézve a megint csak a „nem teljesen jó, nem teljesen rossz” álláspontjára helyezkedünk. Mert bármily durva, sőt bűnös hajlamok nyilvánuljanak és fejlődjenek naggyá a gyermekek és kamaszok ilyen zsarnoki ténykedéseiben, rendszerint egy jót: az együttérzés, együttmerés és együttörülés szokását és hajlamát segítenek kifejleszteni. A gyengék, ügyetlenek, rútak, és a természet által megbélyegzettek gúnyolásuk hatása alatt legalább sok esetben megfeszítik testi-lelki képességeiket, és mire felnőnek, sokszor el is érik, sőt meghaladják társaik átlagteljesítményét, talán egyetlen téren – de ott azután fölösen – ellensúlyozzák egészen meg nem szüntethető hiányukat is. Még az olykor pusztán zsenge koruk miatt lekicsinyeltekre és kizsákmányoltakra is meg lehet bántásuknak az a jó hatása, hogy nagyobbak óhajtanak lenni, már eleve ilyenek módjára viselkedni, és eljárni, nem esnek ama még egyebekben kielégítő fejlődésük mellett sem teljes értékű serdülők közé, akik az igazi, a nagy élettől félnek, és ezért mindig szüleik által védett, babusgatott kicsikék szeretnének maradni.

A társak által való nevelés jellege határozottan kiválasztó, szelektív, ha nem éppen az emberi faj legmagasabb eszménye, de mindenesetre az illető kor és környezet életfelfogása, igénye szerint képességeket fejleszt, állásfoglalásokat bátorít, és az ezekkel ellenkező sajátságokat elnyomja, a tőlük szabadulni nem tudók vezető, érvényesülő törekvését szerénységbe szorítja; esetleg ugyan, sajnos, de elkerülhetetlen: némely szerencsére aránylag kevés számú az egészbe alkalmazkodni nem tudóknak az emberi nemből végleges kiselejteződését is okozza, megpróbálásaik, erőfeszítéseik közben szerzett betegségek, verekedési és egyéb balesetek, sőt még öngyilkosság útján is. Minden kiválasztás kegyetlen; az itt megvilágított javára legalább az szól, hogy nem annyira egyéni, mint közösségi irányú: egy-egy finnyás úrficska talán tovább, biztosabban, kényelmesebben élne ezen a világon, ha mindvégig mamája utasításai szerint cselekednék, de inkább előmozdítja fajtája érdekét, ha társai gúnyjának, és bántásának hatása alatt kissé eldurvul, könnyelműbbé, saját biztonsága és jóléte iránt közönyösebbé, de másokkal szemben szolgálatkészebbé, bajtársiasabbá válik.

A kiválasztásnak ama legszélsőbb módját persze nem vállalhatja a mai emberséges nevelési rendszer, mely még a legsúlyosabb fogyatkozásban szenvedő fiatal embertársat sem engedi egyszerűen szikláról ledobni, hanem ha kell, egészen különleges módszerekkel is igyekszik neki az élet munkájából és örömeiből annyit juttatni, amennyi még lehetséges. Ezért a gyermektársadalom, a pajtások kisegítő-nevelő megbízását is vissza kell hogy vonja, mihelyt ez valamely gyermek esetében észrevehetően rossz hatással van akár az illető gyermekre, akár, ami szintén elég gyakori eset, a többiek[293]re. Ekkor, ha kisebb ívű közbelépés nem igér eredményt, nem marad hátra más, mint a környezetbe nem illő áldozat, esetleg zsarnok kiemelése, és más körben, egyéniségéhez alkalmazott „kisegítő”, „javító” módszerekkel arra az életútra irányítsa, melyet szerencsésebb társainak többsége a dolgok rendes folyásában is elér. Ezzel sok bajnak vehetjük elejét, és még ha ilyenről az adott esetben persze nagyon kivételesen szó lehet – zsenik kifejlődését sem gátoljuk meg.