Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. április) 4. szám, 241–320 p.

(Führer, Schwarmer und Rebellen. München. Bruckmann 1934. XII. 458. 1.)

Alcímül a könyv: Az emberiség nagy vágyálmai felírást viseli. Már pedig a bevezetés szerint: „Ahol történelmi történés (historisches Geschehen) indul meg, ez nem kevésbé keletkezik álomképekben, mint az anyagiakban és eszmeiekben, és csak bennük éri el a testi szükség úgy, mint a bölcseleti megismerés azt a varázserőt, mely milliókat vonhat bűvkörébe, és megváltoztathatja a Föld képét.” – És tovább: „Mert nem az-e az emberiség igazi titka, hogy legnagyobb bolondságaiban végső bölcsessége rejtőzik?” – A történelem nagy alakítói, a „vezetők, rajongók, lázadók” azután azok a nagyon különféle származású, képességű, beállítottságú egyének, akiket a körülöttük élő emberiség olykor tanításaik és tevékenységük elfogadásával olykor azonban – egészen ilyfajta érdemük nélkül – saját tömegvágyával azonosított –, akiknek számára a „szükséges jelmezt a történelem már készen tartotta”.

Mi most már az a vágy, mely az emberek sokaságait időnként megvakítja, mindenféle addig szentségként őrzött tan és eszmény elvetésére, elődeik és utódaik szemében egyaránt érthetetlen ténykedésekbe hajtja? Nemünk szégyenére a kiváló tollú szerzővel el kell ismernünk: eleve nem valamely magasba lendülés vágya, akár mindentudási, hatalmi hóbort. Hanem egy sokkal póriasabb, sőt gyermekesebb indulat: a félelem. Az a rémérzés, mely az embert életrekelése tudattalan pillanatában már szorongatta, mely azután soha sem távozik el tőle egészen, csupán alakját változtatja az emberi környezet és sors alakulása szerint. Hogy a megélhetése legelemibb feltételeiért nap nap után küzdeni kénytelen, az éhenhalástól és mások, erősebbek támadásaitól egyre fenyegetett, a hiány és veszedelem által szabad cselekvésében, sőt gondolkozásában szünet nélkül gátolt szegényen uralkodik a félelem és az ettől való szabadulás vágya – ez természetesnek látszik. Azonban a legbiztosabb polcra, a bőség és hatalom teljességébe cseppent ember sem szabadulhat meg a rémtől; hisz legjobb napjaiban is működnie kell benne kezdete szorongó emlékének, mely azután egybeolvad vége félelmével, eggyé teszi számára az életadó anyaméhet a sírként táruló földdel, legmagasabb szerelmi élvezetét a végzetes bűntevéssel, még tudását is a gonosz hatalmába eséssel.

Ettől az örökké gyötrő függőségtől az ember eszmélése elejétől fogva minden áron és minden eszközzel szabadulni igyekezett. Eleinte csak egyszerűen bujkált, menekült, majd (talán bizonyos dolgok folytán) logikus állásfoglalást, most már jóakaró tervszerűséget tulajdonított az életét szabályozó, még mindig ellenállhatatlan, de már megnyerhető hatalmaknak. Akkor gyakran igen durva, sőt kegyetlen varázslat-tényekben, de általános magatartása szabályozásában is [284] rendszereket alkotott magának, melyekhez aggodalmasan ragaszkodva úgy gondolta, biztosan elkerülheti a legnagyobb rosszat; ha nem, az csak az ő személyes mulasztásának, bűnének következménye lehet. Persze, hogy e részben a csalódások jégesője érte; így idővel le is mondott arról, hogy egészen maga tisztázza helyzetét az Ellenállhatatlannal szemben; más szabadítóra várt, aki megmutatja neki a helyes utat, még vezető cselekvésével, önfeláldozásával meg is nyitja azt számára. Amikor majd, de most már véglegesen mindenkorra visszatér az a tökéletesen boldog állapot, mely őt megilleti, mert természetéhez tartozik, hisz mindig utána vágyódott, csak egyszer valamely végzetszerű tény gonosz hatalmak kajánsága vagy saját bűne vetette volt ki belőle. Ilyen megváltó egyének minden korban egészen máig jelentkeznek is, vagy inkább feltűnnek – legalábbis a legutóbbi csalódásuk következései által végletekig elgyötört embertársak szemében. Utak nyílnak, melyeken a kínszenvedéseikbe, aggódásaikba belefáradt lelkek éppen a legküzdelmesebb, fáradalmasabb lemondásosabb cselekvés közben megnyugvást találnak – az újabb csalódásig.

A lelkek megnyugtatásának leghatásosabb és tartósabb rendszerét Fülöp Miller a katolikus dogmákban és előírásokban találta. Itt nem volt sem ellenállhatatlan megrontás sem örök kárhozat annak számára, aki bármennyi vétség után is töredelmesen megtért, és gondolkozása kevélységét is alárendelte a kinyilatkoztatás ígéretének, és az erre elég hatalmas logikával felépített gondolatrendszernek. Mikor az emberek nagy részének elméjéhez ez a remek-építmény is ingadozni kezdett, egyszerre addig sem tapasztalt rettenetességgel ütötte fel újra fejét az ősszorongás, ezúttal kárhozat- és pokolfélelem alakjában, mely ellen a gyóntatószék és az egyház többi kegyszerei nem látszottak már elégségeseknek. Önmagukat véresre ostorozó csapatok járták be a vidékeket, városokat, mindenütt utánzásra ragadva az idegrendszerében máris elég csapás és aggodalom által megrendített lakosságot. A gonosz varázslók, boszorkányok félelme is milliónyi máglyán vetett lobbot – éppen akkor, mikor a reformáció a katolikus egyház hagyományainak elvetésével a tiszta észre és isteni kinyilatkoztatásra törekedett visszavezetni a kereszténységet. Maga a kálvinizmus csábítóan tiszta logikájával újabb rémületekbe taszított: a legegyszerűbb és egészségesebb életöröm kegyetlenül szigorú elítélésébe, az üdvösségre és kárhozásra kiválasztott emberek rideg megkülönböztetésébe, mely már a földön jobb anyagi sorsba jutottak részvétlen gőgje számára is igazolást, ürügyet szolgáltatott.

A reformáció és ellenreformáció légköre bizonyára nem lehetett az, melyben az emberiség végleges megnyugvásának paradicsomát megtalálhatta volna; szeme csakhamar megint újabb segítséget keresve járt körül. Ezt a tudomány terén tett valóban nagyszerű haladás látszott számára meghozni: minden jó, ha csak ésszerű, félre hát a szabad gondolkozás minden béklyójával, alakuljon újból az [285] egész emberi társadalom, ám ezúttal ne véletlenek, egyes erőszakosak és csalók sikeres vállalkozásai alapján, hanem igazán ész- és tervszerűen. Már trónján volt az „Ész istennője”, jóval mielőtt a francia forradalom egy színésznő alakjában testileg is odahelyezte. Az ész vagy inkább az elvont gondolkodás hideg forradalmát a kicsinyesen lelkiismeretes, minden embertelenséget elítélő, de az egyszer elfogadott elvekért ezreket halálba küldeni kész kisvárosi ügyvéd, Robespierre, éppúgy megtestesítette, mint egykor a német bibliás kommunizmust Münzer, az angol puritán kálvinizmust Cromwell. Robespierre ugyan hamarosan életével fizetett, mert szem elől tévesztette a gyakorlatilag lehetséges határait. Feladatát, a világ ésszerű újjáteremtését, de már az elháríthatatlan adottságok figyelembevételével Napóleon vette kezébe, aki hadseregei győzelmes útjain mindenütt magával vitte a régebbi jogi zűrzavarhoz képest valóban világos és haladott szellemű polgári törvénykönyvét. Ez a titán is elbukott, a nagy forradalom negyven év után még egyszer fellángolt, vagy inkább felpislant néhány vele együtt minden tekintetben megvénült túlélő képviselőjének vezérlete alatt. Azért az irány tovább élt Európaszerte, sőt hovatovább Amerikában és a többi földrészekben is: a liberalizmus folytatta tovább a romok eltakarítását, és az új, de most már végleg egyedül helyes, igazságos és üdvös rend kiépítését. Ennek az iránynak egy nagyszerű optimista szellemi képviselője akadt Bentham személyében, aki „minél több ember, minél több élvezete, és minél kevesebb szenvedése” jelszavával az egész világ minden egyes részletét kész volt megreformálni, távoli országoknak megrendelésre biztosan boldogító törvénytervezeteket szállítani.

Persze addigra, miként ezt Fülöp Miller igen szellemesen kidomborítja, a célpont szinte észrevétlenül eltolódott: míg a felvilágosodás és a forradalom idején minden ember egyenlő szabadsága, minden polgár fejedelmi joga az államszervezetben volt a fő dolog, most a súly az egyes egyének jólétének legcsekélyebb eszközeire és feltételeire billent át.

Az a gyönyörű egyetemes harmónia, melyet a racionalisták, a liberálisok az egyéni akarás és tevékenység minden régi jogi korlátjának megszüntetése esetére beígértek, eleinte talán még el is képzelték – sajnos módon kimaradt. A volt jobbágyok és céhbeli mesterekké előlépni már nem tudó iparosok kizsákmányolását és elnyomását a gépek elterjedése nem szüntette meg, hanem új, lehetőleg még visszariasztóbb alakban továbbterjesztette. Szerzőnk az idézetek és helyzetképek kitűnően sikerült sorozatában mutatja meg, mit hozott egy régi álom megvalósulása. Arisztotelész azt gondolta, hogy akkor nem lesz többé rabszolga, ha majd a szerszámok valami varázslat által emberi kezek nélkül működnek, ha a szövőszék hajói maguktól futnak stb., a Bibliában korról van szó, melyben a föld munka nélkül a termékek olyan mennyiségét adja, melyet az emberek legnagyobb mohóságukban sem fogyaszthatnának el. Nos [286] ez számító iparos üzletemberek leleményességéből, a tizenkilencedik században bekövetkezett, és az eredmény? Az emberek munkátlanná vált tömegeinek „második kiűzése a paradicsomból”, a még alkalmazottak, kivált gyermekek olyan szívtelen, embertelen kizsákmányolása, melytől talán még az antik rabszolgatartók nagyobb része is visszaborzadt volna. Ilyesminek láttán új félelem kellett, hogy elfogja a még egészségesen gondolkozó és érző embereket, még ha őket személyesen nem fenyegette is hasonló nyomorúság. Újból előtérbe nyomult, égetővé vált a vagyoni különbségek és függések átka, mely már a reformáció előtti vallási erjedés idején is az újítások egyik fő érve volt, és a francia forradalom racionalistáinak is gondot okozott. Azonban, amíg azelőtt a fő baj akkor volt, ha egy vagyoni hatalom történetesen különösen önző és kegyetlen birtokos kezébe került, és mindent jóvá lehetett tenni, ha ezt a birtokost leütötték, vagy más javára kisajátították, most világos lett, hogy a megoszlás rendszerében van a hiba: akárhány munkaadó mutat megértő jóakaratot, akárhány munkás elégszik meg adott helyzetével, azért a szegénység, mint egy mérges élősdi növény tovább harapódzik, és kitörései mindnyájunkat, egész kultúránkat végveszéllyel fenyegetnek.

Ekkor nőtt naggyá Hegel és Feuerbach tanításain Marx Károly, ez a hűvösen szemlélő és számító, de szenvedélyesen érző ember, akinek gondolkozása csakhamar egy egész korra ráütötte bélyegét. Tőkés és munkás az ő szemében már nem azért voltak ellentétek, mert az egyik szívtelen, a másik engedékeny, hanem azért, mert köztük „dialektikus” ellentét áll fenn, az egyik csak a másiknak rovására élheti le életét úgy, ahogy ennek szükségét érzi. A dialektikus processzus: tőkésuralom mint tét, proletár ellenállás mint ellentét – megoldó összetétként forradalomhoz, a kisajátítók kisajátításához, és a gazdaság proletár megszervezéséhez kell, hogy vezessen. Igen hamar – és ezen a ponton csalódott először a különben valóban nagy gondolkodó. Ezzel a csalódással zárta le meglehetősen hamar fáradt szemeit – Fülöp Miller szerint önálló, már kissé eltérő irányban érvényesülni, működni törekvő „hívei” nagy megkönnyebbülésére. Ha tovább él, még újabb csalódásokat tapasztalt volna; így a háborúk alatt a nemzeti összetartás győzelmét a „világ proletárjai egyesüljetek” elv fölött. Azután a racionalizmus és győzelme utánra gazdasági paradicsomvárás, chiliazmus általa képviselt keverékének többféle kudarcait. Ezek között a végre csakugyan váratlan helyen életbe lépett marxizmusnak egyetlen, bárha igen nagy birodalom területére szorítkozását.

Marx „szellemi felépítménye” tehát – hogy mi is paradoxonokban beszéljünk – mint a gyakorlati élet alépítménye csődöt mondott. Éspedig nemcsak abban a részében, melyet a nagy mester szolgáltatott hozzá, hanem már abban is, amire ő épített, amiből ő kiindult. Hisz nem volt már ő sem puszta racionalista társadalmi rendszerkovács, nálánál senki nem látta jobban, hogy az egyetemes [287] harmóniát észkonstrukciókkal helyreállítani nem lehet, amíg az anyagi, a gyakorlati feltételek másfelé indítanak. De azt ő sem látta előre, hogy a felfedező és feltaláló elme éppen diadalainak nem szűnő sorozata közben fog kételkedni kezdeni önmagában, sőt majdnem annyira el fogja vetni önmagát, mint annak idején Luther a Hure Vernunftot. És hogy – mivel már egyszer a gyermekek álljfeljancsi játékszerében csak az eredmény szokta megmutatni, melyik vég a láb, és melyik a fej – újból fejetetejére áll az a rend, melyet Hegel „auf den Kopf, daher auf die Vernunft” akart volna alapozni. A voltairiánus felvilágosodás korában, és még egy ideig azután ugyanis minden új tudományos felfedezés bizonyos adottságok és törvények feltétlen örök érvényét látszott igazolni; minél több természettudományt és newtoni matematikát vinni az államok és a társadalom szervezésébe – itt látszott az egyedüli mentség és üdvösség. Ám azután egyszer csak megrendült a geometria addig feltétlennek látott euklideszi rendszere, elektron erőközpontokba porladt mindennek alapja, az örökké fennmaradónak hitt anyag, még a mindent boldogító, közgazdaságtanról és statisztikáról is kiderült, hogy elvont sémákat festenek elénk, talán konkrétté nem is létezett átlagokat boldogítanának, de tehetetlenek arra, hogy a természetet, mely csak törvényeiben általános, de megnyilvánulásaiban mindig egyszeri és egyéni, teljességében felfogják, és mindenki használatába állítsák. Megszűnt a „biztonság keresése az egyenlőség útján”, az „emberiség eszméjébe menekülés a világban egyedülállás félelme előtt.” Főként a romantikusok hatása alatt újból az a meggyőződés jutott szóhoz, melyet már Montesquieu, Herder, Vico kifejeztek, hogy nem találhatók valamennyi nép életelvét magukba foglaló törvények, sőt minden egyes nép csak a maga útján lehet – amennyire ez éppen elképzelhető – tökéletes és boldog. Még az egyéni boldogság és biztonság elve is csakhamar követni volt kénytelen a megtagadás orcusába a közszabadság francia forradalmi eszményeit; Franciaországban Sorel, Németországban Nietzsche új vezércsillagot állítottak az őket hallgatni kész emberiség elé: a hatékony élnikészséget és erőt, eközben a fájdalmas és halálos végzetnek is férfiasan megadásteljes elfogadását. A három nagy jelszó közül a szabadság már nem kellett, az egyenlőségben agyrémet láttak, a testvériséget az együtt küzdőkre vagy éppen egyfajúakra korlátozták. Kialakult az „új forradalom” légköre, melyben egy Mussolini, egy Hitler meg egy Stalin lettek az emberiség nagy részeinek vezetői.

Fülöp Miller, akinek magyar származását büszkén vallhatjuk, nem szociológia professzor, nem szaporítja egy újabbal a már túl nagy számban is forgalomban levő „rendszereket”. Ő egy „meglátó”, aki óriási olvasottsága alapján, mely azért persze nála sem lehet manap már teljes, benne kialakult világ-, illetőleg társadalomképét tárja elénk. Nagy, az európai műveltségterületen is sok esetben túlterjedő láthatára ellenére egyéni a meglátása, ami idézetein [288] is meglátszik. Így a viszonylagosság irányzatának vázolásánál nélkülözzük Einstein érdemelt méltatását, a mítosz mint gondolkodás-tényezőénél Multatuliét, az egész társadalomfilm felpergetésénél Madáchunkét. Ellenben az ebben a könyvben nagyon kiemelt Georges Sorel neve, talán érdemtelenül – említést sem talál a franciák kézi lexikonában, a Petit Larousse-ban. De hiszen, ami egyéni, az azért mégis értékes, sőt – a mai bergsoni eszmevilágban – egyedül értékes.

Ismertetésünket legméltóbban Fülöp Miller saját szavaival zárhatjuk: ami a szellem egy korszakában „igaz” és „hamis”, „helyese” és „téves”, ami számára „bebizonyított” és „leleplezett”, amit az a korszak szentnek tekint vagy kárhoztat, hisz vagy kétségbevon, ez végső fokon mindig a sorshoz való alapállásfoglalásának kifejezése.

Tehát „küzdj, és bízva bízzál” – ezt már mi idézzük Madáchunkból. Mert ha nem ezt tennénk, kétségbe kellene esnünk…