Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. április) 4. szám, 241–320 p.

Ha a mai német irodalom valóságképét akarjuk visszatükrözni, vissza kell kanyarodnunk a német naturalista irodalom zászlóbontásának éveihez, amelyek a tizenkilencedik század harmadik szakaszában fellépő általános mechanizálódással és a pozitivizmus előretörésével esnek egybe. A német naturalizmus az irodalmi forradalom aktivitásával jelentkezett, széttépte a realizmus ridegségére vetített rózsaszínű, homályosító, sokszor édeskésítő fátyolt, máról holnapra elsorvasztotta az epigonköltészet sápadt művirágait, és a társadalmi ellentétekből kirobbanó lelki válságoktól, a betegségektől, a nyomortól, a részegségtől, a terheltségtől, a szexuális kéjtől zajos nagyvárosi élet mozgalmasságából az ismeretelméletek, az egyetemes emberi szolidaritás és a nemes szocializmus gondolatával adott új irányt annak a törekvésnek, amely csak a mát s a mának kor és időszerű igazságát akarta szolgálni. Lírában, (Dehmel, Johannes Schlaf, Arno Holz) drámában, (Gerhart Hauptmann) regényben, (Theodor Fontane) egyaránt jelentőset adott a romantikától terhes német naturalizmus, de egy irodalmi irány sem merült ki oly gyorsan, mint éppen ez. Pozitivizmusa elveszti továbbfejlődését, utolsó kisugárzása már szimbolizmus, sokszor misztérium és keresésében Jacobsenig, Maeterlinckig jut. A neonaturalizmus száz és száz változatával tépelődő irracionalista, túlintellektualizálódott szelleme így ér el az idealizmus filozófiai rendszeréig, a francia Bergsonnal új életre keltett kanti tisztaságig, Fichte természetfilozófiájáig, Hegel objektív gondolkodásáig s az így újjászülető idealizmus az eleven élet, a teremtő szintézis és az anyag mögött rejtőző teljes értékek világát tárja fel a huszadik század küszöbére érő irodalom számára, amely a kor zavarának, a fejlődés csődjének, az ember hontalanságának, az etoszhoz közeledni akaró szellem gyökértelenségének felismeréséből egy erkölcsben, istenhitben tisztább világ, derültebb emberiség, igazságosabb társadalom álmát kívánja új valóságul. Ez a tépelődő, lázas vágy az irodalomból a problematikusságot, a mai élet és mai világ hazugságaival leszámoló, helyettük az új valóságot kereső lelki harcot vetíti ki s a ma és a mai lélek harcából virágzik az az új német irodalom, amely lírában szimbolikus, Istenkereső, sokszor misztikus (Hofmannsthal, Rilke, Stefan George) drámában mániákusan harcos, szinte erkölcsesztétikai küldetésű, (Wedekind) míg a regény nemcsak kor, hanem világtávlatokig ér és a német irodalomnak azokat a freudizmusban felfrissülő nagy regényeit adja, amelyek az eddigi kereső, sokszor kétes értékű termékeit felváltják és a német élet problémáinak ez irodalmi dokumentumait Európa szellemvilágába emelik. (Thomas Mann: Zauberberg; Wassermann: Gansemannchen; Hermann Hesse gyermeki tépelődésektől fűtött regényei; Ricarda Huch történelmi evolúciókat újraidéző prózai eposzai s így tovább…) [278]

Így érkezik el az új német irodalom a világháború küszöbéig, az imperialista-militarista wilhelmianus kor a vele szembeforduló Nyugateurópa egységfrontjáig, éppen akkor, amikor a német szellemvilág és a német irodalom útmutató, időfeletti értékei az egész emberiség problémái leglelkéig jutnak. A világháború alatti évek a hanyatló irodalom korszaka, a cenzúra alatt nyögő kiáltaniakarás nyöszörgése, itt ott groteszk kísértetidézésekkel (Meyrinck) a wilhelmi mételytől inficiált berlini társadálom förtelmes freskóival, (Heinrich Mann) majd költők jönnek, minden formai, tartalmi egységet összetörő forradalmárok, akik a meztelen, a kiábrándult lélek sikolyával az expresszionizmust a világháborúból a spartakista és a „völkisch” szemlélet összecsapásában feloszló, saját piszkában dicstelenül fetrengő egykor nagy Németország megváltásául ígérik. Az önkívület táplálja ezt az irodalmat: a lét, a tér, az idő, az ég, a föld egyszerre látása, a valóság fotomontázsa s világképe sohasem a tudás gyökereiből, hanem a pillanat intuícióiból merül fel. Övék a kozmikusság. Nincs történelem, nincs szánalom, nincs vallás, csak egy van: az oszthatatlan világ látomása. Erre a világérzésre legjobban a líra reagál, (Georg Trakl, Ernst Stramm) de mert az expresszionizmus sem tud elszakadni a mitikus homálytól, (minden kor német irodalmának örök forrása ez!) az expresszionizmus lazul, megtörik s a harc már új absztrakt rendért, új humánumért, a világ kozmikus közösségéért és erkölcsi forradalmasításáért folyik. Ez a harc megint a legérdekesebb német irodalmi korkép. Az új étoszért küzdő Franz Werfel lírája mellett Hasenclever drámai kísérletei, Barlach Istentkereső drámái, csak az elbeszélő próza állja a harcot az expresszió ellen, ha ugyan annak színező, tüzesítő, a belső tartalmat igékre és jelzőkre – sohasem a főnevekre – hangsúlyozó szándékét át is veszi. (Franz Kaffka, Leonhard Frank.) A világháború összeomlása utáni éveket a polgári-szocialista német építőmunka váltja fel, a gyorsan kilobbanó expresszionizmust az „új tárgyilagosság.” (Neue Sachlichkeit”) Új házformák, a színpadon algebrai ábrákkal zsúfolt dekorációk és szenvedélyes, merész architektónikus felépítésű drámák, amelyekben a szülészek mindig kétségbeesett vádbeszédeket tartanak a világ és az ember ellen. Más oldalról itt az új orosz irodalom hatása, amely ha tele is van a jelennel, a valósággal, a merész kísérletű új világ és új társadalom kiépítésének szakadatlan, szinte végtelenbe derülő új irodalmi lehetőségeivel, azért sohasem szárazan tárgyilagos sem stílusban, sem életérzésekben. Tele van színnel, finom hangulattal, érzéstől és melegségtől fűtött atmoszférával. S a szovjet írók írásaiban még sokkal inkább, mint az európai lelkiismeret bal oldalára kanyarodott íróknál, jelentkezik az az új érzékenység is, amely csodálatos gazdagon, szinte ritmusos, melodikus muzsikával reagál a valóságra. (Gladkov: Cement, Leonid Leonov faluregényei, Hja Ehrenburg Második napja és így tovább…) Az új tárgyilagosságból („Neue Sachlichkeit”) és az új orosz irodalom hatásából izmosodnak ki a német irodalom háborús [279] emlékű regényei, az élmény és a távolság egybeforrásából, a vízió és az értelem összeolvadásából azok a realisztikus művek, amelyeknek nem humanisztikus, hanem a durvaságig őszinteség és morálisan egyenesség a céljuk. (Ludwig Renn Kriegjének borzalma, sárra és vérre utaló örök motívuma; Remarque háborús regényeinek raffinált pátosza – a haslövéses katonát két éve nem látott felesége meglátogatja, és a többi katona mesterkedésével a kórházi ágyon találnak egymásra –, egyszerű valóságélmény csodálatosan, tiszta irodalmi visszaadása ez; Ernst Glaser Jahrgang 902 ének emberi dokumentuma, amint a fejlődő, gondolkodó városi fiú a mindennapi életben jelentkező háborús jelenségeket a hinterland szenvedéseiből látja.)

Elérkeztünk napjaink német irodalmához, a szépirodalom Pantheonjába kerülő, még élő nagy írók hagyományatmoszférájú írásaiig, és azokhoz az embert sokszor tagadó, a történelem dialektikus folyamatát idéző szocialista-marxista írókig, akiknek ma már csak a német határokon túl élhetnek, írhatnak. Ennek az irodalomnak témakörében nem az egyes emberek harcolnak, szenvednek, hanem az osztályok, a közösségek és a francia forradalom által felvetett, úgynevezett egyéni szabadság hátterébe szorul. Csak napjaink folyamata, az emberközösség szövevényei, az embert eltaposó társadalmi apparátus a jelentős, és ahol mi még tragédiát látunk, ott ők a rendszert támadják. Nem hisznek az emberiességben, az egyén lázadásában, hanem az erő felismerésében és az erő tervszerű organizáción alapuló elosztásában. Úgy tudják, hogy az ember Isten hasonmása nem pedig nyomorékja. Idáig érkeztünk tehát, mintegy ötven év német irodalom mozaikszerű felvázolásáig, hogy rámutathassunk arra a szellemiségre, amely Hitler előtt, amikor a birodalom lakosságának fele vörös zászló alá sorakozott, a másik fele pedig polgári letargiában, a demokrácia automatikus győzelmében vetett hitében vagy a tekintélyuralom fasiszta imádatában a horogkereszttől várta szellem reneszánszát, a német irodalmat fűtötte. Ennek a kornak a reportaregény a műfaja, a tárgyi anyag helyes, a demonstratív összehordása, mely ha a társadalmi szemlélődés komplikáltságát a marxi dialektikus változások sémájára építi is, az eleven erő kovászával, a valóság ellenőrzésével művészi munkát adnak.

A naturalizmustól a reportaregényig… ez ötven év német irodalmának határköve, s a virtuóz-irodalom és a valóság-irodalom keresztútján álló fiatal német író most merre kanyarodjon? Itt is, ott is a horogkereszt zászlója leng, s az oroszt kivéve nincs még irodalom Európában, mely az élet korszerű képét úgy dokumentálná, mint a német valóságirodalom. Egy nagyon széles mai intellektusréteg sorsa ez a merre, a legtöbb intellektuellé, sodródni ide, sodródni oda, keresni a kivezető utat, de a gesztus lemondó, mert nem tartoznak sem jobbra, sem balra. Egy új avantgárd tömörül most, s ez avantgárd visszatér a naturalizmushoz, az elemek és az eszmék e káoszában ahhoz a művészi attitűdhöz, amely olyan egyszerű és tisztatekinte[280]tű, mint minden becsületes munkásé. Kezdik magukból kiküszöbölni a művészek túltengő becsvágyát, a hiábavaló zavarok felismerését, a fontoskodást, és megmutatják, hogy a dolgozók társadalmában nincs szóvirág, csak őszinte, igaz szívből fakadó emberi beszéd, s hogy az irodalom sohasem kiváltság, hanem az emberiség szolgálatára rendelt alázatos mesterség. Egy ilyen, a szociálisabb jövő felé törekvő emberiség halk szavú előmunkása az a fiatal német író, akinek regényét most itt bemutatjuk, közvetlenül ható bizonyítékául kritikai megállapításunknak, hogy ötven év német irodalma szeszélyesen kanyargó útja, az ötven év súlyos eredményeivel megrakottan visszatér minden kor irodalma kiapadhatatlan forrásához: a naturalizmushoz.

Alig harmincéves, munkás gyermeke, népiskolát, tanítóképezdét végzett, és most, ha ugyan a hitlerizmus ezt a kis kenyeret el nem vette tőle, a középnémet ipari vidék egy iskolájában segédtanító. Első verseit, apró feljegyzéseit mint Zeitgenosse W. B. szignálja, Stimmen aus den Leunewerk című kötetében gyűjti össze. Később regénybe fog, s az Ein Mann zog in die Stadt, ez a hamsuni emberlátás művészetében fogant, de az objektív elbeszélő eszköztelen, szinte irodalmiatlan stílusában az új német irodalom szabad, korláttalan világszemléletét visszatükrözi műve, amely a költői álmok és a megtámadhatatlannak vélt szentségek helyett az embermilliók szürkeségébe belevesző figurák mindennapi életét az idő kohójába építi, a Német Költőakadémia dicséretét kapja. Neve említésére az Akadémia tagjai, többek között: Gerhart Hauptmann, Thomas és Heinrich Mann, Franz Werfel felállással és néma fejhajtással ünnepelték a fiatal, akkor még csak huszonhat éves írót. Pusztuló világ helyébe lépő új világ küszöbén találja meg a figurát, regényének az idő kohójába átlépő hősét: Hermann Reinhart béresgazgát, faluból, az istállók és a tág udvarok egymás mellé sorakozó primitívségéből a városba költözik. Kőműves lesz, majd töltésmunkás, napszámos, aki a szűk bérkaszárnyák zsivajában fiatal asszonyával: a takarítónővel még a falut sóvárogja, de az emeletekre zsúfolódó lakásokból kicsapódó életlárma csakhamar magával sodorja mindkettőjüket, s életformájukat a kispolgári élet keretei felé tereli. Még néha, a hetivásár napján fölkeresi az ivó udvarán a bátyja szekerét, megitatja a lovakat, elbeszélget a parasztokkal a termésről, a szénáról, de később, a hat napi munka robotjában csak a péntek estét várja, a bért, aztán a vasárnapot, a továbbalvást, a nagy mosdást, a tiszta ruhát, a délutáni olcsó szivart és a sétát. Megismerkednek a szomszédokkal, részt vesz egy sztrájkban, a bérkaszárnyába rendőrök rontanak, revolverharc és három halott véres teteme idézi vissza a falu csöndjét. Jön a nyár, a vasárnapi séták hosszabbodnak, kisétálnak az otthagyott faluba, friss vajat kapnak, és este a csillagos ég alatt megelégedetten térnek haza. A szomszéd bátyja megjön Amerikából, sokat mesél a mérhetetlen utcákról, a milliós városokról, elviszi őket a cirkuszba, ahol tűz üt ki, és a [281] nagy tumultusban Elli az amerikaival csak reggel térnek vissza. Majd jön az első, később a második és a harmadik gyermek, Hermann újra kocsis lesz, fuvaroz, és lassan trappoló két lova mellől látja a várost fejlődni, élni, lihegni, látja a kenyérharcot, a drágaságot, az új élet csíráit, csak gyermekeit alig, akikhez fáradt vasárnapok alkonyóráin van néhány szívszava, repeső apai mozdulata. Háború lesz, az első fiú odavész, a leány gyárba jár, tarka ruhákba öltözik, fiatalemberek kísérik haza, de Elli még dolgozik, a gyermekekre mos, Hermannak viszi az ebédet, s ha nehéz esték fáradságában egymás mellé dőlnek, csituló szívük lassú verésében az otthagyott falu csöndes monotonságát hallgatják. Szívettépően csöndes ez a könyv, minden külső lárma és konfliktus feloldódik szemlélődése egyenletességében, érett bölcsességében, ami az öregedő kocsis múlt és jövő közé álló figuráján át válik jelenné. Még itt-ott Schnitzlerre gondolnánk, az ő halkszavúsága mögött keverődtek így a nagy tragédiák, de Walter Bauer a ma írója, s amikor a háborút, a forradalmakat, az inflációt érinti, hogy a kocsis és a takarítónő kis családja villámgyorsan felvillanó apró eseményein át sokasodjanak a társadalom, az új világ problémái, ott az író a mai idők lázától fűtött mozdonyán szilajsebesen vágtat át a pályán, nem áll meg a vészjelző szemafornál, és a kis család vázán feltör minden ember tragédiája. Walter Bauer első, most horvátul megjelenő regénye hátterében a falu élete, a város zsivaja, az elproletarializálódó paraszt tragikus gyökértelensége, és a paraszti szülők fiai osztálytudatos munkásokká fejlődése, mint két malomkő közzé szoruló mag, őrlődik termő, költői látomássá. A naturalizmusa, ez a bölcs, kiérett naturalizmus, már magán hordja az új dologszerűség stigmáját, már látja az irodalom politikai hitvallása szélesedő himnuszát, de még nem zendít rá. Ezért költő, és az is marad, mert fájdalmas lenne tőle is búcsúzni, mint megannyi társától, a szélsőségek csúcsára sodródó politikus íróktól.

Ennek a világszemléletes életérzésnek minden emberi és művészi tartalma viaskodik Walter Bauer második regényében, a Die notwendige Reiseben, ebben a pszichológiai vizsgálódásoktól menekülő, szinte szlávosan leegyszerűsített mesében, amelyben egy fiatal polgár a háború utáni lázas napok materialista és szkeptikusan hangolt környezetétől, reménytelen egzisztenciájától elszakadva az ideál erejét, a szeretet lelkét indul el keresni. Kinn a világban robogó vonatok, úszó hajók, kóbor csavargások, kemény nélkülözések után talál az egészség, az erő, a lelki egyensúly tiszta szépségére, a dolgozó ember önérzetes életére, aki nem úszik a zavaros árral, hanem fanyar mosollyal az ajkán néz el a tülekedés felett, hogy teremtő ereje harcos készségével hódítsa meg a világot. Elment hazulról, mert elesettnek vélt bátyja visszatért, újra elfoglalta a szobát, birtokba vette a tárgyakat, és meghódította barátnője szívét. S a munkásosztályból a polgárságba sarjadt fiatal bankhivatalnok leveti finom ruháját, eldobja rubrikákat töltő tollát, mert nem bírja [282] tovább a megszokottság fülledt, nehéz atmoszféráját. Európa materializmusa nyomja lelkét, még nem tudja, hogy ez a baja, de ki akarja nyitni az ablakot, levegőre, szabadságra vágyik, segítséget, barátot akar. Sötét utcák régi munkásházaikban, hajókazánok szenes odúiban, paraszti birtokok zsellérlakásaiban, finn erdők cölöpökből rótt kalibáiban akad barátokra, s mire ő maga is munkás lesz, az elhagyott hadifogolybarakkokból telepet építő, új életre törő emberek bajtársa, már kigyógyult a kor fizikai és lelki fájdalmából, a lét és a dolgok, az élet és a törvény között tátongó harmóniátlanság iszonyából, mert maga is heroikus emberré vált, aki úgy látja és úgy szereti a világot, ahogy van. Az etosz, az idealizmus és a harcos lélek nyilvánul meg Walter Bauer új regényében, a Die notwendige Reiseben, azoknak az esztendőknek harcos energiája, amely a szellem szabadságából formálta életideálját. S amikor a regény befejezésében, ebben a disszonáns színektől teljesen felszabaduló, szivárványos harmóniájú képben arról fantáziál, hogy a ma költői közül nem akadt egy sem, aki testvériességtől izzó szívvel gyújtott volna dalra, akkor az önmaga értékét tagadja. Pedig ha van költő, ki minden gyenge emberi járuléktól megtisztulva, az igaz emberi érzés legnemesebb pátoszával mutat az új hitre, akkor Walter Bauer az, akit jó lesz figyelni, szemlélni, gyújtó szavait követni, mert az eljövendő, új Németország törhetetlen szelleme lett vele mélyebb és gazdagabb.

Most olvastuk harmadik regényét, a Das Herz der Erdet, egy anya történetét. Alma, a munkás leánya egy nyári mulatság fellobbanó hevében kavargó tánchelyiség őgyelgő Liliomától gyermeket kap. A szenvedni tanulás, a nehéz teher viselése nem töri meg, és tiszta lelkében nyoma sincs haragnak, kétségbeesésnek. A szeretet harmóniáját, a lélekkel összeforró mély bizalmat keresi szüleiben, gyermekében, és ez köti össze a túlharsogó tavasszal, a kertek fáival, az udvarok állataival is. Primitív érzései dobogó ritmusával, meleg szíve csendes dobbanásával kíséri élete útjára gyermekét, majd a férfit, akihez feleségül megy. A beteg férj meghal, gyermeke elmegy, és a negyvenéves Alma mint nemes tölgy, egyedül áll az életben, a viharban. Az anyamítosz csodálatos himnusza Walter Bauer új regénye, és szavainak, képeinek belső rezonanciája pozitív művészete. Az élet legparányibb részeinek nagyságát adja ez a művészet, földi mivoltunkat megsejtő, tudatosító nagy arányait, a vox humanat, amellyel a valósághoz tér meg. Megmutatja új naturalizmusát is, a dolgok, a mondanivalók és a primer élmények sűrítettségéből feltépődő, megindítóan hű, emberi látását, amint átöleli a mindenséget, és addig szorítja magához, míg titka kitárul. A lélek munkál ebben a fiatal íróban, az ember céljainak, vágyainak, bánatának és életerejének végzetes gyötrelme, a be nem teljesedett sors sodró ereje, szebb élet felé vágyódó tragikus pátosza.