Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. április) 4. szám, 241–320 p.

Néhány év előtt egész Európa könyvpiacán nagy port vert fel egy angol regény: Lady Chatterlay and Her Lover. A regényt a fiatalon elhunyt Lawrence írta. Angliában betiltották éppúgy, mint a Rainbow című regényét és a Leicester galérián kiállított képeit is. Lawrence könyveit és képeit egyformán nagyfokú és leplezetlen erotika hatja át, amilyennel csak a pornográfiában találkoztunk eddig, és ami teljesen szokatlan komoly művészetben.

A könyv ennek ellenére – vagy éppen ezért – óriási sikert aratott. Kiadták Amerikában és Franciaországban, németre is lefordították, és bár nem jelent meg könyvárusi forgalomban, találtak egy formulát: orvosok, tanárok, írók számára, akik kötelezték magukat, hogy nem adják kölcsön (?), megrendelhető volt. A magyar fordításban úgy enyhítettek rajta, hogy egyes mondatokat kihagytak. Ilyen változtatást annakidején magának Lawrence-nek is felajánltak az angol kiadók. Lawrence visszautasította. Azt mondta: a könyv vérezne tőle.

Mert Lawrence számára az erotika nem stílus volt, hanem világnézet. A Lady Chatterlayben a testi szerelem eposzát írja meg, mert azt tartja az egyedüli fontos és boldogító dolognak az életben.

A regény tartalma, hogy Constance (Lady Chatterlay) előkelő főúri hölgy elhagyta férjét egy egyszerű munkásért, aki férjénél erdőkerülő (vadőr).

Constance-nak ez az egzotikus szerelem nem első élménye. (Lawrence felfogása mellett ez lehetetlen volna egy harminckét éves nőnél.) Az első férfi az életében egy német kolléga volt, akivel együtt [275] járt az egyetemre. Második a férje: Clifford. Harmadik: Michaelis, a festő. A három közül a német diák közelítette meg leginkább az ideált. Testileg is, szellemileg is méltó partner volt. A háború kitörése választotta el tőle.

Férjéhez túlnyomóan intellektuális kapcsolat fűzte. Abban az időben Constance naiv gőggel fordult el a test örömeitől. Házassága egészségtelen alapját kihangsúlyozza az író azzal, hogy Clifford egész rövid házasság után visszamegy a harctérre, megsebesül, és úgy gyógyul meg, hogy alsóteste béna marad.

Néhány év múlva Constance egészséges teste fellázad a kizárólag szellemi és lelki élet ellen. Ebben az időben kerül össze a festővel. Azonban Michaelis szerelme is főleg intellektuel-szerelem. Constance megelégelte a szavakat, az irodalmat, az úgynevezett lelki harmóniát. Sorsa a vadász felé viszi, akinek ősi, nyers érzékisége tökéletesen boldogítja.

Mikor úgy érzi, hogy gyermeke lesz, eltépi a láncokat, amik a maga osztályához fűzik, és elmegy az erdőőrrel. Ezzel végződik a regény.

Egy francia írónőt Jehanne D’Orliacot annyira érdekelte ez a probléma, hogy Lawrence halála után megírta a regény folytatását: Lady Chatterlay második házasságát.

Ilyen folytatást minden regényhez lehetne írni. Illusztrálása ez annak a tréfás megállapításnak, hogy a vígjátékok azért végződnek házassággal, mert azután kezdődik a tragédia.

Csakhogy az írónő ott véti el, hogy ő a tragédiát nem a két különböző embersúrlódásából vezeti le belső törvényképpen, hanem a külső körülményekből.

Mikor Lady Chatterlay a Lawrence-könyv végén követi szerelmét, akkor anyagi függetlensége biztosítva van. Ha nem így volna, bizonyára jobban meggondolná a dolgot, annál inkább, minthogy férje szokatlanul modern felfogással kijelenti, hogy fontos csak a házasság, az összetartozás, „a többit úgy intézi el az ember, mintha a fogorvoshoz járna”, ezen elv értelmében Constance gyermekét is hajlandó adoptálni.

A francia írónő első dolga, hogy egy bankkrach által megfosztja Constance-ot anyai örökségétől, és ezáltal előtérbe helyezi a külső bajokat.

Az erdőőr kénytelen állást keresni. Egy francia gróf vadászterületén vállal szolgálatot. A ladynek főzni kell, takarítani, mosni. Ilyen keretek közt alighanem boldogtalan volna a legmagasabb kultúrájú férfi oldalán is.

Persze fokozza szerencsétlenségét, hogy annyira egyedül van. A vadász hallgatag ember, és Conny, aki gyűlölte a szavakat, lassan vágyódni kezd utánuk: „Ó, egy szerető, akivel beszélni is lehetne!” [276]

Meglehetősen készen kapja az írónő a regény gerendáit. Kiválaszt a Lawrence könyvből néhány mondást, azokat megfordítja, helyesebben azok ellentéteit demonstrálja Constance nővére Hilda, mikor (az első könyvben) a valószínűtlen szerelemről tudomást szerez, így fakad ki: „Nem élhetnek együtt különböző osztályokból való emberek. Nem sznobságból, hanem mert az életritmusuk különböző.” Hilda kijelentését választja a francia regény jelmondatul és tendenciául. Végigvonul rajta különféle formában. Mellors, az erdőkerülő a Lawrence-könyvben egyik levelében „a kis lángról” ír, ami kettőjük között lobog, és ami mindennél többet ér. Ez a „kis láng” is ritmikusan ismétlődik a D'Orliac-regényben. A művészettől megcsömörlött Conny új életében gramofonlemezek mellett ábrándozik. Valamikor (az első könyvben) nem akart mást, csupán „élni a puszta életet”. Most búsan állapítja meg, hogy nincs egyebe, csak „a puszta élet”.

Ezekre a fordított értelemben használt és keserűvé vált idézetekre épül az új Chatterlay-regény. A jellemeket is készen kapja az írónő, csupán egy sovány mesét kellett köréjük komponálnia. Ez a mese nem túlságosan érdekes és meghazudtolva az írónő erkölcsi és tanító célzatát happy enddel végződik Conny számára. A költői igazságszolgáltatás, mely az erkölcsi tendencia értelmében tragikusnak várható elmarad azáltal, hogy Lady Chatterlay megint talál egy férfit, aki beleszeret. Az írónő megelégszik azzal, hogy az ártatlan Mellorst végzi ki.

Ha nem kellene olvasás közben állandóan Lawrence zseniális írásművészetére gondolni, s a közös téma nem kényszerítene összehasonlításra, nem volnánk olyan szigorúak Jehanne D'Orliac regényével. El kell ismerni, hogy stílusa nemes, párbeszéde helyenként szellemes, figurái: a parvenü grófné, az élvhajhász gróf, a perverz báróné, a dekadens Louis, jól meglátott és néhány vonással jellemzett alakjai a vidéki arisztokrata társaság szennyes kíváncsiságának és álszent erkölcseinek.

Mégis csak Lawrence emléke és az eredeti Chatterlay-könyv világhíre az, amiért Mme D'Orliac könyvét elolvasni és megemlíteni érdemes. Olyanféle érzés ez, mint rég nem látott kedves ismerősökről beszélgetni. Az ember örül, hogy olyasvalakivel találkozik, akitől hírt hall róluk, de már a tizedik szónál észreveszi, hogy az illető csak távolról látta őket, jó vagy rossz színükről, ruháikról mesélhet nekünk, de arról, ami érdekelne bennünket, igazi életükről mit sem tud.