Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. április) 4. szám, 241–320 p.

„Traven ma körülbelül azt jelenti a világirodalomban, amit néhány évtizeddel ezelőtt Jack London” – olvasom leghíresebb regényének, a Halálhajónak ismertetésében. Ez az összevetés nem helytálló. Még szomszédságról sem lehet szó. Hasonlóságuk általános. Szociális lelkiismeret, egzotikum, kaland. Legrokonibb kettőjükben a sajátos, amerikai akarat. Kezükben telepeselődök őserdőt irtó baltája dolgozik, de már fekete betűrengetegben vágja az utat. Egyik is tudja: mit akar, hová törekszik, a másik is. Mindegyik tusakszik az anyaggal. De Jack London az igazi erdőirtó. Kemény fejszecsapásait őserő lendíti. Ahová levág, dőlnek a fák, s szakad az út fel a tüdőtágító tetőig. (Talán őt is meglepte olykor a váratlanul elébe táruló látvány.)

Travent ritkán löki, hajszolja a teremtés láza. Azért ír, mert szociális lelkiismerete bujtogatja, hajszolja. Magasabb kötelességérzetből. Ez is kényszer, de nem az alkotás kényszere. Inkább a társadalmi helyzetkép feltárásának nyugtalanító vágya. Traven dokumentumokra törekszik. S csak arról ír, aminek szerteszórt köveit gondosan összehordta. Mert regényírói fantáziája satnya, s más felé elgán[272]csolná. De anyagában nem tud rendet teremteni. Nem tudja: mi a fontos, s minek hol a helye. Hiányzik belőle az intuíció s a formálási képesség. Regényén megérzik, hogy bevándorolt újtelepes, s hogy sohasem fog asszimilálódni. – Ha valamely tudományágat művelne, talán kompilátornak nevezném.

Honnan jött, s mi volt azelőtt, nem tudom. De úgy érzem, hogy riporterasztal mellől kelt fel. Vagy ha nem, akkor is oda való. Van regényében egy hatalmas riporteri és közgazdasági fantáziával megírt betét – könyvének legjobb, legmaradandóbb fejezete: a szénpánik. (Amit itt huszonöt oldalon művelt, az több a virtuozitásnál.) Ez is hovatartozása mellett tanúskodik. S ez is azt igazolja, hogy képzelete akkor kap szárnyat, ha a valóság kemény partjai közt kezdheti az iramot, s ha nem köti sem a regényszerkesztés nyűge, sem a jellemformálás gondja. De Jack Londonhoz semmi köze. Traven sohasem juthat el a korallszigetek mesevilágába omló novellákig, s még kevésbé a Vadon szavának örök havas magaslatáig. Jack London mindenekelőtt költő volt és mesemondó – a Tüzes Napsugárban egy gyönyörű, új világteremtés látnoki erejű hősköltője, Traven: a társadalombíráló. A Fehér Rózsa is ilyen könyv.

A regény tárgya – akár Upton Sinclair egyik régebbi munkájáé: a világot uraló és ráncigáló petróleum. De egyik sem az igazi nagy petróleum-regény, egyik sem a büdös, fekete arany – az ősi dögzsír – diadalmas epopeiája. (Még csak John Davidson Rockfelleré sem.) Íróikból hiányzik a nagyság tájfuni lendülete és sodra.

Upton Sinclair regénye szociális irányzatú, óriás petróleumriport, kakofonikus crescendóval, Travené: tendenciátlan helyzetkép vagy divatos szólammal: szociális dokumentum. Tanulságaik is ugyanazok, mindkettő a létért való küzdelem örök refrénjeit fújja: a gyenge, az elnyomott soha sem jut igazához, az erős mancsa alá töri és felfalja. Mindenütt a nagyobb étvágy győz. – Sajnos erősen molyrágta tanulságok.

A regény farkasa: Mr. Collins, a Condor Petróleum-társaság elnöke, báránya: a Fehér Rózsa elnevezésű, petróleumban gazdag indián tanya primitív igénytelenségben és megelégedésben élő indiánjaival. Az étvágyelmélet szerint a tanyának el kell pusztulnia. A sínek lefektetve a regény vonata elindulhat. Megy is jó pár kilométert, de az egyik kereszteződésnél a vonatvezető másik sínpárra löki át, hogy nagy vargabetűvel később ismét a fővonalra dobja vissza. Persze mindez nem megy simán. Traven nagyon akkurátus akar lenni, akár egy rátarti öregember. Sokat piszmog, minduntalan talál valami rendbehozni valót. Ilyenkor meg-megállítja a nyílt pályán a vonatot, mely egyébként is úgy cammog, mint valami bácskai kávé daráló, s ide-oda topogva, fáradhatatlanul igazgat és olajoz, így vesztegelünk órákig, pedig alig érintünk állomást. Már azt is elfelejtjük: hol-merre járunk, s unalmunkban kiszállingózunk, végigüljük a lépcsőket, akár a fecskék a telefondrótokat, s lóbáljuk hozzá a lábunkat. Jó idő van. Meg mit tagadjuk: lassacskán megbékü[273]lünk a sorsunkkal. A piszmogó mozdonyos is otthagyja a köpködő, göthös masinát, közénk telepszik, s egy-egy történetet morzsol közénk. Szegényekről, gazdagokról. Az utóbbiakról néha furcsa, csiklandós dolgokat. Meg: sok-sok útszéli bölcsességet. (Mert világot járt ember.) Persze sok adódik bennük olyan, amire hébe-hóba mi is gondoltunk, de hát kirostálta kobakunkból az idő, kifújta a szél. Lám, ez a se-fiatal, se-öreg ember egész tarisznyára valót szedegetett belőlük össze, s mi úgy szemelgetjük, amint elénk szórja, mint a szépen kipattogott kukoricát. Hiába, jobban ért az ilyesmihez, mint a vonatindításhoz és vezetéshez. Pedig hogy mesterkedik, hogy erőlködik.

S közben furcsa dolgokat magyaráz, hogy Amerikában a gazdagok világában kötelező a fényűzés, a barátnők tartása, (az erkölcstelenség), s hogy a kis indián tanyának nem azért kell elpusztulnia, mert a nagyétvágyú Condor Társaság felfalja, hanem: mert egy Betty nevű hölgynek – amolyan mutogatni és eldicsekedni való élő csecsebecsének – szüksége van villára és jachtra. Úgy látszik: kis kirándulásunk után módosítanunk kell régi meggyőződésünket. Legalábbis a regénytanulság szerint nem a hatalomvágy az események legerősebb hajtóereje, hanem újra a nő. Még akkor is, ha nem szerelmünk tárgya, hanem csak luxuscikk. Vajon érvényes volt-e ez a megállapítás a múmia arcú Rockfellerre is, vagy csak a most uralkodó petróleumkirályokra? – Nem tehetünk róla, de kétkedéssel rázzuk fejünket, s azt tartjuk, hogy Travennek a regény természetes fejlődése érdekében nem volt szüksége erre a nagy vargabetűre. Még a gyilkosság valószínűsítése kedvéért sem. Rockfellerék botrányai elég ékesen bizonyítják, hogy a petróleumnak nincsenek skrupulusai, ha gyilkosságokat kell végrehajtatni.

*

Traven a lelkiismeretességig tárgyilagos. Objektivitásánál fogva mindenkivel szemben igazságosságra és megértésre törekvő. Ez magyarázza regényének tendenciátlanságát. S amennyire tartózkodik a lazítástól vagy izgatástól, éppúgy idegenkedik mindenféle világnyomor-javító és csodatevő kuruzslástól is. A meglevő bajokért: a csalásért, házasságtörésért, százezrek egzisztenciájának tönkretételéért nem az egyént okolja, hanem elsősorban a mai társadalmat. Egy jobb, becsületesebb emberközösségben minden másként alakulhatna – írja a Fehér Rózsában.

Tárgyilagosságra való törekvése sohasem zörög. Nem száraz babszalma. Tartalommal telített. Tartalma gazdag, de nem mély gyökerű életbölcsesség. Egymásba sodrott szentenciái könyvének több helyén csípős szellemességet kevernek soraiba.

Reflexióit főleg ott tékozolja, ahol baja van az emberi jellemzéssel, mint Collinsnál és környezeténél. Mintha emberábrázolási és megjelenítési defektusát ezzel akarná leplezni. Traven nem látja és nem érzi eléggé alakjait. Úgy hajigálja rájuk a jellemzést, mint valami ruhát. A sok felesleges ruha alatt elvész az ember. Nagyobb[274]részt elmond vagy magyaráz ahelyett, hogy analizálna és történtetne. Két tökéletes portréja van: az indiántanya tulajdonosáé és a kormányzóé. Az előbbi egy egész világ szimbólumaként magasodik és sugárzik felénk. Mindkettő feledhetetlen. Azt kell feltételeznem, hogy az utóbbiakhoz nagyon közelálló modelljei voltak az életből. Érzelmi felmelegedése is emellett szól. Traven egyébként ritkán ad életjelt szívéről. Szinte szenvtelenül szemléli az eseményeket. E szenvtelenségnek azonban nem a művészé, hanem a tárgyilagos helyzet képrajzolója. A regény vége felé objektivitása annyira lehűvösödik, hogy könyvét visszhangtalanul tesszük le. A zárósorokból nem hullott lelkünkre cseppnyi hangulati hímpor. A regény puszta dokumentum maradt.