Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. április) 4. szám, 241–320 p.

Az aktualitás az újságok pletykája, a riporter az újságok pletykahordója. De a riporter nemcsak a hírszolgálatot látja el, ő a társadalom seprője, lelkiismeretének megszólaltatója. E szerepe fejlesztette ki a mai riport- és társadalombíráló regényeket.

A riport- és társadalombíráló regények: édestestvérek. Atyjuk a riporter, anyjuk az aktualitás. Az ő házasságukból születtek, s kezdetben promiszkuitásban éltek. Később azonban külön hurcolkodtak, de közös jellegüket: a riportszerűséget továbbra is megőrizték. Érdeklődésük is egymás felé mutatott: mindketten az aktualitásból táplálkoztak.

Az idősebbik testvért a felszín érdekelte, a fiatalabbikat a mélyebben fekvő rétegek; a riportert az aktualitás friss vetítése, a szocialistát: az aktualitás analízise. Az előbbi a jegyzőkönyvet vette fel, az utóbbi a nyomozást folytatta le. Az egyik helyzetképet adott, a másik: bizonyítékokat produkált, kimutatta az okozati összefüggést, és következtetéseket vont le, más zóval: társadalmi kritikát gyakorolt.

A mai értelemben vett társadalmi bírálat az irodalomban nem újkeletű. Közvetlen elődjével már a háború előtt is találkoztunk; ott, ahol a szabadság és az óriás vagyonok oltalmában legtöbbet játszották ki a törvényt, s ahol a riportázs a legtöbb anyagban dúskálhatott: Amerikában. (Upton Sinclair.) Az ide tartozó regényeket tehát nem a háborúvég, sem az utána következő esztendők ideológiája vetette fel, hanem az íróban azelőtt is meglevő, de régebben magasabb művészi szempontoknak alárendelt kritikai szellem. Ennek teljes felszabadulását, egyenrangúsítását és felülkerekedését az utolsó nyolc esztendő fejezte be. S hogy ez így történt, nem kis mértékben a megváltozott kritikai felfogásnak tudható be, mely éveken át a regény megállottságát hangoztatva az aktualitás és valóság irodalom jelszavait dobta a köztudatba.

Az időszerűség iszapos hullámai elborították az egész irodalmat, s csak alig néhány tehetség maradt tőle érintetlen. Ma az írók jó része aktuális (társadalombíráló vagy szocialista) könyvön dolgozik. Néhányan úgyszólván specializálták magukat e műfajban. De hányan vannak olyanok is, akik mint valami biztos főnyereményt, félt[269]ve tartogatnak lapos tarisznyájukban egy-egy szociális témát. A megingott alapzatú és eresztékeiben meglazult polgári társadalom valósággal új Alaszkájává vált a regénycsinálás témakeresőinek. Mindenki a rothadást, a gennyes tályogokat szondázza, mindenki a mai társadalom pusztulását szimatolja, a marxista: meggyőződésből vagy koncra váró haszonlesésből, a polgári író: utolsó órás jajkiáltásában vagy nyegle és rimalelkű kacérkodásában. Helyzetkép, keresztmetszet – helyzetkép, keresztmetszet: ez az örökös variáns. S a refrén: nincs más választás, csak az öngyilkosság vagy a társadalom lerombolása. – Közben folyton ragasztják az újabb plakátokat: Aktualitás! Aktualitás! Aktualitás! – De mennyire egyforma ez a folytonos aktualitás. – Nyomor! Nyomor! Nyomor! – Végre is mindenütt ugyanaz: a gumiültetvényeken, a gyapotföldeken, a petróleummezőkön – Kínában, Dél-Amerikában, Mexikóban, s mindenütt!

Az aktualitás úrrá tette az anyagot a problémán, a valóság követelésével lefokozta a művészi szempontokat, sablonizálta a regényeket, tipizálta a jellemeket, riportizálta az irodalmat, s megfosztotta a problematikus regényeket még meglevő konjunktúrájuktól is.

Az aktualitás parancsol ma az irodalomban, de teheti-e maradandóvá az a fogalom, mely a mához vagy még inkább a pillanathoz kötött, s mely meghatározásában ott hordja a leggyorsabb elmúlást?

Életünk futószalagon száguld, minden nap új kaleidoszkópképet csap rohanó vonatunk ablakába. Az állandóság megingott, a ránk szakadt tektonikus földrengés egyre dobálja, gyűri, lapítja, tördeli a valaha nyugalmas rétegeket. Ma úgyszólván minden egyes esztendő új korszakként lép életünkbe. Más a klímája, színe, hangulata. Tegnap még frissnek éreztünk egy aktuális regényt, ma félredobjuk: nem kell! Megöregedett, múlt szagúvá vált. Az aktualitás önmaga végezte ki magát.