Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. április) 4. szám, 241–320 p.

Már több mint tizenöt éve, hogy György nem látta szülőföldjét.

Mikor elindult a világba, erős, egészséges legény volt, ki munkára és szerencsére vágyódott. Munkát bőven talált, de szerencsét annál kevesebbet. Vállai szélesek voltak, hordta a terhet, amit Isten rárakott.

Még becsületesen körül sem nézett, máris munkába állt az új gyárban a város mellett, és ottmaradt több mint tizenöt évig. Reggelente pitymallatkor ment a gyárba. Este, alkonyatkor tért vissza. Nem látta soha a derült eget. Minden hazatéréskor teste három csepp vérrel szegényebb volt… Egy cseppet a hatalmas gépek ittak fel, a második csepp elveszett a fekete porban, a harmadik felolvadt a pálinkában.

Egyszer, amint György fölemelte karját, hogy kabátujjával letörölje homlokáról a verejtéket, hirtelen táncra perdültek előtte az összes gépek, mintha életrekeltek volna. Ő pedig elszédült. Mikor pedig a padlón elterült, a szájából fekete vér ömlött.

– Mi történt? – kérdezte társától.

– Itt van a vég, baráton, itt a vég! – felelte a társa. Úgy látom, hogy nemsokára pihenésre térsz!

– Pihenésre? – Hogy érted ezt?

– Ej, barátom, tizenöt év, és minden nap három csepp, három vércsepp,ennek a fele sem tréfa. Én is eljövök majd utánad. Eljövünk mindannyian. Ki merne az ellen szólni? Dolgoztál, kidolgoztad magad, most halj meg!

– Ha meg kell halnom, engedelmeskedni fogok! – mondta György. Elment,és nem tért többé vissza a gyárba.

Amíg dolgozott, nem érezte és nem is gondolt arra, hogyan folyt el testéből egyre szűkebb mederben ifjú ereje. Most munka élkül ült az ágyán. Egészen fáradt volt,és úgy látta, hogy kifacsart, erőtlen öreg lett. Ekkor valami a szíve köré csavarodott.

– Lám, Gyurka – gondolta –,így dolgoztál több mint tizenöt évig. Nem láttad a derült eget, nem élvezted az élet örömeit. Neked nem volt ünneped, de majd a megásott sírban ünnepre és pihenésre lelsz!

Ezen az estén hallotta a távol szülőföld erdeinek a zúgását.

– Tavaszi viharban köszöntenek! – ez a gondolat szívébe markolt.

Batyuját rögtön összekötötte,és útrakelt.

Hosszú volt az út, három országot szelt át a fekete kocsi. Mi[266]kor a harmadik reggel fölragyogott, György batyuját vállára vetette,és kiszállt a vonatból.

Alig érintette lába a szülőföldet, egyszerre felpezsdült benne,és táncrakapott az elmúlt ifjúkor.

– Több mint tizenöt éve nem látta árva szemeim: Anyám! Üdvözöllek végtelen illatos mező. Üdvözöllek büszke egekbe harsogó erdő! Szívből köszöntlek a zöldből kikandikáló,szülőföldem!

Hol a betegség? Hol a fáradtság? A tűz visszatért a szemekbe, az erő feltört a mellkasba.

– Légy áldott, köszönet neked,anyám, ki kegyesen újjászültél! Vidáman lépegetve megindult a hegyoldalon fölfelé. A tetőn szembejött vele a szomszédja, aki valamikor fiatal volt, ma pedig bajuszos, sötét férfi.

– Hej, Jani! – kiáltott fel György.

A szomszéd hallgatott.

– Hát már nem ismersz?! Én vagyok a Gyurka!

– Gyurka?! Milyen Gyurka?!

– Több mint tizenöt éve…

– Lám az a Gyurka!!! Szörnyen megváltoztál, beteg és sovány vagy. A tulajdon anyád sem ismerne rád!

György szíve összeszorult nagy szomorúságában.

A falu alatt találkozott a másik szomszéddal. Az sem ismert rá. – Az a Gyurka, mondod? És miért térsz mostan vissza,Gyurka, német földről?

– Hogy a hazámban haljak meg.

– Sokat szereztél ott?

– Betegséget szereztem.

– Éppen elég a meghalásra. Hogyan fogsz tovább élni,mikor se kunyhód, se legelőd, és maholnap már a kezednek sem veszed semmi hasznát?

György lecsüggesztette a fejet.

– Ej, hát…

– Német földnek adtad az életedet, haza pedig a halált hoztad, Gyurka.

György szomorúan tovább ballagott.

– Hova menjek? – gndolta magában.

– Elmegyek az erdőbe az idegenek közé, a pálinkások közé… Én idegen vagyok a szülőföldemen, én megfertőzöm őt!

Találkozott a harmadik szomszéddal. Lehajtotta a fejét, mielőtt még megszólította volna.

– Hát hova mégy most,Gyurka? – kérdezte a szomszéd. Szegények vagyunk. Nehéz olyan embert táplálni,aki idegenben eltékozolta ifjúságát!

– Elmegyek az erdőbe!

– Miért az erdőbe? Hiszen alig állsz a lábadon, olyan gyenge vagy! Nem, nem mégy sem az erdőbe, sem a mezőre, hanem a meleg szalmára. [267]

György úgy érezte, mintha mázsás terhet cipelne vállain. Fáradt volt, és leült a batyura az ösvény mellett, hogy kipihenje magát. Az útról hantot vett fel, megsimogatta, mint egy gyermekarcot.

– Földecském! Anyám!

Könny hullott a hantra.

– Ekkor György arca sápadt,és halotthalvány volt, mint az öreg emberé, aki a neki ásott sír előtt ül. Sokáig pihent György, és mikor felemelte a fejét, előtte álltak a szomszédok.

– Így van ez Gyurka: nem akarjuk megtagadni tőled sem a meleg szalmát, sem a kenyeret. Nem akarjuk a szemedre vetni Gyurka, hogy nem ott aratsz, ahol vetettél! – Isten hozott!

György fölállt.

– Jó emberek! Testvérek. Nekem hazám és egészségem volt.

Csak amikor mindkettőt elveszítettem, akkor nyíltak föl a szemeim,és láttam, hogy csak volt egészségem, csak volt szülőföldem. Mutassátok meg,testvéreim, merre van a nekem ásott sír!

Fáradt volt. Lefeküdt az istállóban a meleg szalmára,és nem ébredt föl többé.