Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. április) 4. szám, 241–320 p.

(Szín: Sándor szobája. Díszes faragású, barokk íróasztal, hozzá való könyvszekrény. Nagy, öblös bőrgarnitúra. Harminc esztendő előtti divat. Az íróasztalt gazdag hímzésű selyem takarja, melyen csecsebecsék, vékony aranykeretekbe foglalt arcképek, háborúból hozott gránátkupakokból készült szivarvágók, öngyújtók állnak, kristályüveg hamutartók, melyek fenekén Abbázia, Velence, Karlsbad színes látképei, régi nyaralások emlékei láthatók. Van az íróasztalon tintatartó is. Imponáló méretű szikla, melyen egy medve kétlábon áll, és mellső mancsai között egy bazári művészettel kiképzett bronzvedret tart, melynek felületén egy gyűszűnyi lyuk – abban van az üveg tintatartó, mely még tintát sose látott. A tintatartó alkotmány vályújában írókészlet hever. Tollszár, „tollkés”, pecsétnyomó mindenütt, ahol lehet, elefántcsontból valók. Az elefántcsont-tollszárban persze nincs írótoll, talán sose volt benne és ha volt is, húsz évvel ezelőtt az akkor még kis Sándorka csente ki belőle a soha be nem mártott tollat. Az íróasztal bemutatásához még el kell mondani, hogy négy sarkán majolika váza áll, mindegyikben egy-egy cserép repkény, melyek dús hajtásaikkal át meg át kuszák az asztalt, és kusza függönyben folynak le. A könyvszekrény nem árulkodik. Bezárt titok. Ahol üvegből van, belső függöny takarja el.)

Ebben a környezetben idegenül hat két megágyazott fekhely: egy pamlag és egy vaságy. Idegen, de friss valóság.

Éjfél után kettőre jár az idő.

Géza: (Belép a szobába. Ötvenhat esztendős. Többnek látszik. Vajdasági író, de jószabású öltözékén, gyűrűin meglátszik, hogy jól jövedelmező profán foglalkozása is van. Kellemes úriember.)

Sándor: (az ajtóból beszól) Bocsánatot kérek, egy pillanat, és jövök. A cselédnek kell utasítást adnom.

Géza: (bőröndjéből előszedi hálóingét, papucsát.)

Sándor: (belép. Huszonöt éves. Sovány, fekete, éles arcú, ideges, közbeszóló tekintetű mai fiatalember.) Szólnom kellett a cselédnek, hogy reggel hatkor keltsen fel.

Géza: (magában gondolja) Udvariatlan fiatalember. Tudomásomra adja, hogy korán muszáj kelnie, és miattam fekszik le ily későn.

Sándor: Szüleim bizonyára elmondták Önnek, hogy Csicsocsevon, a törvényszéken jegyzősködöm. Reggel hatkor kell kelnem, hogy az autóbuszt elcsíphessem. [256]

Géza: Bocsásson meg, öcsém, hogy zavarom, de kedves szülei – hasztalan tiltakoztam – nagyon figyelmesek voltak hozzám, poggyászomat elhozatták a fogadóból.

Sándor: Ön tudja, hogy szüleim nem is számítottak arra, hogy hazajövök. Mióta ez a nagy hideg tart, nem járok haza. Húsz fokos hidegben nem jó dolog hajnalban kelni, a városba utazni.

Géza: (magában) Megint szememre veti.

Sándor: Nekem kellene bocsánatot kérni, hogy ma véletlenül hazavetődtem, és így éjszakára meg kell osztania velem a szobát, és tűrnie kell, hogy hajnalban megzavarom álmát.

Géza: Két óra. Még négy órát alhat. Remélem, jó alvó… Feküdjünk le.

Sándor: Nem vagyok jó alvó, különösen akkor nem, ha alkohol van bennem. Nem szoktam inni. De a családi asztalnál, különösen ha vendégeink vannak, illik legyűrni néhány pohárral… Ön bizonyára jó alvó.

Géza: (mosolyog) Ó, én régen aludtam utoljára. Mielőtt lefekszem, elkábítom magam. Ma azonban nem fogok élni kábítószerrel. Ezen az éjszakán, kedves öcsém, magáról akartam tűnődni, gondolkozni. De azt mondja, hogy maga se jó alvó… Nagyon örülnék, ha elbeszélgetnénk, míg elálmosodunk.

Sándor: Tudom, hogy tűnődik rajtam. Vacsora alatt és az egész este többször észrevettem, hogy kutatva néz rám, pedig én erre semmi okot sem adtam, hiszen este nyolctól éjjel kettőig alig szóltam egy szót is… Most beszélni akar velem. Nem bízta meg Önt apám vagy az anyám?… Ők ugyanis nagyon elégedetlenek velem. Szüleim és én nem értjük meg egymást. Szüleim önt nagyon tisztelik, igen komoly, nagyon bölcs embernek tartják… Nem azért, mert író… vajdasági író. Ebbéli működését olyan kedvesnek tartják, mint a jó torkú legényét, aki mulatozás közben kellemesen nótázik, vagy a fránya úrfiét, aki kiveszi a prímás kezéből a hegedűt, és ő muzsikál a banda élén… Nem mondom, hogy anyám nem olvassa írásait, sokszor meg is dicséri, és főként azzal jellemzi mindig, hogy látszik, milyen jól ismeri az életet, tapasztalt, komoly, bölcs ember, és így nagyon helyesen teszi, hogy nemes időtöltésből forgatja a tollat… A tapasztalt, komoly, bölcs ember, tizenhat év után megjelent házukban. Nagy, régi barátságot elevenítettek fel… Ebből a barátságból eszmei hasznot is lehetne meríteni, éspedig úgy, hogy szólnak Önnek, próbáljon hatni arra a gyerekre, aki tőlük messze, külön lelkivilágban él.

Géza: Nem kaptam szüleitől megbízást arra, hogy beszéljek magával. Szülei nagyon szépen nyilatkoztak Önről. Mint szerény, szorgalmas, tehetséges fiatalembert festették elém, aki csak a könyveknek él… Félig aggódva, félig tréfálkozva, engem csipkedőn mondták: „kitelik még tőle, hogy írni is fog”.

Sándor: Úgy?… De miért is lettek volna őszinték Ön előtt, aki csak egy napra tévedt vissza közéjük? Hiszen önmaguk elől is [257] mindig elbújnak… Mégis furcsa, nem tudom megérteni örökös alakoskodásukat… De Ön egészen közéjük és ma esti vendégeink közé illik. Én is figyeltem Önt egész este, de erre több alkalmat is adott, mint én. 16 év telt el azóta, hogy utoljára látták egymást. Ennyi idő után úgy találkoznak egymással, mintha bennük és a világon mi sem történt volna, ott folytatják a beszélgetést, ahol valamikor, mondhatnám a történelem előtti időkben abbahagyták. Eljött a régi kedves ember, az adomázó, a jóízű ember. Anyám tízszer is ismételte: „hiába, Géza a régi Géza…” „még a hangsúlya is a régi…” „pont úgy frazíroz…” Apám se maradt el a dicséretben: „Géza, vigyázz! Nagyon a feleségem kedvében jársz. Jó lesz, ha mielőbb kiássák a vonatodat a hóból, mert ha sokáig itt vesztegelsz, és kedves bolondságaiddal udvarolsz neki, még elcsavarod a fejét…”

Géza: Így ne folytassa. Legyen olyan kedves.

Sándor: Nem akarok ízetlenkedni… De mi beszélgetni akarunk, és őszintén, ugye?

Géza: De nem ilyen fordított viszonyban… Öcsém, én ott voltam a maga keresztelőjén, gyerekkorában lovagolt a térdemen, álmélkodva, tiszta gyerekszívvel hallgatta meséimet… Bizony, ez régen volt… Ma a vonatom elakadt a hófúvásban, ittrekedtem Csipkalán… Néha a bajból jó is kerülközik. Csipkala! Valamikor sok szép napot töltöttem Réthy Sándor barátom házánál… Vajon itt él-e még?… Az embereket úgy szétszórta az élet… Hát itt él, és igen, úgy találkoztunk, mintha tegnap láttuk volna egymást utoljára…

Sándor: Ez nagyon természetes. Az öreg emberek… a mai öregemberek, akkor is egymásra találnak, ha életükben először találkoznak. Összeköti őket a múlt, a múlt ápolása, a múlt egét feszítik maguk, és sajnos az egész világ fölé… Igen, én is láttam, és minden csodálkozás nélkül tapasztaltam, hogy milyen bensőséges volt a két régi barátság összeborulása, mondhatnám, hogy a régi boldog, patriarkális idők elevenedtek meg előttem.

Géza: (szeretne kimenekülni a beszélgetésből) Elfogadom, hogy öregek vagyunk. De az öregeket békében kell hagyni. Maguk, fiatalok, új utakon járnak… Mi is voltunk fiatalok… Nekünk már csak emlékeink vannak, engedjék meg, hogy bíbelődjünk velük, hiszen ezzel a fiatalok dolgában semmi kárt nem teszünk.

Sándor: (közbevág) Téved vagy komédiázik… Bocsánat! Nagyon őszinte vagyok. Mi, fiatalok olyan őszinték akarunk lenni, mint amilyenek a mi íróink, akik nem tévednek, és sohase hazudnak, és minden mesterkélés nélkül a valóságot, a tényeket adják. Mi, fiatalok, csak őket olvassuk, bár semmi vigaszt nem nyújtanak, inkább kegyetlenül megmutatják reménytelen sorsunkat. De nem erről akarok beszélni…

Géza: Tudom. Az öregekről. A komédiázó öregekről, akik közé, úgy látom, besorozott ötventől felfelé mindenkit. Én bizonyosan az öregei közé tartozom. Ötvenhat éves vagyok. [258]

Sándor: Az ötvenévesek a legveszedelmesebbek, a legkártékonyabbak, mert nagyon aktívak, de az ezen a koron túliak sem vesztegelnek, mind-mind koporsójuk zártáig dolgoznak, harcolnak, és csodálatos tehetséggel, ha kell csalással, huncutsággal mentik meg nap nap után immár majdnem két évtized óta azt a világot, amely már régen nincs meg… Ön író, ezt tudnia kellene. Kedves… Géza bátyám… (Azért mondja „Géza bátyám”, mert szeretne enyhíteni mondanivalója hangján, de amikor kimondja, zavarba jön, stílusából kisiklik… elhallgat.)

Géza: (segíteni akar rajta) Csak folytassa, öcsém. Kedvem telik attakirozásában.

Sándor: (haragszik) Úristen!… Attakirozás!… Talán huszáros attakirozás!… Drága, Géza bátyám… maga mosolyog…

Géza: Mosolyom nem jelent semmi rosszat… Kedves öcsém, ha nem tudnám, hogy huncut, csaló öregnek tartasz, akkor azt mondanám, hogy örülök neked, szívesen beszélgetek veled, és nagy lesz a szerencsém, ha megérthetlek téged. Ebben segítségedre is akarok lenni, de támogatásom csak olyan, amilyen tőlem telhetik: öreges, érzelmes. Csak a kezemet nyújthatom feléd, és csak arra kérlek téged, hogy úgy, mint gyerekkorodban, most is tegezz engem. Meglátod, ez jó lesz, stílusodat is porhanyóbbá teszi. Ó! Sok mindent jobban lehet adminisztrálni tegeződéssel. (Megsimogatja a fiatalember fejét.)

Sándor (megremeg. Géza hangulata elcsábítja. Halkan mondja.) Köszönöm… (Hallgat… Aztán egyszerre elmosolyodik.) Parancsolsz egy pohár szilvóriumot? Apám híres vén pálinkát őriz itt a könyvszekrényben.

Géza: (túlvilági mosoly jelen meg az arcán) Hozzad csak!… Egy-két pohár… és megfiatalodom én is…

Sándor: (kinyitja a könyvszekrényt. A polcokon régi magyar írók sorozatai, külön helyen időnkbeli magyar, szerb, francia, német könyvek: Sándor olvasmányai. A fő helyről régi virtust hirdető szűzdohány illat közül hasas üveget emel ki, két pohárkát is talál hozzá. Tölt.)

Géza: (koccint) Fiatalság bolondság!

Sándor: (ügyetlenül a pálinkás üvegre mutat) Szereted?

Géza: (tiltakozik) Csak társaságban…

Sándor: (nem tudja, hogy kellemetlenkedik) Szereted a társaságot?

Géza: Hohó! Micsoda hang ez? Ez nem a fiatalság hangja. Csipkelődő vagy. Hasonlítasz a tehetetlen öregekre, akik már csak szóval bírják. Hagyd abba ezt a stílust, ne légy reám tekintettel. Különben tudomásai kellene vennem, hogy csalódtam benned, és ez fájna. Beszélj csak az öregekről, és csak azon a hangon, amelyen beszéltél mielőtt közel eresztettelek magamhoz, és amit nem bánok meg, ha azon a hangon folytatod, amelyet megütöttél. Csak beszélj, szólj [259] az öregekről, akik huncutkodnak, komédiáznak… csak beszélj a vén kerékkötőkről. Hát miért is vagyunk mi csalók, huncutok?

Sándor: (feloldódik érzelmes hangulata alól. Idegenkedve nézi, hogy Géza már a második pohárral issza. Babrál a dugóval, ki-be dugaszolja az üveget.)

Géza: (kötődik) No, halljuk, halljuk!

Sándor: (benyomja a dugót oly erősen, hogy dugóhúzó híján csak bicskával szedhető ki. Aztán beszél, és ott veszi fel a témát, ahol a legérzékenyebben ütheti meg Gézát) Neked kellene legjobban meglátni a huncutságokat, vagy hogy is mondjam: a hazugságokat. Író vagy, tehát nagyon jól kellene látnod. Mégse láttad meg a mi házunk életét. Persze az, amit meg kellene látnod, az nem a ti témátok, nem a te témád. Ez nem novella, legalábbis nem olyan novella, amilyent ti írtok, nem az a kifogyhatatlan téma, melyben Barna úr indul, és a harmadik lépésben Szőke őnagyságát megmattolja. Angyali sakkrejtvény, és ti lóugrás szerint meg is oldjátok… Rázod a fejed, Géza bátyám. Az ilyesmifélék nem tartoznak témáid közé? Hát ha nem témád, akadna-e mondanivalód arról, amit ebben a házban láttál, tapasztaltál délutántól éjjel kettőig? Vajon észrevetted-e, hogy mi van itt? Tudom, hogy nem vetted észre, nem is vehetted észre, mert ugyanabban a hazugságban élsz mint ez a ház, és ezeket a hazugságokat te is szereted. De én most rajta leszek, hogy mindent lássál, mindent tudomásul vegyél… Ha akarod…

Géza: Akarom… De előbb adj még egy pohárral. Ne félj, fiatal barátom, nem árt nekem tíz pohárral sem. Eszemmel bírom, de fizikummal csak úgy győzlek hallgatni ha… itt-ott egy pohárral…

Sándor: (bicskájával dirib-darabokban kiássa a dugót. Tölt.)

Géza: (iszik) Beszélj! Operáld meg a szemem. Mondjad el, mit nem láttam meg nálatok… (ravaszul) Talán azt mondanád el előbb, hogy a valósággal szemben mit láttam én? Te bizonyosan tudod…

Sándor: Hogyan láttad te?… Elmondom:

Vonatodat tegnap délután betemette a hó, és egy napra közénk vesztél. Szerencséd volt, megtaláltad régi barátodat és családját, akik a régi baráti szeretettel láttak viszont téged. Boldogan adtad vissza az ölelést, és ültél a messze szerte híres Réthy kúria asztalához, melyet, ahogy a múltban, most is teljessé tették azzal, hogy meghívták a ház régi barátait, akik neked is barátaid, jóismerőseid. Könny szökött a szemedbe, áldottad a hófúvást, mert annak köszönheted, hogy egy meghitt estét tölthetsz el apámékkal és azokkal a kitűnő emberekkel, akiket a te kedvedért hívtak meg. Itt volt Tseresnyés Józsi, az egykori snájdig főbíró, aki – valamikor régen – a híres Televéri választásokat vezette (felköszöntődben mulatságosan emlékeztél meg a nagyszerű heccről.) Itt volt Eördögh Lenci (Lenci!… Így szólítottad meg harmadik felköszöntődben, és kedvesen árultad el, hogy ő volt Sipulusz ősjogászának, Burkovay Absentiusnak modellje). Eördögh Lenci volt az a híres, aki [260] a Kerepesi utcán felmászott a gázlámpa oszlopra, nem is egyre, és sorra eloltotta a lámpákat. Itt volt az egykori Megyei Közlöny lapvezére, aki valamikor a vicinális koncessziók, főképpen a torontáli koncessziók előadója volt a magyar parlamentben. (Te mondtad a második tósztodban.) Itt volt még Hidvégi Henrik. (Utolsó, nagy beszédedben őt üdvözölted.) Nagyon szépen elmondtad róla, hogy a Torontáli pénzügyi élet egyik megszervezője volt, bankja részvényei dúsan jövedelmeztek, Ő maga önzetlenül csak a közt szolgálta, azonkívül Széplélek, aki pártolta az irodalmat, sőt annak egyik értékes munkása volt. („Miért nem dolgozol most is drága Henrikem, orgánumaink örömmel közölnék írásaidat.”) …És az asztal végén ült apám, dehogyis ült, sorra járta vendégeit, szaporán töltögette poharaikat… (Ott van az a nyálas – intett felém –, az ő dolga volna vendégeink poharát rendben tartani…) Ott volt az anyám – ugye szép még mindig? Csodálatos emlékezőtehetség. Nem titkolhatja, és amint láttad, nem is titkolja el, hogy a múlt század leánya. Előkelő irodalmi műveltsége van. Goethe, Heine és a többi Nagyságból minduntalan strófákat idézett, mindig alkalomszerűen és találóan mondott aforizmákat, és szellemesen mentette ki Eördögh Lenci szottizeit… Ragyogó asztal volt, mi?… És te balján ülve elbűvölten nézted a háziasszonyt, vagy mélabúsan néztél magad elé, ha éppen nem szónokoltál. És nézted apámat: barátodat a ragyogó képességű ügyvédet, akit nem gyűrt le az élet, látszik, nagyon jól megy a dolga, erős, töretlen ember. „Viálisember.” Így mondtad a házigazdát és egyben a háziasszonyt üdvözlő „keresetlen” szavaidban… Talán elég ennyi, és magad is megállapíthatod, hogy közel járok ahhoz, amit nálunk láttál… Igaz, jól eltakarták előled a valóságot, de meg kellet volna látnod, hogy a helyzet nem olyan, mint amilyennek rendezik. Ha a mai világban élsz, akkor behunyt szemmel is kitalálhatnád Tseresnyés Józsi, Eördögh Lenci, Hidvégi Henrik sorsát… Hát tudd meg, hogy asztalunknál csak te voltál vendég. A többiek mindennap nálunk ebédelnek, vacsoráznak. Kosztosok ők. Anyám kosztot adó asszony… Apám ügyvédi irodája lassan-lassan magától becsukódott. Ő ezt nem akarja észrevenni, ügyvédi tábláját a kapun hagyja, és gyakran mondogatja nekem: „ha leteszed az ügyvédi vizsgát, irodámat átadom neked…” Jóhiszeműen, apai szeretettel, mélyen megindulva mondja, hogy át akarja adni azt, ami nincsen. Én ilyenkor benne látom szimbolizálva a világ minden öreg emberét, akik egy elpusztult világ romjain csodálatos nyugalommal tudják folytatni életüket, komolyan leltároznak, és a romok alól is kiássák hagyományaikat, nyugodtan ballagnak a maguk útján, és ballagó útjukon vezetik a világot. Persze a maguk elpusztult világát, melyet haláluk után örökségbe akarnak hagyni. Igen ám, de közben még egy kicsit élni is kell… Enni, ruházkodni, fűteni… Hogy visszatérjek a mi életünk feltárásához, be kell vallanom, hogy a házunk még a mienk, és úgy látszik, még sokáig apám nevén marad, mert semmi veszélyt nem jelent az, hogy túl van terhelve. A [261] bank türelmes. A bank is öregember, aki néha dohog, de programja a türelem, a kivárás, az átvészelés… Ezt hirdeti a Bank fanyalgó arccal, és évről évre csinálja mérlegeit, melyekkel el akarja hitetni, hogy minden megvan… Így hát apám is megtarthatja házát, de ez nem elég az élethez – és engem is el kell küldeni Beogradba az egyetemre… Pénz azonban se életre, se jogi tanulmányokra nincsen. Anyám sok lelki viaskodás után elszánta magát, hogy végrehajtja tervét… Azok az urak, akikkel ma este együtt vacsoráztál, mind özvegyek vagy agglegények. Tengő-lengő életükkel esténként azelőtt is beültek hozzánk, és egy-két pohár bor mellet kiteregették apró-cseprő bajaikat. Ne gondold azt, hogy földjük vagy elvesztett zsíros állásaik után keseregtek. Igaz bajaikhoz sose nyúltak, többnyire csak a kaszinó kosztját szidták… Egy este anyám rácsapott a koszt miatt kesergő barátokra: „és mit szólnátok ahhoz, ha ezentúl én főznék naponta ebédet, vacsorát nektek?”… Hogy ők mit szólnának ahhoz, ha mindennap Réthyné főztjéből ehetnének? Megállna a nap az égen, sose szállna nyugatra, és ők újjászületnének, ha mindennap a hét vármegye-szerte híres Réthy-ház konyháját élvezhetnék. Sorra járultak hálálkodva kézcsókra anyám elé. Szép estéjük volt. Csodálkozva figyeltem boldogságukat… Öt évvel ezelőtt így lett anyám kosztos asszonnyá. Hamarosan két szobát is kiadott albérletbe, aztán még kettőt. Valahogy félre ne érts engem, Géza bátyám, és azt ne gondold, hogy én ezt szégyellem… Csak az esti komédiát szégyellem… Miért nem mondta el mindezt neked apám? Miért kellett apámnak összeesküdnie kosztosaival, megbeszélni velük: „öregeim, ma ne vacsorázni, hanem vacsorára gyertek hozzánk. Nagyon kedves vendégünk van ma estére, ti is emlékeztek még rá, mindnyájunk barátja… Miért mutogassuk neki bajainkat?”… Láttad, úgy jöttek el kosztosaink, mint ahogy vendégeknek illik, feketébe öltözötten, Hidvégi szmokingban volt… És miért kellett téged hálóvendégnek is meghívni, ha még fekhelyet se tudnak adni? Tudd meg, hogy nincs egyetlen üres ágyunk sem. De lutriztak. Abban bíztak, hogy ma se jövök haza. Csalódtak! Hazajöttem. Kénytelenek voltak a fűszerestől kölcsönkérni ezt a vaságyat. Valamikor két vendégszoba volt nálunk, ma minden szobában, a kisebédlőben is szobaurak laknak… Hát nem csodálkozol azon, hogy a ma este általad sokszor emlegetett híres Réthy kúriában kinyitható vaságy van? Hát az sincs. Azt is kölcsön kellett kérni…

Géza: Nagyon sajnálom apádat…

Sándor: (türelmetlenül közbevág) Éppen azt akarta, hogy ne sajnáld, és nem a büszkesége parancsából, hanem azért, mert el akarja hitetni, mint minden más dologban, hogy vele együtt az egész világ rendben van. Az ő természete olyan, mint a többi öregemberé… Végeztem, nagyjában elmondtam mindazt, amit nem láttál meg nálunk, az igazi kulör lokált, amin ti, vajdasági írók annyit veszekedtek, de mint vakok mentek el mellette… Ezzel a példával megmutattam neked, hogy kik-mik az öregek, hogy borzalmas [262] összeesküvésben kenik rá életüket a maga életét követelő új világra. És így sikerül is uralmukat teljessé tenni. Az öregemberek mint kariatidák tartják vállukon a romokat. Tehetségesen, minden nehézséget legyőzve végzik munkájukat. Könnyű nekik, hiszen rutinosak… És ha majd rutinjuk felmondja a szolgálatot, amikor munkájuk akadályai elháríthatatlanokká válnak, akkor bennünket, fiatalokat ütköztetnek meg, hogy megvédjük múltjukat, hagyományaikat… Nem hiszem, hogy nem látnak bennünket, fiatalokat, akik nagyon élesen állunk vele szemben, nem hiszem, hogy nem látják pusztulásunkat, hogy nem tudnák azt, hogy míg ők így élik le életük másik felét, azalatt mi, fiatalok meddőn elpusztulunk.

Géza: Ha jól megértettelek, te fiatalember, azért támadod az öregeket, mert elpusztítottak mindent, ők maguk is elpusztultak, és mégsem akarnak elpusztulni az útból. Apád tönkrement portájával szimbolizálod a mai világot, a mai világot, a mai életet. Az öregemberek csalnak, megmaradt ünnepi ruhájukban járnak, és mindazt, amit ki nem irtható kedéllyel maguknak hazudnak, el akarják hitetni az egész világgal. És miközben vezetik a világot, a fiatalemberekről, akik munkát, jövőt követelnek, nem akarnak tudomást venni. Ez nagyon torzított kép. Mióta a világ áll, az öregek mindig törődtek a fiatalokkal. Ez a feladat ma nehéz. Például, ahogy mondod, apád a valóságban csak egy ügyvédi iroda helyiségét hagyhatja rád… Hát bizony, a mai fiatalságra sovány örökség vár. Ez a sovány örökség: a régi keretek… Magad is mondod, hogy az öregek tudják ezt, csak csalnak, huncutkodnak és a maguk és intézményeik, illetve azok megmaradt keretei számára kitalálták a kivárás, az átvészelés jelszavát, melyeket a mímelt derű és nyugalom szertartásai között hirdetnek. Mindez azt mutatja, hogy fordított világban élünk. Az öregek optimisták, a fiatalok reménytelenségben élnek…

Sándor: Úgy van! Az öregek optimisták. Hát persze!… Az öregek egykor fiatalok voltak, érdemes volt harcolniuk, mert biztos cél felé törtek. Célhoz értek, és betölthették életüket. Ifjúságuk boldog volt, és enyhe tapasztalatok közt férfiasodtak meg, és beeveztek a házasság boldog révébe… és gondoskodtak arról, hogy utódaik legyenek. Az utódok felnőttek. Itt vagyunk, és üres kezű apákkal állunk szemben. Nem olyan örökséget várunk tőlük, amilyenben egykor ők részesedtek. Örökségük és szerzett vagyonuk tudjuk, elpusztult. Mi új örökséget várunk, egészen frisset, korszerűt. Apáinknak intézményesen át kellett volna szervezni a régi világot, új világot kellett volna adniuk, melyben mi is elférünk. De ezt az apai feladatot nem tudják teljesíteni, erre alkalmatlanok, akadályozza őket hagyományaik, optimizmusuk. Az életet nem keresik, a Feltámadásban hisznek. Miért nem mennek el hitükkel a kuckóba? Hinni, várni ott is lehet… Viszont itt vagyunk mi, fiatalok!… Mi nem vagyunk optimisták. Mi nem hiszünk. Géza bátyám… vajon ismered-e a mai fiatalembert? Az előbb azzal jellemeztél bennünket, hogy re[263]ménytelenségben élünk. Ezt nagyon korholóan mondtad. Hogy mi milyen lelkivilágban élünk, sokkal jobban mondta el, mint te egy német írótársad. Rabenernek hívják. Bizonyára olvastad Életre elítélve című regényét… Ebben a regényben elmondja az író, hogy egy világváros ifjai arra akartak megszervezkedni, hogy megölik magukat, hogy sok-sok fiatalember egy adott jelre egyszerre öngyilkosságot követ el, hogy így hívják fel az ifjúság tragédiájára az egész világ, az öregek figyelmét… Hogy ilyen terv megfogamozhatott, ez mutatja meg a mi lelkiállapotunkat. Rabener nem hazudik, ez az író mindössze huszonkét éves volt, amikor a mai ifjúságról szóló regényét megírta. Az öregek, akik ebben a regényben élnek, egytől egyik, haszontalanok, aljasak, feleslegesek… A fiatalok?… feloszlásnak induló élőlények… Fel kellene figyelni az egész világnak a regényíró zokogó hangjára, mellyel elsiratja a mai fiatalembereket, akik bűn nélkül életre ítélve elrohadnak… Rabener könyvét az öregemberek számára kötelező olvasmánnyá kellene tenni, mert jószántukból aligha olvassák el… Ó! Géza bátyám, te ott voltál a keresztelőmön, sokszor nyargaltattál a térdeden, bűvös regéket meséltél nekem… Ma az kellene, hogy az öregek a mi térdünkön nyargalnának, este kis ágyacskákba kellene fektetni benneteket, és Rabener bácsi könyvéből kellene mesélni nektek, aztán rátok szólni: aludjatok, mert különben mindjárt bejön az ablakon a szakálltalan, ránctalan képű, villogó szemű, szép, fiatal burkus, és elvisz benneteket a Fiatalemberek Országába, a pokolba… (Felugrik, a szekrényből kiveszi Rabener regényét. Az agyonnyűtt könyvvel gesztikulál.) Ez dokumentum!… Ez súlyos vád ellenetek!…

Géza: Miért? Mi tettük elviselhetetlenné életeteket?… Mi csináltuk a háborút? Mi, a mai öregek? Mi romboltuk le a termelést?… Egyébkent szerintetek korán megvénül az ember… Tudod jól, hogy akik ma vezetik a világot, ifjúságukat a lövészárokban töltötték el. A mai vezetők, derék fiatalokból áll… A világ mai vezető nemzedéke…

Sándor: (közbevág) A mai vezetők közül azok, akik szerinted fiatalok, szerintünk nem azok, mert az öregek közé álltak, és azok szellemét képviselik… Bennünket a ti fiataljaitok nem tévesztenek meg akkor sem, ha kiállnak értünk, és kórusban fújják: „a gróf a vízbe fúl, a gróf a vízbe fúl, mentsük meg őt… mentsük meg őt.” Bennünket így ne „mentsenek meg”… Bennünket csak úgy menthetnek meg az öregek és a „fiatalok”, akik az öregek szellemébe ömlöttek, ha kivetkeznek hazugságaikból, ha a világ javairól és erőiről nem csinálnak többé hamis mérleget, hanem lássák be, hogy minden, ami az elmúlt évszázadban vagyonban és eszmei javakban összegyűjtöttek, elveszett, vagy értéktelenné vált. Ne engedjék meg, hogy az elpusztult követelések után mániákusan kamatokat számítsanak fel, mert ez az értelmetlen társasjáték miatt mindenért az utolsó cérnaszálig kétszeres árat kell fizetni, és ilyen ár mellett nincs fogyasztás, és ezért nincs termelés. Ezért állt meg a munka, és ezért állunk mi fiatalok tétlenül, és nézünk előre a semmibe, amit egykor jövőnek neveztek. [264]

Géza: Ha nem tartanám közhelyek csoportosításának, amit mondasz, akkor rád sütném, hogy kommunista vagy.

Sándor: (mosolyog) Puff neki!… Az öregek, ha megbolygatják őket, mindjárt a kommunista-váddal hozakodnak elő. Nem vagyok kommunista, csak bátorkodom a jövőm után érdeklődni. Mit tudom én most, hogy mi kell utódaimnak, ha majd ők következnek. Csak a magam sorsa után futok, és nem akarok a dédunokáimért harcolni. Mit tudom én, kell-e, jó lesz-e nekik az, amire ma nekem szükségem van. Mi a lelépő emberöltőtől nem követelünk mást, csak azt az egyet, hogy ne kelljen örökölnünk utánuk semmit, mert mi nem akarjuk vállalni az esztelenül csinált adósságokat folyton növekedő kamataikkal együtt. Ti ezeket a terheket a mi nyakunkon akarjátok hagyni… Mi kára volna a mai társadalom egyetemének abból, ha az ingatlanokat, a gépeket, a munkát nem terhelné a régi adósság. Csak haszna volna, mert nem kellene a világ behajthatatlan adósságainak kamatait bekalkulálni a termelés költségeibe… Ezt ma már mindenki tudja, közhely, gondolod magadban. Közhely!… De hát ma már a forradalmi jelszavak is közhelyek… Mert ti öregek, még a forradalmat is elformulázzátok, kuruzslásokkal ellaposítjátok. Ti csak egyetlen forradalmat ismertek: a háborút.

Géza: Mi öregek nem akarunk háborút. Nem is hiszünk a háborúban, mert mi optimisták vagyunk, és… és nekünk elég volt belőle. De ti fiatalok vigyázzatok, mert egyszer ti is megöregedtek… Vigyázzatok!… Félek, hogy nektek is lesznek hagyományaitok, és csalni, huncutkodni fogtok ti is, hogy jól-rosszul betakarjátok az örök emberit: a sóvárgást a hatalom után, melyért ti is mindent kockára fogtok tenni.

Sándor: Mindjárt hat óra… Sajnálom, hogy nem válaszolhatok. (Kinyitja a spalettát, megnézi a külső ablakra erősített hőmérőt.) Huszonöt fok hideg. Szívesebben beszélgetnék veled tovább ezekről a fájdalmas dolgokról ahelyett, hogy ebben a vad hidegben egy órán át vacogjak az autóbuszban… No, Géza bátyám, most lefeküdhetsz… Ráérsz aludni, mert nem hiszem, hogy vicinálisodat egy-két napon belül forgalomba állítják… Estére hazajövök, miattad jövök haza. Holnap vasárnap van, én is ráérek. Sok mindenféléről szeretnék beszélgetni veled… Irodalomról… boldogságról… szerelemről…

Géza: Mindazok után, hogy az ifjúságról így beszéltél?…

Sándor: Ha felébredsz, itt van ez a Rabener könyv, nagyon szeretném, ha elolvasnád. (A cseléd kopogtat.) …Igen!… (Kezet fog Gézával, elmegy.)