Sötét hátán egy öblös gyársziréna elnyúlt panaszát
Gurítja ablakomnak keményen délkelet felől
A nyüzsgő, nagy zúgás, e parttalan folyó. Most halad át
A városon az este, s homályos arca fénybe dől.
Kályhámban nem ropog és nem ráng víg lángok öles tánca
Leheletem köré terítem tenyerem: melengetem,
És úgy gondolok pénzre, fényes bálra, kacagó lányra,
Mint elérhetetlen messzi csodára kék tengereken…
Az életet szebben csak hadd éljék zajosabb legények,
Nekem elég e ferde képű, balog rongy-pierrotom
A kanapén csöndes játékhoz – (ha könyvek tömegének
Borával lelkem már betelt). – Ha elunom: félredobom,
Ó nem haragszik meg, s jóbarátok maradunk hűn tovább.
Jobb lettem volna talán bús, borongó remetének,
Ki lázasan görnyed, és bújja vén fóliánsok sorát.
De mindegy: egy napon így is rámtalál az élet…
Ablakomra apácák fehér füzérét vési a fagy –
Honnan és hova és hogyan és meddig és mivégett?
Bús kérdőjeleket olvaszt rájuk ujjam… s ajkamra fagy:
Élet az élet? Vagy akkor lesz az, ha rég semmivé lett?
(Zagreb, 1935) |
Fejlesztette: GAS Softwares