Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. április) 4. szám, 241–320 p.

Gyermekkorában ostort faragott a mezőn meg cifra facsigát, olyat, hogy csak egyszer kellett megpörgetni, s már úgy forgott, úgy vágta a szelet, fúrta a földet, mint az istennyila. Disznót is faragott, gömbölyű malacot, meg embereket, valóságos élő embereket zsinóros nadrágban pitykés mellénnyel, vénasszonyokat kendősen, feszes rékliben és lányokat is, édes csöppeket széles máslival a hajukban, és nagyszemű kalárissal a nyakukban.

Naphosszat faragott, s amikor készen lett egy-egy remekével, maga elé tette a fűre, hasrafeküdt, és órákig gyönyörködött benne. Amikor már megelégelte a gyönyörűséget, vagy még jobban akart hízelegni magának, nagyot kiáltott:

– Maris, gyere, nézd meg, mit vágtam megint a bicskámmal! – S Maris otthagyta a gágogó libákat, hozzáfutott, és nézte szájtátva a remeket.

– Szép-e, tetszik-e? – kérdezte tőle Jóska, melle dagadt, s szeme csillogott.

– Szép ám – mondta a kislány –, gyönyörűséges, valóságos malac ez, a farka is megvan, meg a lábán a köröm.

– Ha nem köllene a disznókat őriznöm napestig – mondta szomorúan maga elé –, akkor még szebbeket és még többet faraghatnék.

– Szólok valamit – csipogta Maris –, majd én vigyázok a disznókra, nem mennek azok világnak úgysem. Te meg csak faragj aztán, ha kedved van, nekem is adsz egyet-egyet. Lelkesen megállapodtak ebben.

És Jóska faragott tovább, ami az eszébe és bicskája hegyére tévedt, szebbnél szebb díszeket, cifraságokat. Este azután hazavitte apró szobrait, hogy megmutassa az anyjának, aki belső cseléd volt a kastélyban. Nem szólt egy hangot sem, hanem odaállította az asztalra, s várta, hagyta mikor veszi észre az anyja, hogy gyönyörködjék benne. Akkor azután mindkettőjük szívében kivirágzott a boldog öröm.

– Vigyázz ám a bicskádra, fiam – mondta mindig az anyja –, mert nem akármilyen bicska ez. Apád is evvel faragott, meg az öregapád is. Ő találta meg egyszer, amint nagy búsulásában a Tisza partja mellett ballagott. Mélyen feküdt a földben, alig tudta kiszedni. Úgy is hívta csak, hogy a Jézus bicskája, mert attól kezdve otthagyta a bort, és legföljebb csak csutorát faragott, de a belevalóra már nem volt kíváncsi többé soha. Azt beszélte, hogy amikor Jézus a Tiszának szántott medret, leült, hogy megegye az ebédre való sza[247]lonnáját, ottfelejtette ezt a bicskát. Más nem is lehetett, mert a szegény ember vigyáz a bicskájára. Jézus Urunk meg amúgy sem szerette a bicskafélét, gyilkoló szerszámot. Biztosan akarva hagyta el, s gondolta, aki egyszer megtalálja, csak jóra fordíthatja, mivel az ő szent keze forgatta valamikor.

S a pengéje is olyan, hogy sose csorbul ki, mindig éles marad. Ha egyszer nekifeszíted a fának, magától vágja a cifraságokat.

– Egyet szeretnék csak, édesanyám, a nagyságos kisasszonyt megfaragni szép síkos diófába abban a habos selyem ruhájában. – Anyja semmit sem szólt erre, nem akarta ellopni szép álmát, amely úgysem valósulhat meg soha. Jóska meg lehunyta szemét, és maga elé idézte a gyönyörű szőke virágszálat, amint finom cipellőjében kisétál a kastély melletti parkba. Fejét büszkén feltartja, és messze néz, mintha egy távoli világba nézne, senkit sem lát meg maga körül. Jóska is csak messziről láthatta, soha sem mert a közelébe menni, úgy nézte, mint valami égi tüneményt, aki véletlenül került ide az álmok országából. Pedig az is csak olyan gyermek volt, tizennégy-tizenöt éves, mint ő maga.

Egyszer aztán egy szép tavaszi reggelen, mintha az álmokat elfújta volna az Úristen, vagy még inkább tetézte, nagy ajándékozó kedvében olyat mutatott Jóskának, amitől sokára még a szívverése is elállott. Kondája messze kalandozott, és ő fütyülve-faragva ment utána. S amint így ment, ballagott, messze a füzesek alatt meglátta a kisasszonyt, aki apjával ment a tó felé.

Nem törődött most a kondával, a füttyöt meg a faragást is elfeledte, de elkezdett rohanni lélekszakadva abba az irányba, amerre menni látta. Mindenről megfeledkezett, mintha hatalmas álom varázsa fogta volna meg a lelkét, nem látta a távolságot sem az útban, sem azt, amely testben és lélekben örökre közéjük állt. Még fáradságot sem érzett, amikor a tóparti füzesekhez ért. Ott meglapult egy fa mögött, és előrekémlelt, szomjas szemmel, égő szívvel. S egy pillanat múlva eléje tárult a csoda, a legszebb álom. Mintha a föld is megnyílott volna lábai alatt, részegen kapaszkodott meg a fába, arca égett és egész testében reszketett, mint a hideglelős nyavalyában. A tó kék vizében, amelyre fényes pászmákat hullatott a nap, ott látta a kisasszonyt szűzanya meztelen hófehér testével fürödni. A nagyságos úr messzebb a parton ült, és horgászott.

Minden csöndes volt. Tisztán hallotta a víz ezüstös csengését, amint a kisasszony gyönyörű testére paskolta, és oly szép volt az éneke, amit énekelt valami idegen nyelven, hogy szeretett volna felkiáltani örömében, vagy valami nagyot tenni, hogy megbizonyosodjon a csoda felől. De úgysem tudott volna hangot adni vagy egy pillanatra is elmozdulni a helyéből, mert az elővillanó gömbölyű kis mellek, amelyeken megtáncolt a nap, s a gyöngyöző vízcseppek vakítón csillogtatták fényüket, torkába hozták megvadult szívét. S a lány csodálatos hangján tovább énekelte az ismeretlen éneket:

Ca c'est bien amour lalla la, lalla la… [248]

Akkor egyszerre a part felé úszott, és kijött a vízből. Jóska lehunyta szemét egy pillanatra, mert oly vakító volt a rengeteg változó, szemkápráztató szín, amit a nap rádobott patyolat testére, kéket, sárgát, égő vöröset, hogy nem tudta mindjárt nézni. Csak bársonyos, meleg dalát hallgatta, mint valami zengő, szép, angyali éneket, amelyet meg sem értett. Ezalatt a nap magábaszívta a vízgyöngyöket a lány testéről, aki azután egy bokor mögé bújt, és felöltözött. Többet már nem akart látni Jóska.

Részegen, kábultan, felajzott vérrel és lángoló szívvel ment, s amikor a kondát látta, rettentő szomorúság fogta el, ismét a lelkébe vágott az a mélységes szakadék, amely oly messze vetette az álmot a valóságtól. Akkor letérdelt a mezőn a pipacsok, búzavirágok és százszorszépek rengetegében, bicskáját a tenyerére fektette, karját kinyújtotta a nap felé, és így rebegett:

– Én édes Jézusom, adj erőt a lelkembe, sok szép ügyességet a kezembe, és engedd, hogy fába faragjam úgy, amint láttam, csillogva pompázni, mint az álmot, ami most már sohasem engedi el a lelkemet.

Akkor felugrott, és elrohant arra, amerre esténként tüzet gyújtanak a kecskerágók, ott az ölberakott fából kikeresett egy egészséges dióhasábot, erős kis vállán a mezőre cipelte, lehántotta róla kérgét, és faragni kezdett. Lázasan dolgozott napokon keresztül, míg nagysokára elkészült vele. Úgy érezte, hogy soha életében szebbet nem faragott. Úgy állt a kisasszony, amint a víz mellett a parton, s még a napnak ragyogását, vízgyöngyök csillogását is rálehelte az élettelen fára. Lázas, kótyagos lett az örömtől, hogy ilyen szépen sikerült ezt a csodálatos álmot megtartani magának. De nem mutatta senkinek.

Most már mindig a kastély körül ólálkodott, s várta, hogy meglássa a kisasszonyt. Napokon keresztül leste, de mindhiába. Csak a hangját hallotta ezüstösen csengeni a leeresztett zsalugáterek mögül, amint énekelt. Végre azután mégis találkozott vele. Egy reggel egészen váratlanul előtte termett. Könyvet tartott a kezében, és magasra tartott fejjel ment a parki sétányon a kastély előtti kis aranyhalas tó felé. Jóskát figyelembe sem vette. De ő ezzel nem törődött. Tarisznyájából elővette a gyönyörű szobrot, és a lány elé állt.

– Elhoztam ezt a kisasszonynak – mondta reszkető hangon –, sokáig faragtam, hogy olyan legyen, amilyennek láttam ott a nagytóban fürödni, mert azóta nem volt nyugtom, se éjjelem, se nappalom addig, amíg meg nem faragom. Most fogadja el tőlem, mert életemben ilyen szépet még nem faragtam.

A lány csak nézett rá, amint rózsás ruhájában állt, kis száját félrehúzta, mintha nem értené a beszédet, amit hall. Akkor hirtelen váratlan dolog történt. Alig pár lépésre megjelent a nagyságos úr, feléjük tartott.

– Mi az? Mit akarsz te, kanász? – ordította dühösen. – Hogy merészeled megállítani a kisasszonyt? – Kövér arca egészen elké[249]kült a haragtól, a szeme pedig véresen tüzelt. Jóska egy hangot nem tudott szólni. Mereven állt egy helyben a földhöz szögezve.

S amikor egészen közel ért az úr, kövér kék arca megdermedt a csodálkozástól.

– Ki csinálta ezt? – ordította, eszeveszetten.

– Én – szólt Jóska csendesen, és a földre sütötte tekintetét.

– Mivel csináltad? – kérdezte az úr hitetlenül.

– Ezzel-e – mutatta Jóska a bicskát.

– Hát hol láttad te így a nagyságos kisasszonyt? – kiáltotta most már torkaszakadtából az úr, miközben elvette Jóskától a szobrot is meg a bicskát is.

– A nagytóban láttam fürödni, azután csináltam.

– Te leselkedsz a kisasszony után? – ordította, és szabad kezével teljes erejéből arcul ütötte Jóskát. A kislány rémülten elfutott.

– Te, paraszt, te! Ezért fizetlek?! Lopod az időmet és a fámat, hogy ilyen galád dolgokat művelj? – Ezzel fogta a szobrot is meg a bicskát is, és belehajította a kicsi tóba.

– Pusztulj a szemem elől te, nyomorult! – ordította még végsőnek az úr, és bevárta, míg Jóska halálos testét elvonszolja.

Nem fájdalom volt az, amit érzett, hanem maga a halál; az, amikor a test görcsösen megmerevedik, a szív megáll, a lélek elröpül, az öntudat megsemmisül, és nem marad utána semmi az életből csak az érzéketlen test és a megfagyott vér az erekben. Percekig ment így, maga sem tudta, hogy vitték lábai. Aztán megállt. Szívében szörnyű keserűség gyújtott lángot, szemében, amely eddig szürke ködben úszott, most rengeteg csóvát lengetett a gyűlölet. Kezét ökölbe szorította, és így kiáltott fel gyermeki hangján, amelyből most a százados megalázottság fájdalma dübörgött:

– Megálljatok! Ezt még visszaadom, úgy segéljen az Úr Jézus! – Azzal elment.

Estére azonban, amikor a fájdalma már megszűnt oly nagyon égetni a lelkét, kapta magát, és elindult a kastély felé. Vigyázva, csöndben előre lopakodott az aranyhalas tóig, ott levetette a ruháját, és lassan becsúszott a vízbe. Sokáig úszott a víz alatt; kutatott, tapogatódzott szinte sírva, amikor végre ráakadt arra, amit keresett. Megtalálta a szobrot, és egy lépéssel odébb a bicskát is. Megkönnyebbülten jött ki a vízből. Felöltözött, de nem tartott haza. Elindult a kecskerágók piros tüze irányába. Ott felkapta egy alvó favágónak a fejszéjét, a szobrot letette a földre, s a fejszével addig csapkodta, míg szét nem ment apró darabokra.

– Ezt a szégyent soha, soha többé – dadogta, és fáradtan és izzadtan megindult haza. Az álmot nem lopta ki senki a szívéből, de hogy rosszra hajlott, azt maga is belátta, mert nincs álom ott, ahol nincs lélek, és ahol nem állnak őrt hősies tisztasággal az álom felett.

*

Azóta tán már három év is eltelt. Jóska álmában sokszor látott [250] óriást, aki félkézzel hajigálja a hatalmas fákat, és sziklákat tör szét viharzó öklével. Ő maga is nem egyszer érzett vágyat, hogy felfordítsa az egész világot fenekestül, amióta az a szégyen érte, de jó, hogy a szegények könnyen felejtenek, markukban előbb törik ketté a kapa nyele, mielőtt bosszúval lesújthatnának. Jóskának is csak a szégyen állott meg a szívében egy ideig, később azt is elfeledte.

Erős, szép, vállas legény lett belőle. Tizennyolc éves volt, és sűrűn járt lányok után. Már nem volt többé kanász, béreslegény lett, s már csak este jutott ideje a faragásra. S amióta Gyurgyinkát, a szép cigánylányt megismerte, már mást nem is faragott, csak a lányt, ha valamiért nem mehetett el hozzá, mert különben majd minden este ott volt.

Gyurgyinka kint lakott a falu szélén egy cigányputriban anyjával, az öreg kártyavető asszonnyal. S amikor a sötétség már leterítette leplét, Jóskát nem lehetett visszatartani, ment mint a bolond a putriba Gyurgyinkához. Talán bájitalt adtak neki vagy egérvért, ami nem hagyott nyugtot neki. S valahányszor megérkezett, Gyurgyinka a nyakába ugrott, és úgy csókolta, hogy majd elégett belé. A vén cigányasszony ilyenkor egy fazék fölé hajolt, amelyben izzó parázs sustorgott, és érthetetlen szavakat mormolt maga elé.

Gyurgyinka rikító zöld selyemruhát viselt, vállára fekete kendőt terített, amelyre halványpiros rózsák voltak hímezve. Nyakában sokszínű kalárisok csüngtek, s arca oly pirosra volt festve, mint valami érett gyümölcs. A csókok után Jóska részegen terült el a szalmán, Gyurgyinka pedig, mint a háborodott, táncolni és énekelni kezdett. Fajtájának sokezer éves szilaj vadsága tombolt a táncában, vére kergette, az a lángoló szörnyű állat, amely úgy pezsgett a csókok, az ölelések áradatában, mint a sebes patak, amely gátat tör, vagy a szilaj csikó, amikor kitépi magát a pányvakötelekből.

Hangjában artikulátlanul sírt a szomorúság, olykor meg az öröm vérvörös lávája hömpölygött; erdők zúgása, vihar dördülése, tenger mormolása. S táncának minden mozdulata, testének minden rándulása hozzásimult, beleolvadt ebbe a fékevesztett énekbe. Jóska elbűvölve, megbabonázva nézte, és csodaváró lelke úgy magába itta a cigánylány egész fantasztikus lényét, mint ájult ember a pézsmaillatot.

Amikor Gyurgyinka megunta a táncot, vagy belefáradt, leheveredett Jóska mellé a szalmára, és mesélt neki messze mesevilágról, pogány istenekről, szellemekről s a csillagokról, amelyekbe ártatlan gyermekek halott lelke költözött. Jóska hallgatta, és nem tudott betelni a végtelen mesékkel, táncokkal, csókőrülettel, minél többször hallgatta, annál többet kívánta, mint részeg a bort.

Sokáig volt a szeretője. A putriban is meg Jóskáéknál is a cselédlakásban garmadával álltak a szobrok Gyurgyinkáról. Jézus bicskája nem faragott többé mást, sem cifra ostornyelet, sem gömbölyű malacot vagy selymes tollú kislibát.

De az őrület nem áll meg a gonoszság hegyének tetején. Addig [251] tombol, addig rázza magát, mígnem egyszer megindul a meredeken a sötét mélységbe, ahonnan már csak Isten kegyelme mentheti meg. Egy idő múlva az emberek röhögve állították meg Jóskát.

– Zsidó kapcája lettél, mi? Hát nem tudod, hova jár a szeretőd napközben, amikor te a földet túrod? A zsidó bótosnak a szeretője az, annak a pénze köll neki, hogy előtted fitogtassa selymeit.

Jóskának agyára szökött a vér, s azt egészen elbontotta. Hát miért kínozza így az Isten, miért kergette ebbe a vad őrületbe, s miért vette el tőle, miért taszította romlásba azt, akihez szíve vágya odakötötte? Miért kell ily csúfosan megbűnhődnie ártatlan fiatalságának szenvedélyéért?

A sok mendemonda teljesen elvette az eszét. Bicskáját sokszor marokra fogta, de már nem azért, hogy faragjon vele, hanem hogy indulatában belevágja valakibe vagy valamibe. Éber volt, lesben állt, mint vad, aki félti a párját. És egy hétköznap délelőtt már nem bírt magával, nem szólt senkinek egy szót sem, otthagyta munkáját, és elment a faluba, a nagyutcán megállt, ott is egy kapumélyedésben, és várt, várt. Nem kellett soká várnia. Piros, fekete, meg zöld selymeibe cicomázva Gyurgyinka libbent elő a boltos házából.

Ha megszakad az ég, kinyílik a föld, megindul a tenger, hogy beborítsa a világot mindenestől, borzasztóbb lehet-e? Ha anya meghal, házat tűz pusztítja, ha suhogó korbács vág az eleven húsba, szörnyűbb lehet-e?

Egy ugrással a lány előtt termett. Egyik keze zsebébe süllyesztve, amellyel a nyitott bicskát szorongatta, a másikkal megragadta Gyurgyinka vállát. Ordítva kérdezte:

– Hol voltál?

– Láttad.

– Mit kerestél ott?

– Dolgom volt. – A lány hangja remegett, de különben nyugodt volt, mint amikor az őrült magához tér egy pillanatra, s megvilágosodott elmével mindenre kész, még meghalni is.

– A másik szeretődnél voltál?

– Ott, ha úgy akarod.

Többet már nem kívánt tudni Jóska. Előrántotta a bicskát. Belevágta a rózsás kendőbe, s ami amögött van, a drága emberi testbe. Keze úgy járt, mint a motolla. Még akkor is döfködött, amikor a lány hangtalanul a földön feküdt sokszínű selymével gőzölgő, meleg vérében. Akkor ő is ájultan mellé esett.

*

Jóskát a csendőrök megvasalták, kezébe nyomták a véres bicskát, és úgy kísérték a falun keresztül a városba.

– Jézus bicskája-é, ami embervért ont? – Így kiáltottak utána az emberek, és kővel megdobálták.

A városban törvényt ültek felette, és három évi börtönre ítélték. A bicskát elvették tőle, s csak amikor már vastag, szürke rab[252]ruhában járt, akkor adták neki vissza, hogy unalmában szobrokat faragjon.

De hiába próbálta, hiába faragott vele, nem lett annak semmilyen formája. Még egy ügyetlen fakanalat sem tudott többé teremteni. Valahányszor a kezébe vette, Gyurgyinkát látta maga előtt, s akkor ordítani szeretett volna, vagy elmenekülni, de négy fal vette körül, s azon is csak egy tenyérnyi rács. Teste fogva volt, lelke pedig rab mindörökre. Ábel vére ott úszott előtte a földön, és felkiáltott az Egek Urának.

*

Letelt a három év is. Jóska kiszabadult. Útja haza vezetett a földjére, ahonnan kitépte az esztelen, veszet, indulat. Huszonegy éves volt csak, de lélekben öregre aszalódott, szerencsétlenre, nyomorultra. Amikor közel ért a faluhoz, megállt egy rozzant országúti pléh-krisztus előtt és így verte a mellét:

– Földem kivetettél, Istenem, megtagadtál, mert ellöktelek magamtól. S most itt vagyok gyarló, bűnös ember, hogy visszakérjem a jussomat, a földet, ahol megláttam a napot, és örök irgalmasságodat. Végy magadhoz, tiéd vagyok.

Haza sem akart menni anyja szégyenére, inkább megfordult, és ment, ment a nagy világba étlen-szomjan és árván, mint akinek senkije sincs, csak vádoló lelkiismerete és elvesztett Istene az egekben. Varjak és fekete dögkeselyűk keringtek a feje felett. Eső verte, nap égette, és nem volt a fejét hol lehajtania. Három napig ment, akkor egy hegyet látott maga előtt, annak a tetejében templomot.

Szívében ismét felgyúlt a remény. Bement a templomba. Térden csúszva vánszorgott el az oltárig. Ott benyúlt tarisznyája zsebébe, előhúzta a bicskáját, és az oltárasztalra fektette. Aztán így imádkozott:

– Én Uram Istenem, aki a Szépet és Jót a szívünkbe adod. Könyörülj meg rajtam. Mosd le lelkemről a fekete gyalázatot, s mosd le bicskámról a vért, amely hozzátapad, mert addig nem lesz nyugtom, addig nem vehetem a kezembe, hogy visszaadjam azt, amit Te adtál vele, dicsőségedre mindenekfelett.

Így imádkozott sokáig, s szájával a köveket csókolta. Egyszerre egész testében megremegett. Egy kéz megérintette vállát. Felugrott. Öreg, szakállas barát állt előtte, barna szőrcsuhában.

– Megkönnyebbült-e a lelked, fiam? – szólt hozzá szelíden. – Mert amilyen a te bűnbánatod, oly nagy lesz az Úr kegyelme feletted. Jöjj, gyónj meg, öntsd ki a szívedet.

Néhány órával később Jóska szívben-lélekben megkönnyebbülve csókolt kezet az öreg szerzetesnek.

– Csak még azt nem tudom – mondta ismét elszomorodott szívvel –, hogy a bicskámmal mit csináljak? Mert nem tudok ránézni még mindig, és nem tudom a kezemben tartani, hogy ne lássam az ártatlan vért a szemem előtt. – Az öreg barát bölcsen és jóságosan mosolygott. [253]

– Vedd magadhoz, s menj el vele a Tisza partjára, és ásd vissza mélyen a földbe, hogy méltó legyen az Úr akaratához, és arra amire szánta.

Jóska szótfogadott. Elment a Tisza partjára, ott megállt, keresztet vetett, és felszabadult szívvel így beszélt:

– Visszaadlak annak, aki idehelyezett, visszaadlak a földnek, ahol lábaim megtanulták a járást, s akihez nem vagyok méltó, hogy a hátán hordjon, mert megcsaltam, megtagadtam.

A föld visszavette, s ahogy Jóska továbbment, úgy látta, mintha a pipacsok, búzavirágok, százszorszépek meghajolnának a lába előtt, mintha a Tisza valami ártatlan szent éneket hömpölyögne, s mintha az árva akácok, mint boldog menyasszonyok sírnának felette.

Visszament a kolostorba, és egész szívvel esedezett, hogy adjanak hajlékot neki, a boldogtalannak, mert most immár Istent akarja szolgálni mindörökre.

Jámbor, türelmes barát lett belőle. Könnyű lélekkel mosta a zárda köveit, ha ő volt soron, ültette a virágokat a kicsiny kertben, és térítette a hitetlen embereket mondván:

– Vigyázzatok arra, amire az Úr rendelt benneteket. S mindent óvjatok, ami a földön van, füvet, virágot, drága életet és minden egyéb jószágot, mert mindez az ő végtelen jósága által vagyon.