Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. április) 4. szám, 241–320 p.

Egyetlen megmaradt, harsogó zendülés, tavasz,
zúgj szét a földeken s pattanó erdők tengerén,
égnek induló síkságok feltörő hullámain
emeld magasra az elhullott lobogót,
élet, élet, mi élni akarunk.

Higgyétek el, nem magam siratom,
s nem magamért szól ez az ének,
csüggedő fejjel, ahogy lobbanva nézem:
zöld lázban hogy ver ki a fák testén ezer bimbó,
s illatos blúzok alól hogy lüktet elő
frissen és duzzadón a kemény leánytest;
nem magam siratom, hanem őket,
őket, akik ellen új és vad merényletet készít elő
sok sötét s konok fej –
a rügyező fákat s mai hitben új életnek induló világot.

Értük a könnyem, amely gúny és fájdalom között
sistergőn égeti a szemeim sarkát,
értük és ez új tavaszért,
amely fölött
– óh, süketült poéták, van-e köztetek még, aki hallja? –
rettentő pusztulás szelei szüntelenül sikongnak.