Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. április) 4. szám, 241–320 p.

Az örök városban magányos koporsót visznek a ciprusok alá. Alig négy-öt ember kíséri utolsó útjára azt, akinek barátaiból tíz gyászkíséret kitelt volna. A klasszikus álnév viselője idegenben klasszikus földön fejezte be életét.

Stílszerű befejezése ez ennek a nyugtalan, mozgalmas életnek, mely sehol gyökeret verni nem tudott, de mindenütt otthon volt. Haza az, ahol szeretünk, ahol szeretnek bennünket. Lányi Mór mindenütt szeretett élni, mert mindenütt szerették.

Hihetetlen rövid idő alatt olvadt bele városunk közéletébe és társadalmába, és ott, akkor még nem pozíciója révén, hanem kizárólag egyénisége varázsával páratlan népszerűségre tett szert. A fővárosi mondén életbe éppen olyan könnyed magától értetődőséggel helyezkedett el, mint amilyen amerikánus lett viselkedésében, kedvteléseiben, gondolkozásában túl az óceánon rövid évek alatt. De azért mikor hazajött Suboticára, megint szívvel-lélekkel tudott résztvenni a kisváros apró-cseprő ügyeiben. A városi kávéház törzsasztala mellett érdeklődéssel vitatkozott problémáinkról. Egyformán elégedett, bölcs derűvel sétált a palicsi erdőben és a fórum kétezer éves kövei közt.

A palicsi nyaralók gyakran láthatták az elmúlt évben a kora reggeli órákban, kezében az elmaradhatatlan könyvvel, amint ruganyos járással rótta a fasort.

Érdeklődésének kimeríthetetlenül széles skálája mindenütt megtalálta a maga elhelyezkedését. Otthonos volt a politikában, és Magyarország gazdasági életének fő ütőere egy időben az ő kezén futott keresztül. Mikor a véletlen, vagy hirtelen ötlet földet vásároltatott vele, éveken át szenvedélyes gazda volt.

De ezt is sajnálkozás nélkül tudta abbahagyni. Hallatlan vitalitása ellenére filozofikus derűvel élte a nyugdíjas öregúr életét abból is kihámozva mindazt az örömet, amit a nyugalom és a sok szabadidő nyújt az előbb éjjel-nappal elfoglalt embernek.

Visszatért ifjúkori szerelméhez, az irodalomhoz. Rengeteget olvasott, olykor írt is. Fiatalkorában megjelent néhány kötet novellája, de tehetsége inkább a publicisztikára predesztinálta.

Öregségére visszatért az újsághoz. Nem írt rendszeresen, inkább afféle littaray gentleman lett. Játszott az írással. A Kalangya, a Napló olvasói élvezhették szeszélyesen sokoldalú írásait, amik a világpolitika, a gazdasági kérdések, a bölcselkedés, a humor, a szerelem legkülönbözőbb témaköreit ölelték fel. Mint tárgyuk, úgy [243] formájuk is – levél, tárca, vezércikk, dialógus – játszi módon változatos. Finom és kulturált elme időtöltései ezek az írások, közös vonásuk csupán a stílus eleganciája és szellemességük.

Igazi kozmopolita volt. Világpolgár. Szerette az idegen nyelveket és idegen kultúrákat. Szelleme és tehetségének egész jellege erősen franciás volt. Nem szívesen használunk idegen szavakat, de ha Lányi Mórt jellemezni akarjuk, önkéntelenül azok a lefordíthatatlanul finom árnyalatú francia szavak ötlenek eszünkbe: causeur, viveur, charmeur.

Ízlése angol volt. Az angolt tartotta a világ legkülönb nációjának. Az angol öltözködéstől, az angol irodalomig, az angol szokásoktól az angol nyelvig mindent bámult.

Érzése magyar volt. Régi vágású, negyvennyolcas magyar. Ez a hajlíthatatlan magyarság okozta politikai bukását abban az időben, mikor a magyar problémát még a magyar vezényszó és az önálló jegybank kérdése képezte.

Kormánypárti programmal örökös mandátuma lehetett volna a magyar parlamentben.

Azért nem volt sovén. Ezt már kultúrája is kizárta. Az általános titkos választójog híve volt, demokrata, liberális felfogású. Csupa olyan fogalom, ami akkoriban összefért a hazafiassággal.

Korát meghaladóan progresszív és modern elme volt. Ez a modernség a titka, hogy a fiatalok annyira szerették. Soha nem érezték társaságában, hogy egy letűnt generáció embere ül velük szemben. Szellemben, felfogásban mindenkinél fiatalabb volt.

Változatos élete folyamán volt szegény ember és nagyon gazdag. De szegénységében megőrizte jókedvét, és a gazdagság nem kapatta el. A pénzt csak eszköznek tartotta arra, hogy jól éljen, önmagáért nem értékelte. Viszont gazdagságában kevesebb ideje maradt kedvtelései számára. Fiatalabb korában és utolsó éveiben kevesebb pénzzel, de több szabadidővel rendelkezett, és remek optimizmusával úgy hozta ezt egyensúlyba, hogy a vesztesége semmivé vált szemében.

Csodálatos munkaerő volt. Fáradhatatlanul és szívvel-lélekkel csinálta azt, amihez éppen hozzáfogott, akár banktranzakcióról volt szó, akár választási propagandáról, akár az őszibarack fajnemesítéséről. De ahogy szeretett és tudott dolgozni, úgy szeretett és tudott jól élni is. Lovagolni, táncolni, inni. A társasága imádta. Húsz embert egymaga el tudott mulattatni. Remek előadó, a legelragadóbb udvarló volt.

A nők, még a fiatal lányok is büszkék voltak, ha foglalkozott velük, és a legfiatalabb, legdélcegebb legénynél többre tartották az öregedő családapa társaságát.

Amellett jó családapa volt. Nem is lehetett más, hiszen nem tudott más lenni, csak gavallér, előzékeny, kedves és jó.

Soha, senkire nem haragudott. Igaz, hogy mindenki szerette, de ha mégis akadt egy ember, aki ártott neki, vagy intrikált elle[244]ne, annak számára ezer mentséget talált. Soha nem akart valakiről rosszindulatot elhinni.

A gyermekeket imádta, és őt a gyermekek. Az utcán bármilyen fontos ügyben, ha idegenekkel is ment, meg-megállt egy percre valamelyik kis kedvencét üdvözölni. Az estélyeken a legelragadóbb dámákat otthagyta, hogy bekukkantson gyerekszobába, ahol valamelyik kis barátnője a rácsos ágyban szívdobogva várta.

Az utolsó években sokat volt beteg, de a betegséget is úgy viselte, mint minden más csalódást vagy csapást: hihetetlen vitalitással, optimizmussal és filozófiával. Az Angina Pectoris szívet facsaró, fájdalmas rohamait sokszor ülte végig mosolygó arccal barátai körében. Egy erős, derűs szellem küzdelme volt ez a renitens testtel.

Testének fájdalmas hanyatlását rezignált öngúnnyal vette tudomásul. Egyre vigyázott: senkit sem untatni, senkinek sem terhére esni bajával. Ezen a ponton nem választotta meg helyesen pszeudonimját. A legnagyobb fájdalomnál sem látták arcát laocooni torzulásra húzódni.

Mégis illett rá a klasszikus név, mert mire megöregedett, volt lényében valami a görög filozófusok tisztult életbölcseletéből. A klasszikus kor szelleme, az a klímából, fajból, életkörülményekből kialakult valami, ami a klasszikus művészetet, irodalmat és bölcseletet eredményezte, és amihez ő élettapasztalat, olvasmányok és gondolkozás útján jutott el.

Ennek a klasszikus világszemléletnek szép kiteljesedése volt az utolsó év, amit Laocoon Rómában élhetett le. Most sírja is ott fog domborulni. Porai abban a földben nyugszanak, ahol annyi kedvence és tanítómestere porladozik.

Jó érzéssel gondolunk rá, hogy ő, aki úgy szerette a szépet, ott fog nyugodni márványszobrok, ciprusok és piniák tövében. Koporsóját nem kísérhette el oda az a sok száz ember, aki szerette. De az erre gondolás aligha búsította a római filozófus felfogását az élet és a halál dolgairól, inkább a Nápolyi emlék sorait képzeljük hozzá illőnek.

A Kiss József örökszép versének emléke támadt fel bennünk, mikor erre a távoli temetésre gondolunk a ragyogó olasz tavaszban: Ne kísérjen se zeneszó, se ének se sokaság, mely holnap megtagad. Az örök semmibe nem kell kíséret, oda minden lény egyedül szakad.