Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. április) 4. szám, 241–320 p.

Minden külsőség és anyagiság lebontásával elérkeztünk a nemzeti szellem kérdéséhez, ahhoz, ennek légies anyagában miként valósítható meg az öntudat elmélyítése, a teljesebb, kiműveltebb, magyarabb magyarság.

A harmadik nemzedékből ittmaradt lelkiség bizonyára nem ez a keresett, teljesebb magyarság, hiszen az Arany–Deák–Gyulai féle nemzeti klasszicizmusnak ma már ki tudja hányadik, harmadik, negyedik epigon leszármazói képviselik, akikben a klasszikus hagyományok gyakran élettelen sémákká száradtak, formalizmusban elszíntelenedtek. Az a népiesség, melyet ezek az epigonok emlegetnek, és alapítanak tekintélyes pódiumokon régen felismert álnépiesség immár, s az a nemzeti retorika, melyet előkelő helyekről szórnak szét az epigonok, és az ő gyér fiataljainak makacs szorgalommal, régóta nem ér el többé a nemzet élő rétegeihez, erőtlenül széthull a levegőben.

Hogy ez a magyarabb magyarság a múlt korszakból mutatónak ittrekedt baloldali szellemiségben sem valósítható meg, szintén természetes. Ez a baloldali irodalom különben csodálatraméltó pontossággal ment végig az akadémizmus kiszárító légkörén, s azok, akik ma ott Ady-epigonként az Ady-problémát látják a nemzeti élet középpontjában, éppoly távol jutottak ideáljuktól és a mai élettől, akárcsak a klasszicizmus epigonjai Arany–Gyulaitól. Pedig az utóbbiaknak három-négy generáció kellett a kiszáradásra, amit a baloldal embereinek egy-két évtized alatt sikerült ugyanoly teljes eredménnyel elérniük. Abban azonban mindkét epigonizmus egyezik, hogy önmagát tartja a magyar szellemiség védjegyzett képviselőjének, s a magyar irodalom és tudomány illetékes művelőjének.

Az élet továbbhaladt mellettük, s egyiknek háztája körül se tolong nagy, önzetlen és tehetséges ifjúság.

A magyarabb szellemiségnek mélyebben kell lebocsátani gyökereit azon erőkhöz, melyek egyrészt számlálhatatlan nemzedék óta termelik ki a magyarságot – a mindig önmagához hasonlót, amely a XI. században éppúgy magyar volt, mint a török háborúk korában, s mint ma, a békében –, s azon erőkhöz, melyek másrészt ebben az örök-mozdulatlan magyar lélekben örök változás mozgását tartják fenn, a magyar kultúra korszakait hívják elő.

Az erők egyik csoportját népnek, a másikat hagyománynak, történetnek nevezzük. Az egyik mai formájában tükrözteti a magyar lelket, az ősi, változatlan szellemiséget, csak meg kell kérdeznünk, de nem mindenkinek válaszol: csak el kell vonni arcáról a [241] ráaggatott rongyokat, bécsi, budapesti, cigányos, dzsentris, hivatalos kendőket, de nem mindenkinek engedi meg arcáról levonni, s vannak korok, melyek nemzedéke még álmában sem pillanthatja meg igazi szépségében és százados hatalmában.

Az erők másik csoportja a történet, persze nem a politikai történet évszámait és fordulatait kutató, hanem az a szellemtörténet, mely a nemzetiség termőtalaján végbemenő változásokat figyeli meg, a dolgok tűnő alakzatain észre tudja venni az örök nép vonásait, korok vezetőrétegeinek, embereinek, cselekedeteinek ez örök szellemtől függését meg tudja állapítani, de egyúttal az örök szellem gazdagodását, izmosodását is figyelemmel tudja kísérni.

Ez örök magyar szellemnek egy újabb, történeti izmosodását akarjuk létrehozni, mikor magyarabb magyarságot kívánunk.