Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. március) 3. szám, 161–240 p.

Prof. Mladen Leskovac: Mihajlo Vitković njegov život i rad u srpskoj i mađarskoj književnosti. Sremski Karlovci. Srpska Manastirska Štamparija 1934.

Prof. Mladen Leskovac: Mihajlo Vitković élete és működése a szerb és magyar irodalomban. Sremski Karlovci 1934.

A mű szerzője, a Novi Sad-i reál gimnázium tanára, a magyar közönség előtt nem ismeretlen. Néhai Szenteleky Kornél tisztelője és barátja, ki ennek hatása alatt kezdett foglalkozni a magyar irodalommal, és ma egyike a magyar irodalom legjobb ismerőinek és ismertetőinek. Különösen érdekli az újabb magyar költészet. Ő fordította először szerb nyelvre Adyt, és annak tíz versét rövid méltatással és Ady arcképével kiadta 1927-ben a Reč i slika című havi revüben. Ady fordításai folytatólag megjelentek a Život i rad c. folyóiratban, a Vreme napilapban (1928–29), egy zagrebi lapban és a Srpski Književni Glasnikban. 1930-ban ugyancsak a Život i rad c. folyóiratban közöl fordításokat Babits, Kosztolányi, Lesznai Anna, Kassák Lajos és más magyar költőkből. Ugyanez évben a Humoristična Biblioteka c. vállalatban Szenteleky közreműködésével, de saját választásában és fordításában kiadta a Mađarski humor c. kötetet, melyben a legjelesebb magyar humoristák műveinek szemelvényeit közli fordításban. E nyűjteményben szerepelnek Mikszáth (a híres Kaszát vásárló paraszt is itt jelent meg), Móricz Zsigmond, Karinthy, Molnár Ferenc és Heltai Jenő alkotásai szerb nyelven.

Fent idézett munkája összefoglaló és pragmatikus tanulmány arról a literátorról, ki egyaránt dísze a szerb és magyar irodalomnak. Egyik irodalom történetében sem jár töretlen úton, mert Vitković egyénisége és munkássága eddig is nagy figyelem tárgya volt. Szvorényi és dr. Dusan Radić magyar nyelvű alapvető értekezései mellett a Matica Srpska kiadványai több ízben foglalkoztak költészetével, mely gyakorlati példája a szerb–magyar irodalmi kapcsolatoknak. Leskovac könyve mindamellett új és újszerű, egyrészt mert egységesíti a két irodalomtörténet egész tartalmát, másrészt modern és gyakran egészen önálló szemmel nézi a nyelvújítás korabeli költőt, Kazinczy hírneves triászának tagját, és kutatja a kölcsönös hatásokat. A magyar irodalomtörténet számára pedig határozottan nyereség annak a megismerése, mint tükröződik a magyar irodalom hőskora egy egészen modern és öntudatos kritikus ítéletében. Leskovac a szerb irodalmi adatok elképesztően teljes tudása mellett alaposan ismeri az ide vonatkozó magyar adatok egész és ki[233]merítő forrásait is Toldy Ferenctől Szvorényin és Radićon át egészen Pintér Jenőig és a Nyugatbeli Schöpflin Aladárig. Értekezési módja a legújabb követelményeknek is megfelel, súlyt helyez a miliő hatására, és ennek meg a költő önvallomásainak, leveleinek, őszinte megnyilvánulásaiból rajzolta meg a képet. Minden adata dokumentált, igazolt, csak a belőle kivont eredmények objektivitása múlja felül ezek gazdagságát. Ha itt-ott meg-megcsillan egy egyéni megjegyzése, ez a szerző költői mivoltára enged következtetni, mert Leskovac nemcsak esszéista, hanem jónevű költő is, kinek két költőtársával együtt kiadott verskötete: Tri prema jedan za poeziju megérdemelt figyelmet keltett és érdemelt ki a mai, igazán modern jugoszláv líra méltatóinál.

Az egész értekezés megérdemelné a teljes közlést a magyar irodalomtörténet művelői szempontjából. Annyi új és új szempontból megfigyelt részletben bővelkedik, annyira teljes képét és plasztikus rajzát adja annak a kornak, az ébredező és átalakuló magyar irodalom korszakának, valamint a szerb irodalmi törekvéseknek, hogy alig választható meg egy-egy részlete, mely nem tarthatna számot teljes közlésre. Az itt közölt részlet talán mégis leginkább számíthat osztatlan figyelemre a magyar közönség előtt – e fogalom legszélesebb és legteljesebb értelmében, és szolgálja azt a kultúrközeledést, mely annyira kívánatos és célravezető. A magyar nyelvű és hihetetlen gazdag Kazinczy-irodalomhoz új vonásokat szolgáltat szinte páratlan objektivitásával.

A munka első fejezetei a Suboticán megjelenő Književni sever c. folyóiratban jelentek meg 1934-ben, az itt közölt szemelvény, valamint az utána következők a Glasnik Istoriskog društva hasábjain láttak napvilágot. Ennek júliusi számában van meg az itt fordításban megjelenő rész is, melynek nyilvánossá tételét a fenti okok teszik különösen jogosulttá.

Kazinczy és köre, Vitković szerepe abban; Vitković magyar műve.

„Készületlen minden: lexikonunk szűk, szegény grammatikánk, habozó, hiányos; stilisztikánk feszes, ügyetlen; s a mindennél bajosabb, mi magunk, írók és olvasók, készületlenek vagyunk, s egészen készületlenek. Nincsenek nyomtatóink, nincsenek könyvárusaink, könyveinket csak az írók olvassák, bennünket gátol minden, semmi sem segél. De ez így volt máshol is, s a dolog máshol is méne… Rajta tehát! Merjünk!”

Kazinczy

Van a magyar irodalomnak egy nagy egyénisége, amely nélkül Vitkovićot egészében meg sem érthetjük, amelyhez Vitković neve a magyar irodalomban elválaszthatatlanul hozzá van kötve 1808 szeptemberétől, amikor megismerkedtek, egészen Vitković haláláig. Ez az egyéniség Kazinczy Ferenc, kinek dicsőségéből fény áradt Vitkovićra is. Ki tehát Kazinczy? [234]

„Általános hatását tekintve nincs hozzá mérhető alakja a magyar irodalomnak” – állapítja meg róla mint alapjáról egész tanulmányának egy magyar irodalomtörténetíró. (Pintér Jenő: A magyar irodalom története 1772–1832. Budapest 1913. II. 60.0) Röviden összefoglalva ebben van Kazinczy eszmevilága és munkássága.

Mikor Vitković megismerkedett Kazinczyval (1759–1831) e mögött már több mint 30 éves írói múlt, és egy mozgalmas, patetikus, érdekes élet állott. Már 16 éves diák korában kinyomatta Magyarország Geographikáját, egy évvel később pedig egy német fordítását. Aztán fejlődik és különös figyelemmel fordul a fordítások felé. Szinte beláthatatlan ama fordítások sorozata, melyet e csodálatos energiájú ember teremtett; egyebek közt – és számos fordításán kívül Anakreon, Pindaros, Horatius, Catullus, Tibullus, Klopstock, Lessing, Herder, Goethe, Bürger, Kleist költeményeiből – Gessner Idylljei, Shakespeare Hamletje és szemelvények Macbethből, Goethe Clavigója, Stellája, Egmontja és Wertherje; Lessing Miss Sarah Sampson és Emilie Galottija, Klopstock Messiása, Wieland Diogenese, Herder Paramythiái, Rousseau Társadalmi Szerződése, Lavrence Sterne Érzelmes utazása, La Rouchefoucauld Maximái, Moliére Kénytelen házassága és még számos töredék, szemelvények Marmontelből és az egész Ossian; lefordította Goethe fordítása alapján a mi Hasanaginicánkat, is és Kazinczy e fordítása nemzeti költészetünk első magyar fordítása, illetve egyáltalában első magyar fordítása költészetünknek. És ami legfontosabb, nagyon lelkiismeretesen fordított (Gessner Idylljeit pl. 15-ször dolgozta át) „nem nyugodva egész életében”, „simítva fordításait majdnem egész életén át” Midőn a Martinović-féle összeesküvésben való részvétele miatt (mely összeesküvés a magyar nemesség közt a francia forradalom eszméit akarta terjeszteni) először halálra, majd rabságra ítélték (mint egy másik egykorú költőt és Vitković barátját, Verseghyt) „a rabságban, minthogy más tentája nem volt, vérével írt”. (Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kis tükre.) Korabeli irótársai közt jogosan jutott óriási tekintélyhez kifinomult ízlése, nagy erudíciója, az egykorú nyugati irodalmak biztos ismerete és sohasem lankadó lelkesedése folytán. Ő az irányítója az irodalmi életnek és irányoknak az akkori Magyarországon, végez gyakran sokféle és legkülönbözőbb, egyébként mindig fontos ügyeket: felkutat, és kinyomtat régi írókat és irodalmi emlékeket, ismerteti őket; noha maga is szegény és üldözött, mégis segíti a még magánál is szegényebb írókat; levelezésben áll az egész világgal, ha az csak legkevésbé is érdeklődik a magyar könyv iránt: levelezése (23 nagy kötet) ugyanoly fontosságú a magyar irodalomban, mint nálunk Vuké. (Levelezésben állott a mi Mušickinkkel is: Kazinczy levelezésének IX. kötetében foglaltatik egy levele Mušickihez 1812. február 6-i kelettel.) Érdeklődik a festészet és szobrászat iránt, népszerűsít hazai művészeket, és minden hiúsága mellett van benne sok önzetlen önfeláldozás a közügy érdekében, meg van benne az a „szent könnyel[235]műség”, mely nélkül nem valósítható meg egyetlen nagy eszme sem. Híres Erdélyi Leveleivel (melyeket ma is még mintaszerű prózai stíluspéldának tartanak) a magyar prózába Goethe német–görög klasszicizmusából akart valamit bevinni nem riadva vissza attól sem, hogy ezáltal feláldozzon valamit abból, ami tisztán nemzeti és hagyomány által megszentelt, sőt tudatosan követelte ezt az áldozatot. Eszméje, hogy új szóalkotásokkal állandóan gazdagítani kell a nyelvet, és így a nyelv nagyobb kifejezőképességével egy magasabb rendű irodalmi nyelvet kell teremteni, neve körül egész gúnyiratirodalmat támasztott, de épp ez, amint gyakran megtörténni szokott, juttatta az első sorba az egykori közönség szemében, és tette híresebbé, mint akármelyik legjobb művei közül. A legújabb időben a magyar irodalmi kritika (Schöpflin Aladár, Nyugat 1931, 667) Kazinczy művészi rehabilitációját is sürgeti, fennen dicséri Kazinczyt: művész, aki Heine és Petőfivel ellentétben intellektuális elemeket vitt be a költészetbe, megalapítója a prózai stílusnak, és kiváló esztétikus. 1808 őszén, mikor rövid tartózkodása alatt Pesten Szemere bemutatta neki Vitkovićot a Fehér farkashoz címzett kávéházban, Kazinczy 49 éves volt (Vitković 30); visszavonultan élt falusi birtokán meglehetős szűkösen (a mi Vitkovićunk kétszer is kisegítette anyagilag), de sok szerelmi kaland után egészen munkájának szentelve magát szerencsés házasságban. Ehhez még hozzájárult Kazinczy rendkívüli szeretetreméltósága, sőt bizonyos gáláns színészkedése a társaságban: pl. Vitkovićunkat, mikor pesti tartózkodása alatt együtt voltak a színházban, ott a helyszínen megölelte, és megcsókolta (Vitković valószínűleg műveit dicsérte meg), és Vitković büszkélkedik e csókkal, „örök adósának” érzi magát emiatt, bevallja, hogy már régóta isteníti, megihleti Kazinczy első levele, és szerencséje határtalan, mikor ez őt „barátjának” nevezi, és azonnal tegezte is. És valóban ez időtől kezdve Vitković állandó összeköttetésben áll Kazinczyval, és levelezésük (összesen Vitkovićnak 52 levele maradt fenn), mely 16 esztendőt (1808–1824) foglal magában, sok érdekes adatot szolgáltat Vitkovićről, mint emberről és irodalmi munkásról egyaránt.

Vitković csakhamar sietett, hogy lekötelezze Kazinczyt: barátaival Horváthal és Szemerével, óhajtva, hogy a fővárosban is képviselje Kazinczy irányát és támogassa befolyását, megalkotta Kazinczy „Triász”-át (az elnevezés Kazinczytől ered), mellyel kapcsolatban említik nevét állandóan a magyar irodalomban. Szándékozott az eszmék alapján egy folyóiratot is megindítani (Amalthea), de mindebből nem lett semmi.

Ez időben ugyanis Vitković alig dolgozik valamit irodalmilag: teljesen lefoglalják ügyvédi dolgai, ezért – mint látni fogjuk – sokat is panaszkodik. Valóban irodája fényesen ment, különösen 1811-től kezdve, korának legkeresettebb ügyvédje volt. (Deák Ferenc, a híres magyar politikus mint ügyvédjelölt nála dolgozott.) Évi jö[236]vedelme 1811 körül 20 000 forintot tett ki, az akkori időkben valóban mesés összeg.

Kortársaik nyelvtani vitái sem Vitkovićot, sem Kazinczyt nem igen érdekelték; Kazinczyt még valahogy érdekelte a helyesírás reformja, de Vitković akármennyire is volt Kazinczy híve (ami nagyon jellemző reá) nem léphetett fel teszem Verseghy ellen, ki a „régiek” fő képviselője volt, és kit „nagy magyar”-nak nevezett. „Verseghy földim – írja egyik levelében Kazinczynek – megtisztelt egyik hexameterben írt munkájával. Tanultam Verseghy költészetéből. Sehogy sincs okom, hogy gyűlöljem.” Azonkívül Vitković nem volt harcos természet; erős meggyőződés híján nem volt elég ereje, hogy érdekében kockáztasson valamit, azért inkább vállalta a maga ingatag, néha kétszínű határozatlanságát, mint egy bizonyos határozott, nyílt, de veszélyes álláspontot. Nem akart ő senkivel sem összeakaszkodni, soha senkivel, még akkor sem, mikor ez szükséges, becsületes, sőt férfias dolog lett volna.

Lágy szívű, és jó ember volt, a társaságban kedves, víg kedélyű társ. Házában majdnem naponta, különösen 1811 óta, összegyűjtötte barátait, a magyar írókat; itt jelent meg Virág, Szemere, Horváth, Berzsenyi, Döbrentei, Kölcsey, aztán Kazinczy, Kulcsár, Fáy, Kisfaludy, Vörösmarthy: azaz minden neves egyénisége az akkori magyar irodalomnak. „Mint közismert víg cimbora, Vitković az asztalra helyezett vendégei számára egy szép kis hordót, csapraverte, mindenki aztán tetszése szerint csurgatta poharába a jóféle ürmöst, így felköszöntők, szerb »Mnogaja ljeta« és magyar »éljen sokáig« kíséretében iddogáltak.” Rajković, aki ezeket följegyzi, folytatja, hogy „ezeken a barátságos összejöveteleken és lakomáknál Vitković házában azonban nem mindig csak ittak, ettek és vigadtak, hanem dolgoztak is. Meghatározott napokon különféle tudományos előadásokat tartottak, megbíráltak eredeti és fordított műveket, de mindezt magyarokkal és magyar nyelven. Vitković kozmopolita elvei alapján az emberiség felvilágosodásával törődött, véleménye szerint a fölvilágosodás az egész emberiség napja és tulajdona, amely nem ismer nemzetiséget és felekezetet, mint elválasztó fogalmakat, de el sem ismeri őket. E körben Vitkovićot szerették és becsülték, különösen Kazinczynek episztolája után (1811), melynek Vitković annyira megörült; és ő ebben a társaságban érezte magát legjobban, ennek témái állottak hozzá legközelebb…”

Vitković 1809 márciusában még Zöldfa utca 342. szám alatt lakott, de 1812 őszén átköltözött a háború előtti (vajon még ma is az?) Szerb utcába a rác templom közelébe, 306 szám alá – amint mondja — „az én Theodorám házába”. Vajon felesége volt-e tényleg ez a nő, mint némelyek hiszik?

Rajković határozottan állítja, hogy Vitković „soha sem volt nős” és Rajkovićnak igaza van. 1809 decemberében maga Vitković kissé érzelgősen írja egyik nős barátjának: „Mégsem nősültem meg, és nem is fogok valószínűleg soha” és ugyanazon év áprilisá[237]ban írja Kazinczynak, hogy húsvétkor „keresztény szokás szerint” megöntözte hölgyeit és lánykáit« közbevetve későbben tréfálkozva, hogy tudomása szerint a nagy emberek „vagy iszákosak vagy szerelmesek”; 1810 őszén pedig, mikor Kazinczy kérdezi, miért nem nősül, azt hozza fel, hogy megtehette volna ezt már számtalanszor, de maga sem tudja, miért nem tette meg; szeretne, de nem teheti, hogy „szegény, de szép” lányt vegyen el, mikor Pesten mindinkább nő a drágaság.

De Kazinczyval szemben e levele kissé nem egészen őszinte, mert Horváthhoz intézett levelében – mely tíz nappal később kelt –, és kivel szemben ily dolgokban meghittebb volt, azt mondja: „az én Teodorám nagyon szereti az ő kis barátját”. Szóval már azóta (1810. október 4.) tart Vitković eme viszonya, mely meg sem szakad egész haláláig. Ki voltlegyen ez az özvegy Teodora Popović-Nanojli, kivel Vitković kevés híján 20 évig együtt élt, annak az idevágó irodalomban nyoma sincs. Csak azt tudjuk róla, hogy szép volt, társaságban kedves, víg és úgy látszik, Vitković nagyon szerette és tisztelte. Neve után ítélve és tekintve azt a gyakori görög szót, melyet Vitković vele kapcsolatban használt, valószínűleg cincár családból származott. Dr. A. Ilić (Matica Srpska 1826–1926, 5.) említi a cincár Manojli családot, melynek az 1774-i összeírás alkalmából még nem volt saját háza Pesten, mi Ilić szerint bizonyítéka annak, hogy csak az imént költözködött oda. Talán Vitković Theodorája e családból származik.

Mindemellett Vitković gyakran nevezi Theodorát „feleségének”, de soha sem esküdött meg vele (Toldy III. k. 232). Kissé bohém és szabadelvű társasága ezt sohasem vette neki rossznéven, bár az ilyen eset abban a korban és Vitković társadalmi állása mellett kissé különösnek látszik. „Az igazságos Isten ezért nem igen fog felelősségre vonni – erősködött Vitković –, az emberekkel szemben pedig szívesen vállalom”. Érdekes, hogy Mušicki előtt is titkolta e viszonyát, 1810. december 30-án kelt levelében így ír neki: „Kezdem belátni, hogy nagyon megváltoztam. Félek a hipochondriától. És ha nem veszek el egy szép és jó hajadont, e gyűlölt betegség karmai közé jutok.” Pedig akkor már Theodora javában mentegette őt a hipochondriától.

Vitković és Kazinczy, valamint Vitković és Theodora viszonyára jellemző a következő eset: 1812 őszén Kazinczy Bécs felé utaztában Pesten betér Vitkovićhoz; ez azonban elutazott valahová, és csak néhány nap múlva volt visszatérendő. Theodora azonban mégis ott-tartotta vacsorán Kaziczyt. „Elképzelheted – szegény Vitković egy majdnem kétségbeesett levélben Horváthhoz alig meri gondolatát kifejezni –, képzelheted, hogy éreztem magam, mikor hallottam, hogy Kazinczy távollétemben vacsorázott Theodorámmal.” Kétségkívül Vitković legjobban ismerte Theodoráját, Kazinczyt és szerelmi kalandjait; és hogy Kazinczy ilyenekben jártas volt, az akkoriban nem volt titok… [238]

Állandóan magyar barátai társaságában „büszke arra, hogy szerb létére magyar is lehet”, Vitković sokat fáradt a magyar könyvek terjesztése körül: előfizetőket gyűjtött, (mert ez a magyaroknál is ez úton ment, mint nálunk is) nagy pénzbeli hozzájárulással segítette Kazinczy és Berzsenyi munkáinak megjelenését, anyagilag segített sok magyar írót. Ezidőtájt (1808–1813) kevés verset írt: „Anakreontikái” (4 dal), „Anakreoni versei” (3 dal) színtelenek, erőltetetten szellemesek, gyönge és egyhangú utánzatok. Ugyanekkor (valószínűleg épp 1811-ben, amikor ki is adta) fordította németből magyarra az ismeretlen Hiller Gotfried dalát „Avakumovics harántsípjának géniuszához”, melyben Avakum Avakumovićnak, ennek, sajna, nem eléggé ismert szerb dalnoknak verseit dicsőíti.

Általában ezidőtájt Vitković nagyon elégedetlen. „Szerencsés vagy – írja 1810-ben egy költő barátjának –, hogy állandóan áldozhatsz a Múzsáknak. Én maholnap arra ébredek, hogy azok engem szent körükből végleg száműztek, és talán örökre megváltak tőlem. Azt hiszem, hogy a haza engem csak abból fog megismerhetni, mit eddig alkottam.” Panaszkodik nagy elfoglaltsága miatt ügyvédi munkájára, mely egyáltalában nem felel meg természetének, az örökös „prókátori vesződségre” perlekedő felek közt. Még később is, egész életén át ezen fog keseregni. „A perek annyira elveszik kedvemet, hogy hónapok múlnak el anélkül, hogy tollat fognék.” Vagy: „Állandóan anyagot gyűjtök, hetekig készülődöm, és a végén úgy járok, mint az a hegy, mely vajúdott – egeret szülök, illetve epigrammát.”

Mégis nagy gonddal dolgozik meséin és epigrammáin. Eleinte meséit jambusokban akarta megírni, de ettől egy barátja (Szereme) rábeszélésére elállott. Midőn megtudta, hogy Kazinczy nagyon hízelgően nyilatkozott meséiről (néhányat már előbb almanachokban jelentetett meg, másokat akkori dicséretes szokás szerint barátainak küldött meg átolvasásra), elhatározta, hogy könyvben adja ki őket. „A magyar közönség elé akarok lépni – írja 1812. szeptember 26-án. – Barátságunkra kérlek, felejtsd el, hogy engem szeretsz és a mostoha kritikai kézzel rostáld meg meséimet. Számtalan magyar írót vezettél munkáddal és kritikáddal a helyes útra. Ne engedd, hogy én, kit már évek óta forrón szeretsz, eltévedjek. Mondd ki nyíltan utolsó ítéletedet meséim és epigrammáimról.”

1813 elején Kazinczy visszaküldötte Vitkovićnak meséit megjegyzéseivel ellátva. Ezek oly hízelgőek voltak Vitkovićra nézve, hogy halasztásra már nem volt ok. Mégis még 1817. május 8-án sem jelent meg a könyv; akkor ír egykori egri professzorának, Pápai Sámuelnek abban a tudatban, hogy nemsokára megküldheti neki könyvét: „Nem szándékszom elhallgatni apróbb munkáim után; iparkodom, hogy érettebb művel is megörökítsem nevemet a hazában.” És valóban műve (egész címe: Vitković Mihály meséi és versei), egyetlen munkája, melyet magyar nyelven adott ki, csak 1817 [239] őszén került nyomtatás alá, valószínűleg azért, mert a papiros hihetetlenül megdrágult.

A kritika úgy látszik, nagyon kedvezően fogadta, különösen dicsérve meséit (Kazinczy nyelvüket dicsérte), és Vitkovićsággal mondhatta már akkor, amit néhány évvel később mondott: „örültem és örülni fogok, hogy literátor lettem; semmiben sem talált annyi örömöt szívem, mint abban, hogy literátor lettem.”

A könyv meséket, epigrammákat, ódákat, költői leveleket és aforizmákat tartalmazott. (Az első kiadáshoz nem tudtam hozzáférni, tartalmát Pintér után közlöm; Szvorényi kiadásában ennek a kiadásnak darabjai összevegyültek Vitković egyéb verseivel és munkáival. Meséit, nem látszik tisztán mi alapon, két csoportra osztotta: az elsőben 33, a másikban 42 mese van. Noha a magyar kritika előtt ismeretes volt, hogy Vitković „ismerte az összes jelentékeny meseírókat Aesopustól Lessingig” és „ismerte a régibb magyar meseírókat is” (Rádits Dusán, Vitkovics Mihály életrajza, Újvidék, 1909, 64 o.) nem kutatott Vitković meséinek forrása után. Úgy tetszik azonban, hogy nagyon szabadon használta fel az eredetit, önkényesen változtatva rajta, gyakran épp ott, hol legkevésbé volt rá szükség. „Büszke volt meséi eredeti voltára” – írja egy ismertetője. Szerintem nincs helye semmi büszkeségnek. Invenció híján, gyakran majdnem értelem nélkül, Vitković magyar mesekötete gyenge, és gyatra munka.

Epigrammáiról azt tartják (Pintér II. 345), hogy munkásságának javát alkotják, és hogy e tekintetben csak Kazinczy múlta felül. Vitković könyve 107 epigrammát tartalmaz, később még 164-et írt, összesen hat részre osztva őket. Emberi gyengeségeket tesz bennük nevetség tárgyává – fukarságot, rágalmazást, fecsegést, igazságtalanságot, hiúságot, gonoszságot, istentelenséget –, vagy nemesebb érzelmeket dicsér: szerelmet, barátságot, hűséget, szerénységet, lelkesedést tudomány és költészetért stb. Sokszor ismétlésbe esik, sokszor csak üres hexameterek és pentameterek szellem és pointe híján, sokszor távoleső vonatkozásaikkal egykori eseményekre homályosak és semmitmondók; de kétségkívül bennük foglaltatik Vitković józan erkölcsi felfogása, racionalista szelleme, célzatos dicsérete irodalmi működésének. Egyszer így nyilatkozott: „Az epigramma akkor kedves nekem, ha könnyen és cím nélkül is megértem.” Nem valami mélyenjáró vallomás; de ő igyekezett valójában, hogy ekképp írjon, és nagy reménnyel volt e könyve irányában.