Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. március) 3. szám, 161–240 p.

Nem iskolai beszéd- és értelemgyakorlat óráról lesz szó, nem is egy rövid órácskáról, melyet elfoglaltságaink és gondjaink tengerében is legdrágább kincsünk: értelmünk fejlesztésének kellene szentelnünk. Nem, az óra ezúttal óralapot jelent a mellékelt ábra szerint, mely bár nagyon vázlatosan, az emberi értelem fokozatait igyekszik szemlélhetővé tenni. Különös óralap, ugyebár? Csak a felmenő oldalon vannak rajta számok és percvonalak, a lemenő oldal üres, 1-től 5-ig hiányoznak a számok, úgyszintén csak pontozott jelzésekkel van meg a mutató; ez a számjegyes oldalon a középpontból kinyüzsgő kérdőjelek bármelyikéből kinőhet – bármely számjegy vagy számjegyköz felé. A bűvösen ható ábra magyarázatát majd a következő fejtegetések fogják megadni, bevezetőül annyit jegyzünk meg, hogy vizsgálatainkban ezúttal csakis az értelmi képességek készen kialakult fokozatait tekintjük; fejlődésmenetükre, valamint ennek testi, környezeti és egyéb okaira nem terjeszkedünk ki.

Ábránkon legalul, a 6-os számon a teljes bárgyúságban tengődő szerencsétleneket találjuk, azokat az éppenhogy ember formájú lényeket, akik naphosszat üres szemmel merednek a világba, egykedvűen eltűrik az etetést, tisztogatást, kiszolgálást, melyekben [226] hozzátartozóiktól vagy más embertársaktól részük van éppenúgy, mint a bántásokat, csúfolásokat is, melyeknek sokszor durva környezetük részéről bizony elég gyakran vannak kitéve. Közömbösségük minden és mindenki iránt az, ami rajtuk leginkább szembeötlik, ez egyszersmind a védőburok, mellyel a természet eme mostohagyermekei számára is elviselhetővé tette a létet.

A minden iránt közömbös hülyéknél egy fokkal magasabban állnak, többet élveznek és természetesen szenvednek is azok a 7-es számot elfoglaló gyöngeelméjűek, akik bár még nem fogják fel tisztán helyzetüket, nem is képesek magukról kellően gondoskodni, tehát szintén mások pártfogására szorulnak – ezt a pártfogást már a maguk módján tudatosan kihasználják, még vissza is élnek vele. Restek, falánkok, erőszakosak, még incselkedő hajlamúak is – már amennyire ezt testi erejük és környezetük türelme számukra lehetővé teszi. Mindezekért méginkább ki vannak téve minden féle kíméletlen tréfának, sőt kegyetlenségeknek, mint a közömbösségükben mások számára is unalmas bárgyúk; ez is egyik oka sokszor mérges, kaján, néha bosszúálló természetüknek. Megfelelő bánásmóddal ugyan ők is többnyire szelíd, sőt szolgálatkész magatartásra vezethetők.

A 8-as számon levők már, ha nem teljes fegyverzetű, mégsem egészen értéktelen tagjai az emberi társadalomnak. Nem betegek, idegnyomorékok, mint a 6-osok, 7-esek, csak éppen még rendellenesek. Mindenféle testi, sőt sokfajta szellemi munkára is képesek, ezeket rendszerint több-kevesebb készséggel vállalják is. Rendellenességük leginkább a cselekvés terén, az erkölcsi téren mutatkozik meg, és pedig két egymással első tekintetre homlokegyenest ellenkező irányban még ugyanazon egyéneknél is. Sokszor szilárd becsületesség, mindenre elszánt bátorság jellemzi őket, más esetekben azonban a kitartás teljes hiánya, a körülményekhez alkalmazkodásra és erkölcsi elvek betartására képtelenség, valóságos moral insanity. Másokkal szemben bizalmatlanok, makacsok, mégis nagyon hiszékenyek, befolyásolhatók, kizsákmányolhatók. Önző, zsarnok családtagok vagy munkatársak, már gyermekkorukban pajtások komiszkodásait vég nélkül eltűrik úgy, mint később sokszor a felszarvazást is. De máskor viszont különös ok nélkül kitörnek, elhagyják biztos alkalmazásukat, egy kis csábításra családi tűzhelyüket is. A harctérre kerülve nagy, mégis névtelenül maradó hősökként esnek el; igaz, ők is lövetik főbe magukat figyelőhelyen elalvással, vagy bajtársaik előtt érthetetlen „lógás”-sal. Bűntettesekké, fegyháztöltelékké, kéjnőkké lesznek jóformán anélkül, hogy tudták volna, miért és hogyan, belőlük kerül ki a felderítetlen okból öngyilkosok java része. Szokásrabok és állhatatlanok; olykor minden új meglátástól, indulástól irtózó rutinemberek, akik számára eszményi állapotot jelentene Madách falanszterbeli Michelangelójának életfogytiglani széklábfaragása –, de olykor ők azok, akik naponta száz félébe fognak, és semmivel sem végeznek. Ha férfiak, sok[227]szor iszákosak, ha nők, éppoly sokszor nemi frigiditás dacára is módfelett piperkőcök. Egy-egy valamikor ijesztőnek talált eshetőségtől egész életükben remegnek, ők leginkább rabjai a bacilus-fóbiának, közülük kerülnek ki a modern Don Quijoték: alapjában szelíd, békés, szinte félénk emberek, akik azonban örökös becsületügyeken és párbajokon bukdácsolnak át –, mert mi lenne, ha egyszer nem felelnének meg a kódexnek? Babonások, ezer csalódás után is ragaszkodnak egyszer felvett kabalájukhoz, ezzel szemben a komoly ténykedésben sokszor szórakozottak, elővigyázatlanok, ők ragaszkodnak vallási, politikai és egyéb tereken legaggályosabban az egyszer elfogadott külsőséghez, jelszóhoz, viszont ők vétenek legtöbbször tudatlanul is egyházuk, pártjuk, társaságuk lényeges elvei, érdekei ellen. Sokan közülük magukbazárkózottak, emberkerülők, mások viszont nem tudnak meglenni egy-egy megszokott társas együttlét, például kártyaparti nélkül. Miután másoknál csekélyebb értékűeknek érzik magukat, vagy túl szerények lesznek, vagy „Minderwertigkeitjük kompenzálására” elviselhetetlenül törtetők, hencegők, minden áron szerepelni vágyók, ízetlenül szellemeskedők. Csekély, olykor csak képzelt sérelmek felett örökösen bánkódnak, mérgelődnek, bár valóságos bosszútényekre ritkán határozzák el magukat. Viszont őrajtuk esik meg legtöbbször, hogy másokat akaratlanul bántanak meg. Esztelenül garasosak, zsugorik, vagy éppoly esztelenül költekezők. Ezt a típust mindenek fölött nagy lelki nyugalomvágy, a messzebbre gondolkozástól, elhatározástól, felelősségtől való félelem jellemzi; inkább készek egyszer vállalt vagy csak úgy rájuk került útmutatás szerint a megszakadásig bajlódni, mint egy jobb életmód felé kínálkozó lépést megtenni; ha helyzetüket egyszer mégis elviselhetetlennek érzik, inkább a bizonytalanba szöknek előle, semhogy megjavításán gondolkodnának és próbálkoznának. Mert mindennel szemben az az érzésük, hogy meghaladja őket, minden – esetleg még önmaguk képessége is – túlságosan imponál nekik. Valóban szánalomra méltók az ilyen egyének; bármily kényelmes vagy éppen fényes körülmények közé helyezze őket a sors szeszélye, mindig mélyen elégedetleneknek, csalódottaknak érzik magukat.

Fölöttük, az óralap 9-es számjegye körül élnek a rendes, az átlagos emberek. Ezekről a legkevesebb a mondanivalónk éppen, mert leginkább olyanok, mint mindenki. Testi, szellemi, erkölcsi tekintetben élveznek mindent, ami jó és szép számukra elérhetővé válik, kívánják is ezeket, dolgoznak, küzdenek, áldoznak elérésükért – de csak módjával; ami nehezen megvalósíthatónak bizonyul számukra, arról – rendszerint egy „savanyú a szőlő”-féle leszólással – lemondanak. Mindenről megvan a maguk véleménye-álláspontja, de minden irányban lehet velük beszélni. Ők az átlagosan okosak, akiket a költők annyira szeretnek, amíg aranyos kisdedek, szerelmes fiatalok – és annyira gyűlölnek, mikor teljeskorú, semmi tekintetben nem érdekes filiszterek. Ők mindig [228] és mindenütt a nagy többség, többnyire meggyőződésből, de ennek hiányában célszerű alkalmazkodásból is. Minden téren ők boldogulnak legtöbbször, ők végzik az emberiség életmunkájának nagy tömegét, ők az igazi emberiség, mely alatt és fölött csak a közös gép szükséges forgása által az éltető közegből kihajított áldozatok vannak. Igaz, olyan áldozatok is, melyeknek szenvedése, küzdelme döntően hat ki ama többség sok nemzedékének tájékozódására, irányvételére, egész életformájára.

Ilyenek máris azok, akik a 10-es számot tartják: a különösen tehetséges, leginkább gyakorlati gondolkozású emberek, akik bárhová kerülve azonnal vezetőkké lesznek. Mert másoknál rendszerint hamarább és tisztábban ismerik fel a mindenkori helyzetet, és egy bizonyos, már megadott és elfogadott cél szempontjából teendőt; eme felismerés pillanatában már készek is a kezdeményezésre, és az ebből származó felelősségnek a végső következésekig vállalására. Szilárdan elszántak, az egyszer kitűzött célt sohasem tévesztik szem elől, de az alkalmazásba vett eszközökhöz nem ragaszkodnak mereven, sőt hamar meglátják, mit kell ezekből elejteniük, mit kézbevenniük. Ez az embertípus sem ritkább, mint például a 8-as; beletartozik majd minden munkavezető, vállalatszervező, társasági hangadó. De azután minden igazi hadvezető, államférfiú is egészen a legnagyobbakig, Nagy Sándorig, Caesarig, Szent Istvánig, Egyesítő Vitéz Aleksandar királyig. Amikor munkálkodni kezdenek, még nem földöntúli lények, sőt sokszor az átlagos, a 9-es embereknél is jobban megbecsülik, megkívánják a szépet-jót, különösen ennek egyes korán kiválasztott fajtáját. Ám ez a választás éppen náluk már az első lépés a minden egyéb mások által mohón áhított élvezettől, előnytől elfordulás mások számára elrettentő áldozatok, veszedelmek vállalása felé. Választott céljuk lelkükben olykor szinte észrevétlenül eszménnyé szublimálódik; a fő dolog számukra azután nem az már, amit a cél megvalósításával személyük részére elérhetnek, hanem amit az sok, minél több ember számára hoz akár anyagi, akár erkölcsi tekintetben; a vezető szinte már nem önmagában él, hanem csakis az általa vezetettekben. A nagy vagyonszerző egyszerű polgár módjára él, de fejedelmien jótékonykodik, a hatalom szerelmese, a legegyszerűbb munkásember által igénybevett szabadságot is megtagadja magától. Egyetlen hősi elhatározással vagy fokozatos átnevelődéssel az ilyen ember messzire fölülemelkedhetik az emberi átlagon; az ilyen emelkedés azonban már távolodást is jelent az élet, az élvezet, a megnyugvás rendes, megbízható, kiapadhatatlanoknak látszó forrásaitól.

Óránk láthatatlan mutatója azonban felfelé vivő útján nem áll meg ama valóban nagy embereknél sem: a 10-es számjegy fölött következik a 11-es, melyen a nagy eszmeadók, tanítók trónolnak. Ezek rendszerint szintén szűkebb körökből, nemzetekből, vallási közösségekből, társadalmi osztályokból indulnak el, ezek különleges céljai, eszményei érdekében fejtenek ki gyakorlati munkásságot, [229] folytatnak egészen személyes jellegű küzdelmeket. Eszményeik azonban szellemi kialakulásuk folyamán mind szélesebbkörűekké, több és több embert, közösséget felölelőkké válnak, mindinkább az összemberiség javával azonosulnak; ezzel párhuzamosan ők maguk visszavonulnak a szűkebbkörű küzdelmek teréről, melyekről vagy egészen lemondanak, vagy megbízhatóknak ítélt híveiknek engedik át azokat; maguk már lehetőleg csak a mindenek fölött üdvösként felismert egy eszme képviseletének, kiépítésének és legáltalánosabb terjesztésének szentelik napjaikat. Ami ezzel valamiképp össze nem függ, ekkor már jóformán nem is érdekli őket; ez sokszor legközelebbi családjuk boldogulására, még saját életükre is vonatkozik, melyet eszméjükért éppoly könnyen, mint szilárdan áldozatul hozni készek. Bizonyára nem mindenki, aki valamit tanít, hirdet tartozik az emberi szellemeknek ebbe az osztályába. A hasznos szakok legkiválóbb oktatói, a már megfogant eszmék legsikeresebb hirdetői sem ide, hanem a 9, esetleg még a 10 szám alá sorolhatók; a nagy eszmeadó tanítók: egy vallásalapító mint Buddha, egy bölcsességfelkeltő mint Szókratész, egy lélekmegújító mint Szent Ferenc, egy költőlátnok mint Goethe, egy emberiségútmutató mint Saint Simon hivatottságuk magaslatán még a gyakorlati élet nagyjainál is messzebb vannak az átlagtól, az egészséges középszerűségtől, de ezzel már amaz élet fő medrétől is, mely pedig talán holnap az ő általuk mutatott irányban fog tovább folyni.

Meredeken emelkedve halad most már a mutató a beteljesülést jelző 12. szám felé. Akinek értelme legalább az átlagos emberi mérték szerint különösen tisztán felfogja azt, ami van, ami történik, és amit ezzel szemben tenni kell – az nagy tanítómesterré lesz, aki magasan szárnyaló, erőteljes, meggyőző szavával mindenkit a maga üdvösnek felismert útjára hív. Ám aki még tisztábban lát, még többet ismert fel a dolgok és történések, a szenvedések és élvezetek, a tények és következések lényegéből – az egyszerre csak rájöhet, hogy a világ rendje úgy, ahogy kialakult és napról napra, pillanatról pillanatra tovább alakul – akár rossz, akár jó, de az egyedül lehetséges rend. Melyet csekélyebb részletek változtatása, országhatárok tologatása, törvényszakaszok kicserélése, intézmények átalakítása lényegében nem újíthat meg sem jó, sem rossz irányban. Sőt még az elképzelt legmesszebbmenő, az élet egész külső képét világszerte összerázó és új rendbe rakó emberi próbálkozások sem adhatnának semmit az összesek boldogságához, nem vehetnének el semmit az összesek nyomorúságától. Ezt az örökösen, látszólag szabálytalanul, valóságban a legcsekélyebb mozzanatig ok- és tervszerűen forgó rendet annak, akinek értelme elég tág és erős, hogyha teljesen ki nem ismerheti, legalább megsejtse – csak szemlélni, kontemplálni illik; ebben csendes, méla szenvedés árán, miként ezt Schopenhauer is feltételezte, olyan élvezetet, boldogságot találhat, mely milliárd értelmes lény születése és halála közötti időben, ha rövidke órákra, egynek jut. Az ilyen kiváltságos lény igen hamar [230] feladja a kicsinyes életküzdelmet, vagy ha nem tehet másképp, gépiesen, belsőleg közömbös kedéllyel folytatja azt; elég sokszor ő is egészen mások oltalmára, gondozására szorul, melyet könnyen el is fogad, akár az értelem-óralapon ellenlábasa. Ilyen emberek nálunk talán némely szigorú szabályú kolostorban vagy ezzel egyértékű magányban, ezenkívül esetleg Indiában, Tibetben éltek vagy élnek. Másokat tanítani, téríteni nem igyekszik, mert érzi, tudja, hogy ez hiábavaló lenne, a nagy többség sohasem lesz képes eszmemenetét követni, megérteni, szemlélete fenségében osztozni; és ha egyik-másik eszméjét közkeletűvé is tudná tenni – ezzel megint csak nem adott volna az összesnek semmit, nem is vett volna el semmit, ami lényeges. Utoljára már önmaga számára sem önti szavakba azt, amit felismer; elég neki egy pillantás akár csak lelki szemeivel az égboltozat felé, hogy máris egy-egy röpke percen át ne parányi egyéniségének, ne is nemzetének, osztályának, nemzedékének, fajának, akár az egész emberiségnek létét élje, élvezze, szenvedje – hanem a világmindenségét, az örökkévalóságét.

A mutató végre megérkezett a 12-es vonalra, melyen túl a rendes óralapon sincs többé emelkedés csak leszállás, éppen olyan lassú, fokozatos, aminő a felkúszás volt. A mi óránkon azonban már nem is leszállás következik, hanem hirtelen, szédületes és a legmagasabb pontról a legmélyebbre, a majd mindenből a majd semmibe. Bár ezek a pontok mértanilag is a lehető legtávolabb vannak egymástól, mégis egymás tőszomszédai, miután közöttük senki és semmi nincs. – Pedig a felemelkedés az értelem-órán is éppen olyan fokozatos volt, mint a rendes órák mutatójáé. Hogy egy bárgyú hülyéből, akinek egész világa a teste és erre legközvetlenebbül ható élő és élettelen környezete, ideje a pillanat – az elmegyöngén keresztül, aki lényét már egy-két kedvenccel is kiegészíti, és a mindenkori mát éli, az enyhén gyenge és egészen rendes értelmű emberen át, akinek eszmei én-je már legalább egy családi vagy társasági körre kiterjed, és aki nemzedéke idejében él – a tettek nagy embere legyen, akinek számára az én már egy nagy emberi művet, talán egy országot, egy társadalmi rendet jelent, akinek időmértéke egy korszak – ebből a szellemek még nagyobb irányítója, aki az emberiséggel érzi magát egynek, és lelkében az egész „ember tragédiáját” átéli –, és végül olyan bölcs, akinek életközege már nem is az emberiség, hanem a mindenség, legalább sejtett időmértéke az örökkévalóság – ez szükséges állomásaival, átmeneteivel együtt olyan út, melyet egyes egyén meg sem tehet (hiszen még az iskolákban szokásos „test”-ekben lehetséges aránylag csekély haladás is megszűnik a 16 évvel) legfeljebb az egymásra következő nemzedékek sorozata, vagy képletesen az egyszerre élő emberek egymás mellé válogatott hosszú-hosszú sora.

Ellenben az értelem legmagasabb ormáról annak legmélyebb szakadékába egészen rövidke lépés vezet, melyet egyetlen egyén is megtehet, már sajnosan sok esetben meg is tett, midőn a kis köz[231]vetlen környezet egy pillanatán keresztül a Mindenség és Örökkévalóság szemléletébe merült, ebben elkábult agy egyszerre csak nem volt képes többé azt a mindenséget, azt az örökkévalóságot akármily homályosan tovább érezni, és számára a többi ember kis világa sem létezett újra, csak a legközelebb fekvő és zajló maradt meg, az, amiben a minden másnál gyengébb értelmű idegnyomorékok is élnek. Lángész vagy őrült? – ez a kérdés sok nagy embernél merült fel már elég messze a végzetes 12-es csúcsszám előtt; nem együk meg is tette a szomorú utat, majd zuhanást a 6-ra, melyről ugyan visszatérés vagy felugrás sohasem fordult elő. (Múló, enyhébb idegkimerültségek feljegyzett gyógyulásai nem ide tartoznak.) Ekkor azután új kérdés támadhatott felőle, melyet némely kezdetleges műveltségükben igen emberi látású népek az összes született bárgyúkra is alkalmaznak: őrült vagy szent?