Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. augusztus) 4. szám, 210–279 p.

Publikálom találmányomat. Fölharsan szavam, én vagyok az anyag ura. Fel tudom szabadítani az atomok energiáját. A hír bejárta a világot. Megdöbbenés. Bíróság elé állítanak, én pedig mosolyogni fogok. Milyen lesz ez a mosoly? Ördögi? Nem. Ez túl erős volna, és árnyékot vethetne egyéniségemre. Inkább legyen gúnyos, de csak halvány pillanatokig tartson. Utána az öntudatosság és hideg fölény megközelíthetetlen köpenyébe burkolódzom. A bíróság vak-lármáért el akar ítélni, mert kétségbe vonja találmányom létezését. – Nem lehet, uraim! Törvényen kívül állok! Egyik apparátusom Izland szigetén helyeztem el, mely pontosan három nap múlva, délután négy órakor robbanni fog, és atomjaira bontja az egész szigetet, s én ezért a szörnyű tettért, mely ezrek életét oltja ki, nem vállalhatok felelősséget. – A bíróság nem hisz, és elítél. Természetes, hogy elítél, hisz az ember részéről nem is várhatok semmi jót, mert ítéleteiben nincs bölcsesség és művészet.

A sziget fölrobban, pontosan, határidőre, s ott veszik háromezer ember, háromezer ártatlan ember. A bíróság most halálra ítél. Én ezt fölénnyel, szemrebbenés nélkül veszem tudomásul, s ekkor vágom a szemük közé, hogy ez lehetetlenség, mert másik apparátusom itt helyeztem el. A robbanás holnap délben történik meg, s nincs ember, aki addig innen elmenekülhetne. Mindenki megdöbben. Engem szabadon engednek. Nimbusz veszi körül boltozatos homlokom, fiatalságomat meghazudtoló ősz fejem, melyben igazságért rajongó agy szorul. Mindenki csodál, mindenki fél tőlem, tőlem, a nagyhatalomtól, a legnagyobb úrtól, az anyag urától.

Robbantsam szét a földet? Semmisítsem meg az embert? Nem, nem, ezt nem tehetem meg, hisz mélyen fekvő szemeimből megértő, jóakaró fény sugárzik. Mit tegyek hát? Igen, már megvan a megoldás. Háború tört ki. Én odaugrom a fanatikus hitben őrjöngő tömeg közé, hogy megtanítsam értékelni az életet. – Értékeld az életet, mint oly adottságot, mely a legnagyobb érdek mellett is szédítő érték. – Hah!… de a vak tömeg nem akarja meghallani szavam, nem akar fölemelkedni, nem akarja önmagát megmenteni és a boldogság útjára lépni azzal a jelszóval, hogy öröm az élet, mert az egyéniségben az eredendő rossz mellett ott van az eredendő jó is, mely megmutatná az utat, a fölfelé vezető utat.

Rám lőnek. Érzem, hogy arcom sápad, minden homályba borul előttem, és alaktalan képpé folyik össze. Ekkor véglegesen kiábrándulok az emberből. Meggyűlölök mindenkit, aki ember, és megundorodom mindentől, ami emberi. Meggyűlölném csakugyan? Nem, mert ez gyöngeség volna. Inkább elhagyom az embert, hadd menjen útján nélkülem, rója csak egyéni útját, tele nevetséges botlásokkal. Legyen háború. Öljék egymást azzal a hazug hittel, hogy van érdek, mely értékesebb az életnél. – De hisz ezt én nem engedhetem. Nem lehetnék jó és igazságos, ha ezt megengedném. – Igen, ismét előlépek. Könyörtelenül parancsolok, s vagy engedelmeskednek, vagy pedig érvényt szerzek akaratomnak, és megsemmisítem, léggé változtatom az embert. Ultimátumot küldők a hadakozó feleknek. – Tíz percen belül abbahagyni a háborút, és azonnal megkezdeni a béketárgyalásokat, mert ha parancsom nem hajtjátok végre, jövök én, és egy másodperc alatt megsemmisítelek benneteket. – Az ember megfélemlik végtelen hatalmam előtt, ijedten hunyászkodik meg, és békét köt. Az ember most kezd csodálni engem, azaz nem is engem, nem az egyéniségemet, melynek alapja a jó, hanem hatalmamat félti csupán.

Élhetek-e tovább az ember közelében anélkül, hogy ez a közelség rám nézve ne lenne megalázó? Élhetek-e oly lények mellett, akik csak félnek, de nem emelkednek föl a magasabb erkölcsiség tiszta szférájába? Nem. Elmegyek, és magára hagyom ezt az állati lényt. Küzdjön továbbra is barbár eszközeivel. Szülessen, éljen, öljön és haljon meg.

Beülök a gépembe, melyet az atomenergia hajt, és találmányommal kiröpülök az űrbe. Messzire rohanok a végtelen térbe, a szűzi tisztaság felé. De mi lesz ővele? A lánnyal? Aki csodál engem? Aki szeret engem? Mit tegyek hát vele, hogy ne legyek igazságtalan hozzá? Ő… hisz itt az igazságos megoldás! Ö nem tud engem eszméim magasságában követni, ösztönszerűségével visszarántana a tiszta magasságból a földre. Az engem éltető és felemelő tökéletes szellemiségbe testiséget vinne be, foltot ejtene rajtam, s nekem meg kellene buktatnom önmagamat. Buknom kellene nekem, aki csak a tisztaságban hisz. Tehát el kell őt hagynom. Kirohanok az űrbe. Tekintetem még egyszer, utoljára visszaröppen a kis földre. A gyűlölet eltűnik belőlem, s helyét a szánalom tölti ki, amit az ember, a kicsinyes ember iránt érzek. Gramofont is vittem magammal. Forog a lemez, s Mozart Requimjének Lacrimosá-jában sírnak a hegedűk nagyszerű, tiszta sirassál. Szemembe könny gyűlik. Ez persze nem a gyönge ember szentimentális elérzékenyedése lesz. Oh, nem. Ebből a könnyből a nagy lélek, az én lelkem mély meghatódottságának nemes fénye fog feltörni.

Ekkor érzem utoljára a lány hűvös szellemkezét homlokomon, mert ő lesz az egyedüli, akit ezekben a pillanatokban magamhoz engedek közeledni. Azután ő is eltűnik.

Most működésbe hozom az atomgépet, s a következő pillanatban testem, mely csak feszélyez már, atomjaira röpül szét, mondjuk, a Lant csillagkép közelében, és én egyesülök a tökéletes szellemiséggel.

*

Ez volt az a karrier, melyet egy ifjú álmodozó képzeletben mindig átélt. Lelke kivágyott gyönge testéből. Kiröppent belőle, szédületes utakat futott be, azután visszajött, hogy az egyedüllét óráit az álmodozó, de erőtlen egyéniség elégedetlenség poklává tegye.