Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. március) 3. szám, 161–240 p.

Daka Popović szenátor a volt Vajdaság időszerű nacionális, politikai és társadalmi kérdéseiről

Az elmúlt hetekben feltűnéskeltő vajdasági vonatkozású tanulmány jelent meg Novi Sadon élénk vitát előidézve. Daka Popović szenátor, akit nem kell a Kalangya olvasóközönségének bemutatni, hosszabblélegzetű tanulmányt írt, amelyben kizárólag a Vajdaság szorosan vett aktuális problémáival foglalkozik a tőle megszokott alapossággal. Már a füzet előszavának a megállapításai, amelyek azzal indokolják a tanulmány közrebocsátását, hogy a lokális helyi sajtó és a megfelelő intézmények hiánya tette szükségessé az időszerű vajdasági kérdések felszínrehozását és alapos boncolgatását, bizonyos körökben elkedvetlenedést idéztek elő. A Matica Srpska kiadásában megjelenő Glasban dr. Milutinović Nikola főtitkár már foglalkozik a 44 oldalas munkával, és mindenekelőtt siet leszögezni, hogy nincsen szükség a meglevő és kiépített Matica mellett olyan egyesület létesítésére, amely a szerbség érdekeit a kisebbségektől körülvett Vajdaságban hathatósabban megvédené, mert az elvégzendő feladatokat nyugodtan rá lehet bízni a Maticára és szerveire. Daka Popović azonban, aki alapos és tájékozott ember, úgy látszik, másként gondolkodik, ami kiderül tanulmányából, amely sok felé ágazódik, és könnyen elvezet bennünket a minden vajdasági ember előtt közismert kérdések igazi gyökeréig még akkor is, ha kissé kanyargós is odáig az út.

Daka Popović tanulmányát akkor értékelnénk a legkifejezőbben, ha szó szerint lefordítanánk minden oldalát, de a mű nagy terjedelme miatt meg kell elégednünk csupán a legfontosabb és a legtöbbet mondó fejezetek lelkiismeretes átültetésével. Ha át is ugrunk oldalakat, ezzel nem csökkentjük a tanulmány értékét, és nem veszünk el semmit a szerző mondanivalóinak a jelentőségéből, csupán szűkebb keretek közé illesztjük a tömör és tartalmas megállapításokat, amelyek kétségtelenül még igen sok vitára adnak majd alkalmat nemcsak nálunk, de a Vajdaság határain túl is. A tanulmány, amelynek Bácska, Bánát és Baranya a címe, világos perspektívákat tár fel, hogy a vajdasági problémák ködös hátterét eltüntetve mindenki, akit a kérdések halmaza érdekel, közelebb kerüljön igazi és elkerülhetetlen megértésükhöz. Ezt a feladatot Daka Popović hibátlanul elvégezte, és ha egyes adatait s következtetéseit ki is kellene javítani, vagy egészíteni, az a körülmény sem[210]miben sem csökkenti a tanulmány értékét. A megállapításai feltétlenül jóhiszeműek, szókimondók és a kisebbségekkel szemben becsületesen gondolkodó vajdasági szerb politikus konklúziói, amelyeket annál inkább kell tisztelni, mert mentesek minden köntörfalazástól és kétszínű politikai játéktól.

A kisebbségi élet tengelye a Bácska, Bánát és Baranya

A tanulmány bevezető soraiban olvassuk, hogy a Bánát, Bácska és Baranya iránt nemcsak azért kell érdeklődni a közvéleménynek, mert a legtarkább nemzetiségű és vallású területe a földgömbnek, hanem azért is, mert ezen az országrészen található a Jugoszláv Királyság kisebbségi problémája. A történelmi idők nagyobb eseményeit vázolva a szerző utal arra, hogy a szerbek és a magyarok állandó politikai küzdelmet vívtak a Vajdaságért, majd áttérve a szerb felszabadulási mozgalomra, amely 1848-tól kezdve fokozatosan erősödött, a régi magyarosítási törekvések egyes ismertebb eseteit ismerteti, s így folytatja:

„Ha nem is léteznének a nemzetközi kisebbségvédelmi előírások, a jugoszláv politika akkor sem haladhatna ezen az úton, mert az erőszakos elnemzetlenítés nem jellegzetessége a jugoszláv népnek. De hogy ezt a liberális kisebbségi politikát tartósan folytatni lehessen, szükséges, hogy a kisebbségeink határozottan és világosan állást foglaljanak a jugoszláv nemzet, a király és az állammal szemben. A háború után az egész világon új fogalmak keletkeztek az államok feladatairól, és azért nálunk is a kisebbségek kötelesek alkalmazkodni az új felfogásokhoz. Ha a kisebbségek következetesen állást foglalnak a rendszerek ellen, akkor gyanút keltenek az állam iránti hűség tekintetében. A kisebbségeknek, akárcsak a többségnek is, szigorúan el kell különíteniük a rendszert az állampolitikától.

Hogy a kisebbségeknek az államhoz való viszonya a mai napig sem nyert határozott külsőt, annak sokban a kisebbségek anyaországai a hibásak. Az anyaországok nemcsak hogy figyelemmel kísérik és támogatják külföldön élő népeiket, hanem szuggesztió alá helyezik azokat, rendeletekkel árasztják el őket, mintha saját országaikban élő polgárokról volna szó. Ez beigazolódott a memmeli németek kovnói főtárgyalásán. A kisebbségek soraiból kikerülő professzionális informátorok általánosítva egyes eseteket, következetesen arra mutatnak, hogy a rezsim politikája a kisebbségek ellen irányul. A kisebbségek ilyen eljárása nem szolgálja a béke és az államok közötti jó viszony érdekeit, sőt a kisebbségek érdekeit sem. A kisebbségeket a szuggesztió által állandó rendellenes lelkiállapotban tartják.”

Daka Popović megfigyelve a kisebbségi mozgalom számos tüneteit kitér arra is, hogy a németek valóságos irodalmat létesítettek a külföldön élő német kisebbség életéről. Vitába száll dr. Langgal, aki szerint Jugoszláviában 700 000 német él, holott köztudomá[211]sú, hogy a számuk csupán 400 000, majd a következő érdekes megállapítását olvassuk:

„Nemcsak a külföldi, de a hazai német írók sem számolnak azokkal a törekvésekkel, amelyeknek egyedüli célja, hogy Jugoszláviában legalább százezer félig elmagyarosodott németet visszaszerezzen nemzetének. Ezért engedték meg a jugoszláviai németeknek, hogy úgyszólván államot létesítsenek az államban Novi Sad székhellyel. Nálunk senki nem vitatja a kisebbségek jogát iskoláikra, anyanyelvükre és vallásaikra, valamint azt sem, hogy a mi németjeink értékes elemei az államnak.

Még kritikusabb azonban a helyzet a mi magyar kisebbségeinkkel a budapesti propaganda és az anyaország közelsége miatt. A pesti politika úgyszólván naponta reményt önt a magyar kisebbségbe. Az ilyen szuggesztiók következtében tizenöt éven át a mi magyar kisebbségeink képtelenek voltak megkonstruálni kisebbségi politikájukat, s ettől ők szenvednek a leginkább. Távol áll tőlünk az a szándék, hogy a szomszéd államok politikai rendszerébe beleavatkozzunk, de mindaddig, amíg a szomszéd Magyarország politikája a békeszerződések revízióján alapszik, ez a politika nem számíthat a jugoszláv közvélemény tiszteletére.”

A bevezető sorokhoz tartoznak ezek a kitérések, amelyek hozzá akarnak segíteni a kisebbségi kérdés mibenlétének a megvilágításához, és csak ezután jönnek az adatok és a tulajdonképpeni igazi mondanivalók. Daka Popović miután elkülönítve a magyar és a német kisebbség törekvéseit megrajzolta a határokat, amelyek elválasztják egymástól a két kisebbség fáradozásait, néhány adattal szolgál a jugoszláviai német mozgalomról. A szerző azt észleli, hogy a jugoszláviai németek az erdélyi szászok példájára létesítettek gazdasági, kulturális és politikai szervezeteket, és ezekkel foglalkozva folytatja fejtegetéseit:

„Szász példán okulva a jugoszláviai németek nem formálhatnak jogot bizonyos autonóm helyzetre. A jugoszláviai németek mindössze három járásban vannak abszolút többségben (a kulai 51,09%, odžaci 55% és a Bačka Palanka-i járásban 54,08% a német lakosság), míg két járásban: Apatin 43,05% és Sombor 45,03% relatív többséggel bírnak. Ezenkívül még Bela Crkván rendelkeznek relatív többséggel, különben a népük szét van szórva Bánátban, Bácskában, Baranyában, Szerémségben, Szlavóniában, Boszniában, Szlovéniában kisebb-nagyobb népszigetet alkotva. Hasonló okokból a magyar kisebbségek sem kérhetnek kivételes autonóm helyzetet, mert a magyarok mindössze három járásban (Senta, Bačka Topola és Stari Bečej) rendelkeznek abszolút többséggel, míg a Nova Kanjiža-i járásban megközelítőleg egyenlő számban élnek a szerbekkel. Különben a magyar kisebbségeink is Bezdantól Kovinig szét vannak szórva az egész Vajdaságban. A magyar kisebbségek a vajdasági városokban számbelileg erősebbek a német kisebbségeknél, de Senta és Stara Kanjiža kivételével sehol nem rendelkeznek többséggel.” [212]

Az első fejezet befejező részei a pángermán akció mohóságával foglalkoznak, és utalnak arra, hogy Németország esetleg Magyarországot is bekebelezte volna, ha a háború a javára dől el.

A vajdasági népek társadalmi megoszlása

A második rész a Vajdaság területének megoszlását s lakosságának társadalmi helyzetét boncolja. A Bácska, Bánát, Baranya a Dunabánság területének nagyobb részét teszi ki, mert 31 229 négyzetkilométernyi területből 19 702 négyzetkilométer jut a volt Vajdaságra. A Dunabánság lakossága Beograd kivételével 2 387 295 lélek, ebből a Bácska, Bánát és Baranyában 1 426 668 lélek. A Dunabánság az ország legsűrűbben lakott része (76,4), ami szintén úgy magyarázható, hogy a Vajdaság a legsűrűbben lakott terület a Duna bánságban. Különösen a Bácska igen sűrűn lakott, ahol átlag 90 lélek jut egy négyzetkilométerre. Hasonlóképpen a Dunabánság városai közül a vajdasági városok a legjobban lakottak. A Bácska, Bánát, Baranyában az öt jugoszláv néptörzsön (szerb, horvát, bunyevác, tót és rutén) kívül magyarok, németek, románok és zsidók is élnek, akik közül az utóbbiakkal, mint külön nemzetiséggel foglalkozik Popović szenátor. A Bácska, Bánát és Baranyában a lakosságnak valamivel több mint 46 százaléka jugoszláv, több mint 26 százaléka magyar, 21 százaléknál több német, 4,5 román. A többi nemzetiségű polgár a lakosságnak alig 0,75 százalékát teszi ki. A vallásfelekezetek között a legerősebb a római katolikus (49%), görög-keleti pravoszláv (38%), evangélikus (7%), református (3%), zsidó (1,25%), görög katolikus (0,97%).

A zsidókon kívül (17,810 lélek) a lakosság túlnyomó része a Bácska, Bánát és Baranyában mezőgazdasággal foglalkozik. Az iparban a legjelentékenyebbek a németek, magyarok és szerbek vannak képviselve. Ha a nemzetiségek szerint osztályozzuk az iparosokat, akkor megállapítható, hogy a legerősebb német járásban (Odžaci) minden ezer lakosra 31,5 iparos jut, míg a legjelentékenyebb magyar járásban (Senta) minden ezer lakosra 20,3 iparos, a žabalji járásban pedig, amelynek 71,5 százaléka szerb, minden ezer lakosra 19,1 iparos. Egészen más képet kapunk azonban, ha az említett járásokban a kereskedelmet osztályozzuk, akkor a sorrend a következő: 9,3, 9,5 és 8,6 százalék, amely azt mutatja, hogy több magyar kereskedő van, mint német és szerb, ami azt jelenti, hogy a zsidók, akik túlnyomórészt kereskedők, magyar nemzetiségűeknek vallották magukat.

A zsidók kivétel nélkül írástudók, míg a többi nemzetiségek között egyenlő arányban vannak írástudók. A románok, ruszinok és sokácok között van a legtöbb analfabéta. A szállásokon főleg szerbek, bunyevácok és magyarok élnek, s a városi lakosság zöme a zsidókból és szerbekből kerül ki. A jugoszláv Bácska, Bánát és Baranyában 1910-től 1930-ig a lakosság száma 1 321 316 lélekről 1 426 666 lélekre emelkedett. A szláv lakosság ezen idő alatt majdnem 8%-kal szaporodott, míg a magyar lakosság száma Daka Popović [213] adatai szerint, 26%-ra csökkent az 1910-es kimutatás szerint, amikor a magyar állami statisztika 31,86% magyar nemzetiségű polgárt mutatott ki. A németek száma egy százalékkal csökkent, vagyis 22,8%-ról leszállott 21,8 százalékra. Megemlíti a szerző, hogy sok német polgár, aki a magyar impérium alatt magyarnak vallotta magát, a jugoszláv népszámláláskor szabadon németnek nevezte magát. Az 1910-es magyar kimutatás szerint a Jugoszláviához jutott Bácska, Bánát és Baranya területén mindössze 319.983 szerb élt, amit kiigazít Daka Popović szenátor, és azt állítja, hogy a szerbek létszáma pontosan 470.480 lélek.

Bár nincsenek hivatalos adatok arra vonatkozólag, hogy a nemzetiségek szerint miként oszlik meg a föld, a szerző mégis azt a benyomást nyerte, relatíve a németeknek van leginkább földjük. A legnagyobb földkomplexumok azonban a szerbek kezén vannak, de akárcsak a magyaroknál, úgy a szerbeknél is igen sok a ház és földnélküli szegény. A közép- és nagybirtokokat figyelembe véve megállapítható, hogy a legnagyobb aránytalanság ebben a tekintetben a szerbeknél, magyaroknál és bunyevácoknál tapasztalható. A német és bunyevác nagybirtokosok elmagyarosodtak. A háború előtt úgy a szerbeknél, mint a magyaroknál megfigyelhető volt a földhöz való görcsös ragaszkodás, az utolsó években azonban leginkább németek vásárolnak földet különösen a Duna mentén, a Stari Bečej-i és a Novi Sad-i, valamint a bánáti határ menti járásokban. A zsidók után a németek élnek a legkedvezőbb anyagi körülmények között. A németek jobban öltözködnek, táplálkoznak és higiénikusabb lakásokban laknak, mint a többi nemzetiségek. A magyarok, ha szegényebbek is, a többi szlávokkal együtt mégis valamivel jobb higiénikusabb viszonyok között élnek, mint a románok, sokácok, sőt különösen a bánáti falvakat figyelembe véve, még a szerbeknél is. A gyáriparban és kereskedelemben és a banküzletekben úgy a testi, mint a szellemi munkások nagyobb része a kisebbségek soraiból kerül ki. A kisebbségi polgárok közül az államnyelv nem tudása miatt aránylag kevesen vannak állami vagy önkormányzati testületeknél elhelyezve, és inkább a szabad pályákon próbálnak érvényesülni, amint ugyanez volt a helyzet a háború előtt a szerbséggel. A gyáripar, kereskedelem és a pénzintézetek túlnyomórészt bécsi és budapesti tőke birtokába kerültek, és ezek szívesen foglalkoztatnak kisebbségi alkalmazottakat. Különben ma is még, tizenöt évvel az összeomlás után is érezhető a volt Osztrák–Magyar Monarchia gazdasági egységének a hatása. A jugoszláv királyság közismert liberális felfogásával a mai napig keveset tett a nemzetgazdaság érdekében. A Bánát, Bácska és Baranya messze földön arról volt ismert, hogy ezen a területen lehet a legkönnyebben elhelyezni a tőkét. A legerősebb sajtójuk ezen az országrészen a magyaroknak van, amelyet különösen a zsidók segítenek. Ma is sok szláv és német polgár van, aki olvassa a magyar lapokat, és ezzel elősegítik számos magyar lap megjelenését. Miután azonban idővel egyre kevesebb olyan [214] szláv és német polgár lesz, aki magyarul is tud, a magyar sajtó visszafejlődése várható, mert a kis számú, s főleg írástudatlan magyar földműves nem fog tudni annyi lapot eltartani – írja a szerző.

Végül a bunyevác, ruszin és szlovák lakossággal foglalkozik a szakasz, és azzal fejeződik be, hogy a lakosság a zsidókat leszámítva konzervatív gondolkodású, és hogy a háború előtt a szerbség nagyobb érdeklődést mutatott a kulturális mozgalmak iránt.

Egy kis adókimutatás

A következő, harmadik szakaszban a Vajdaság gazdasági struktúrájáról, a községek adminisztrációjáról, a gyakori tisztviselő változásokról és az adófizetésről kapunk néhány markáns aláfestést. Daka Popović elkerülhetetlenül szükségesnek tartja az adóterhek enyhítését. 1933–34-es évben a Dunabánság lakossága csupán kulukmegváltás címen közel tizennyolc millió dinárt fizetett be. Ebből az összegből Bácskára és a két baranyai járásra több mint tizenkét millió dinár jutott, a Bánátra négy millió, a Szerémségre több, mint egy millió dinár. Ha az adóterheket nem csökkentik, az ingatlanok árai tovább lemorzsolódnak. Az 1933-as évben kataszteri tiszta jövedelem az egész országban nem egészen öt milliárd dinárt tett ki, és ebből csupán a Dunabánságra közel három milliárd dinár jutott, ami 49,81 százalék. Ebből az összegből pedig a Dunabánság lakosságának megoszlását figyelembevéve 90% jut a Vajdaságra. Az átlagos kataszteri tiszta jövedelem alapján 809,61 dinárral van holdanként megterhelve a föld a Dunabánságban, a Szávabánságban 235,48, a Drávabánságban 172,05, a tenger melléki bánságban 55,26, a zetai bánságban 52,06, a Drinabánságban 153,88, vrbas-i bánságban 120,5 dinár. A föld alap- és pótadója tehát a Bácskában és a Bánátban 150, a Szávabánságban 31,35, a Drávabánságban 21,15, a tenger melléki bánságban 6,97, a zetai bánságban 6,96, a Drinabánságban 20,50, a vrbas-i bánságban 14,75, a moravai bánságban 20,73 és a vardari bánságban 16,05 dinár.

A Vajdaságban él a legtöbb jövedelmi adót fizető polgár. A Novi Sad-i pénzügyigazgatóság 70 683, zágrebi 59 716, a ljubljanai 40 407 jövedelmi adófizetőt tart nyilván. A Bácska, Bánát és Baranya elvesztették piacukat, de amíg a közép-európai államok át nem tértek az önálló gazdasági politikára, addig ezek az országrészek könnyen fizethették az adók huszonöt százalékát. A Dunabánságban még 1932-ben a személyi kiadások 43 millió dinárra rúgtak, ugyanekkor a Szávabánságban 21, a tenger melléki bánságban csak 11 millió volt a személyi kiadások összege.

Magyarok és németek jellemzése

A kétségtelenül érdekes és könnyen áttekinthető, sokatmondó adatok felsorolása után, a negyedik szakasz a Vajdaság nacionális, politikai és szociális fejlődésére tér ki, és ismerteti a szerb kisebbségi vezetők háború előtti tevékenységét. A szerző hangsúlyozza, [215] hogy a bunyevácok és sokácok a legközelebb a szerbekhez állnak, hasonlóképpen a szlovákok és a ruszinok is. A szlovákoknak és a bunyevácoknak Maticájuk van. A ruszinok számbelileg a leggyengébbek a szláv fajok közül, és a lélekszámuk 35 000 főre tehető. A zsidókról szólva Daka Popović ismételten leszögezi, hogy értékes írókat, művészeket adtak a magyarságnak, ma is magyar érzelműek, bár a fiatalság megtanulta az államnyelvet. A legnagyobb figyelmet a szerző a német kisebbség jellemzésére szentelte. Miután a németek magyarországi letelepedésére is utal, így folytatja:

„A Bácska, Bánát, Baranya egyes részein ma is tart a németek elmagyarosítási folyamata. A jugoszláv rendszer alatt némileg megzavarták ugyan ezt a folyamatot, de a németek nagy része a városokban ma is szívesen beszél magyarul, s magyar újságot és könyveket olvas. A gazdagabb német polgároknak szoros családi összeköttetéseik vannak budapesti és bécsi katonai körökkel. A falvakban, ahol a németek a magyarokkal együtt vegyesen élnek, ma is többet beszélnek magyarul különösen ott, ahol a lelkész is magyar. Ezért a német politikusok és kultúrvezetők egy része azon fáradozik, hogy a németeket megmentse a magyarosítástól. A munka azonban csak akkor nyer befejezést, ha kihal az a német generáció, amely magyar iskolákat végzett.”

A szerző arról is ír, hogy a németek beleavatkoztak az Anschluss-vitába, amit helytelenít, majd a következő sorok következnek:

„A németek nyomban a háború befejezésével Novi Sadot választották ki akciójuk központjául. Novi Sadon adják ki lapjaikat, és ott székelnek a német gazdasági, kulturális és pénzügyi szervezetek központjai. Novi Sadon találkoznak a politikusok és az üzletemberek, hogy megerősítsék kapcsolataikat, és kiépítsék programjukat a német kisebbség nemzeti és gazdasági megerősítése érdekében.”

Daka Popović szenátor részletesen felsorolja, hogy a német kisebbségnek milyen intézményei vannak. Nem iktatjuk ide őket, mert a Kalangya februári–márciusi számában ugyanerről a kérdésről Hamm Ferenc német hírlapíró kimerítően ír. Azt azonban ki kellett ragadnunk, hogy milyen fejlett szövetkezeti mozgalmuk van a németeknek. A német szövetkezetek nyolcvan millió dinár értékű takarékbetétet őriznek, és a kihitelezett kölcsönök összege meghaladja a száztíz millió dinárt. Az állattenyésztő, baromfitenyésztő és tojástermelő szövetkezet nagy és jelentős üzleteket bonyolít le a külfölddel. Az Agrária azon fáradozik, hogy a szövetkezetek érdekkörébe bevont németeket a racionális gazdálkodásra szoktassa, és ebben rejlik munkásságának a lényege. A németek jellemzése azzal a megállapítással fejeződik be, hogy Jugoszlávia megalakulása megmentette a németeket a teljes elmagyarosodástól, majd a magyar kisebbség ismertetésére tér át a tanulmány szerzője.

„A magyar kisebbségek pszichológiai helyzete hasonló a drávai [216] bánságban élő német kisebbség helyzetéhez. Az egyik és a másik kisebbség is még nem olyan régen uralkodó nemzet volt. Azt mondhatni, hogy a jugoszláviai magyarok életének első tíz esztendeje illúziókkal és reménységekkel telt el. A helyzetet a magyar kisebbség soraiból sokan ideiglenesnek tekintették. A budapesti rádió és a budapesti lapok által bejelentett határidők azonban leteltek, és a békeszerződésekben megjelölt határok változatlanok maradtak. Lord Rothermere nagy terve végleg megbukott, és kalandos befejezést nyert. Vannak azonban tényezők, amelyekről úgy látszik, Budapesten megfeledkeztek. Ezek közé tartozik többek között az is, hogy az itteni magyar intelligencia a volt Magyarország területéről került a Vajdaságba, s még a szerb hadsereg megérkezése előtt elhagyta pozícióját, és Budapestre távozott. Az intelligencia másik része zsidó, amely megértette az új helyzetet, és megváltoztatta magatartását az új haza kívánságaihoz igazodva. A harmadik körülmény az, hogy Budapesten elfeledkeztek arról, hogy az itt élő svábok, akik az összlakosság húsz százalékát teszik ki, a szerb hadsereg megérkezése után nyomban ugyanúgy megérezték a felszabadulás jelentőségét az idegen járom alól, amint az itt élő jugoszlávok, akik a lakosság 46 százalékát teszik ki. Továbbá nem szabad szem elől téveszteni, hogy a magyarok egyötöde elmagyarosodott szláv és német, s úgynevezett kettős kultúrájú emberek, akik a maguk fajtájuk iránt orientálódnak. Ezek azok a fontos körülmények, amelyekre nem fordított és nem fordít elég figyelmet a budapesti politika, és amely arra utal, hogy miként képzelik el a húsz milliós Magyarországot, amely puszta homokon épülne fel. Mindezekhez még hozzá kell tenni azt, hogy Senta és Stara Kanjiža városok kivételével a magyaroknak nincsen többségük nagy számú városainkban.

Ha elmaradt volna a budapesti propaganda, akkor a különben józan magyar lakosság valószínűleg még a vidovdani alkotmány érája alatt politikailag magára talált volna. Így azonban állandóan félrevezetve nem akarta a budapesti hatalmon levők haragját magára zúdítani, és azért Beogradban igyekezett lojalitását bizonyítani kívánva az új hazával szembeni viszonya rendezését. Ez a különben érthető habozás nem volt alkalmas a jugoszláviai magyarság politikai munkájának a megteremtésére. A politikai program kidolgozása helyett a mi kisebbségeink a kulturális szervezkedésre vetették magukat a magyar kultúra megőrzésének és fejlesztésének a jelszavával. Hosszas tévelygés után Subotica, Becskerek és Novi Sad között végül Novi Sadon állapodtak meg, a kultúrmozgalmak központjában annak ellenére, hogy a magyarság túlnyomó része a Felső-Tiszavidéken él.”

Ennek a hangsúlyozásával a szerző arról ír, hogy a magyar kisebbség mindig a vallásban keresett segítő és megértő támogatást, és a történelemből idézve folytatja a magyar kisebbség lelki életének az analízisét.

„A mi kisebbségi magyarjaink munkássága kulturális téren igen termékeny. A napilapok, a körünkből merített regények, novel[217]lák tudományos és művészi munkák száma aránytalanul nagyobb, mint a háború előtt volt az anyaországban. Amíg a tudományos és szépirodalmi munkák a régi Magyarországon a legritkább esetekben kerültek ki erről a területről, a jugoszláv impérium alatt fejlődésnek indult a magyar kisebbségi könyvkiadás.

A vajdasági szerbek ezen a téren a háború előtt sokkal nagyobb teljesítményt nyújtottak, mint a magyarok a volt Vajdaságban. A Matica Srpska körül álló embereink a budapesti kultúrbefolyás ellenére közvetlen kapcsolatokat tartottak fenn a széles világgal és a nyugati kultúra forrásaival. A huszadik század elején azonban már érezhető volt a vajdasági szerbeknél is, akárcsak a horvátoknál Budapest kultúrbefolyása. Abban az időben főleg azok a szerbek, akik Beogradban telepedtek le, jelentősen támogatták Novi Sadot. Beogradban modern irodalmi nyelv létesül, új tudományos terminológia alakul ki, megteremtik a szerb nyelv új stílusát és szellemét, amely frissítőleg eljut a Vajdaságig, és nem engedi, hogy a szerb nyelvet ezeken az országrészeken elsorvasszák és a kifejezéseket felcseréljék. A háború kitöréséig Budapesten tudják, hogy a pesti kultúra a régi Magyarország minden vidékére előbb eljut, mint Suboticától délre eső területekre. A magyar kultúra befolyását megzavarta a vajdasági szerbek nacionális kultúrája. Az itteni szerbek minden magyar értékkel szemben a saját értékeiket állíthatták szembe.

A mi jugoszláviai magyarjaink kultúrfáradozásaik tekintetében ugyanazokat az ösvényeket járják, mint amelyeken valaha mi, szerbek jártunk, és ennek a munkának máris jelentkeznek kétségtelen eredményei. Tagadhatatlan, hogy a magyarok ázsiai bejövetelétől számítva, az elmúlt ezer év alatt ezen az országrészen nem jelent meg magyar nyelven annyi irodalmi mű, mint az utóbbi tizenöt esztendőben. És amint valamikor a vajdasági szerbek a közvetítők voltak a közép-Európai kultúra és a Balkán között, úgy a mi magyarjaink is hasonló szerepet vállaltak: közvetítenek a fiatal és feltörő jugoszláv kultúra és a fiatal magyar kultúra között. Ezt cselekszik a legjobb jugoszláv irodalmi művek magyarrá való átültetésével is.

A mi magyarjaink kultúrmunkájukban, akárcsak a németek, különös figyelmet fordítanak az egyetemi ifjúságra. Az ifjúság feladata, hogy a magyarok által lakott falvakban terjessze a kultúreszméket. A magyar egyetemi ifjúságnak Zagrebban és Beogradban egyesületeik vannak, amelyekben ideológiai kiképzést nyernek, hogy a nép felvilágosításán közreműködhessenek. Az a szándék is megfigyelhető, hogy a munkáskamara útján a magyar munkásságra kiterjesszék a kultúrmunkát.

A jugoszláviai német és magyar e felületes áttekintéséből világosan kirajzolódik két ellentétes felfogás. A németek túlnyomórészt anyagi alapokon építik fel életüket, míg a magyarok kulturális és közoktatási munkára törekszenek, és igyekeznek kiépíteni önálló jugoszláviai magyar kultúrájukat. Emellett azonban nem hanyagolják el a magyar kisebbség gazdasági fejlődését sem, és szép [218] számban adnak ki időszerű gazdasági lapokat főleg a földművesek és a falu részére.

A szerbeknek át kell venni a német receptet

A tanulmány végére érkeztünk, mert az utolsó fejezet a szlávság teendőivel foglalkozik. Daka Popović megismétli, hogy munkájának az volt a célja, hogy a vajdasági kérdések megvilágítását elősegítse, és a bajok orvoslására rámutasson. Az elmúlt tizenöt év vajdasági adminisztrációjával foglalkozva sok ismert, és különösen a falvakban észlelt jelenségeket említ még meg, majd azt mondja, hogy szándékosan foglalkozott behatóbban és részletesebben, mint szükség lett volna a német Kulturbund tevékenységével. A szerző nem ellensége a kisebbségi szervezeteknek, de szükségesnek tartja kijelenteni, hogy ha a vajdasági szerbek sürgősen nem létesítenek a Kulturbundhoz hasonló szervezeteket, akkor elmaradnak a németek mozgalma mögött. A német kisebbség különösen gazdasági téren előzte meg a többi itt élő népeket, és azért Daka Popović sürgeti a gyors cselekvést.

Mi tehát a legfontosabb teendő a szerbekre nézve?

„Nem kell semmit sem kigondolni – adja meg a feleletet az illusztris szerző –, hanem egyszerűen át kell ültetni a mi németjeink kulturális és gazdasági szervezeteit a szerb talajba. Nem szabad többé megengedni, hogy az öt szláv faj ne egymáshoz kapcsolva dolgozzon. Meg kell alakítani a jugoszláv kultúrszövetséget, amelyben ott a helye minden szerbnek, szlováknak, bunyevácnak, ruszinnak és sokácnak. A szövetség feladata a közös program kidolgozása, a lap és könyvkiadás kérdésének a rendezése. A kiadványoknak a jugoszláv nemzeti ügy szolgálatában kell állniuk. A munkánál ki kell küszöbölni a vallási kérdéseket, mint azt a kisebbségek is cselekszik kultúrmunkájuk közben.” A cikk a következő érdekes felhívással fejeződik be:

„Igen sok olyan községünk van, amelyekben nagy többségben élnek a kisebbségek. Amint a Kulturbund törődik mindazokkal a községekkel, ahol legalább tizenöt német él, úgy a mi kultúrszövetségünknek is gondoskodni kell a szlávokról. Nem engedhető meg, hogy a szlávokat magukra hagyják kisebbségi lelkiállapotukban egyetlen községben sem, amelyben számbelileg gyengébbek a kisebbségeknél. Ma még sok szerb, sokác, ruszin, bunyevác, horvát, szlovák el van hanyagolva, és ugyanúgy érzi magát falujában, mint a felszabadítás előtt. Magára van hagyatva, és el van hanyagolva. Az ilyen szlávok száma sok tízezerre tehető. Nem jutnak el hozzájuk könyvek, a jugoszláv Matica sok kiadványai. A szervezkedés munkájánál példát vehetünk a mi németjeink által létesített Kulturbund szervezeteitől.”

Ezek az utolsó szavak, amelyek jelentőségét nem lehet vitatni, megmagyarázzák, hogy miért foglalt állást elsőnek a Matica Srpska Glas című propagandalapja a Daka Popović által felvetett [219] kultúrszövetség létesítésének gondolata ellen. Nem ismerjük az okokat, amelyek miatt Daka Popović szükségesnek tartotta a több, mint negyven oldal terjedelmű tanulmány megírását, és a szláv kultúrszövetség felállításának a sürgetését, de szívünk melegével őszintén üdvözölünk minden kultúrmegmozdulást.

A jugoszláviai magyar kisebbség szintén igen sokra értékeli a Kulturbund munkásságát, és meg tudja érteni, hogy a vajdasági szerbség is hasonló kultúrközpont felállítását tartja helyesnek.