Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. március) 3. szám, 161–240 p.

(Sven Hedin 70. születésnapjára)

A tizenhetedik század elején Leydenben megjelent egy német könyvecske, amelyet hamarosan lefordítottak latin, francia, holland és más nyelvekre, s amely egy Ahasvérus nevű zsidóról szólt, aki „Jeruzsálemben született, és (a tizenhetedik században!) azt állítja, hogy szemtanúja volt Krisztus keresztrefeszíttetésének”. A könyvecske nagy népszerűsége azt bizonyítja, hogy a tartalmának sokan adtak hitelt, mert abban az időben még világszerte burjánzott a bolygó zsidóról szóló hagyomány, nemcsak olyan általános, az egész hazátlan zsidó népre vonatkoztatott formában, mint ma, hanem egyetlenegy személyhez kötve. A monda szerint Ahasvérus je[203]ruzsálemi varga volt, aki kaptafával űzte el Krisztust, amikor ez a Golgotára vívő útjában meg akart pihenni az ő háza előtt, s ezért Ahasvérusnak az utolsó ítélet napjáig örök bujdosás jutott büntetésül, osztályrészül. Ez a babona a középkorban annyira elterjedt volt, hogy nem egy szélhámos szépen megélt belőle kiadva magát Ahasvérusnak, akiket persze minden hithű zsidónak kötelessége volt támogatni. Megélt belőle, vagy legalábbis csinos vagyont szerzett vele néhány élelmes író, aki regénynek vagy színdarabnak dolgozta fel ezt a hálás témát, s egy Goethe tekintélye kellett ahhoz, hogy a bolygó zsidót visszaparancsolja oda, ahonnan jött, a mesék birodalmába.

Goethe az elátkozott varga legendájában elsőnek látta meg a szimbólumot: a környezetéből kiváló, s azzal olykor szembeszálló lángész sorsát, amely börtönnek érzi a kitaposott utak szürkeségét, s magasabb, rendszerint elérhetetlen célokat űzve, nyugalom és megállás nélkül vándorol keresztül az életen. Ahasvérus sosem létezett, s ha létezett is, a csontjai már régen elporladtak ott, ahová a többi jeruzsálemi vargát is temették, de az Eszme él és halhatatlanságra kárhoztatva, ha más-más alakban is, mindig itt jár köztünk. Első neve talán Káin volt, akivel közeli rokonságban van az indus Fadhila; később Nagy Sándor lett a neve, s a jeruzsálemi templom lerombolása után Ahasvérus; a hunok Attilának hívták, a tatárok Timurlenknek; a kereskedők Marco Polónak, a földrajztudósok Kolumbusz Kristófnak, a nyelvészek Körösi Csoma Sándornak nevezik. Minden időben, minden népnél felbukkan egy ilyen örök nomád, s minél előbbre haladunk, annál többen vannak, hisz a zseninek éppen az a végzete, hogy minél többet tud, annál többre vágyik. Ma már alig lehet felsorolni valamennyiük nevét, s Piccard, Nansen, Nobile, Amundsen és Sven Hedin említésével még a legnagyobbak névsora is csak hézagos. Mert hála ennek az olthatatlan szomjúságú Eszmének, elég sokan vannak, akik esőben, viharban és hóban, úttalan utakon és ezer veszély között kockáztatják az életüket értünk, akik karosszékünkben kényelmesen elterpeszkedve cigarettafüst mellett a térképen kísérjük őket csodálatos vándorlásaikban…

A hetven éves Sven Hedin élete nyitott könyv, mert munkája s annak minden eredménye az egész emberiségé. Tizenöt éves korában, amikor Nordenskjöld és Palander föld körüli útjuk után nagy dicsőséggel behajóztak Stockholm kikötőjébe, talán még csak titokban táplálta azt a reményét, hogy valaha ő is követheti két nagy földije példáját. De már öt évvel később Bakuba szólítja a véletlen házitanítónak, s Ázsia csodáitól tágra nyílt szeme sóvárogva követi itt Harun al Rasid nyomait. Egyelőre azonban még vissza kell térnie a hazájába részint a szembaját gyógyítani, részint katonáskodni, és mindenekfölött: tanulni. Huszonöt éves korában megtisztelő feladat éri: Oszkár, svéd király őt teszi meg egy Teheránba induló küldöttség vezetőjének; a küldöttség minden baj nélkül megérkezik, s [204] a dolgát elintézve, visszaindul; de a dragomán ottmarad, a titokzatos Ázsia rabul ejtette, második hazája lett. Itt-ott visszatér Európába, de nem pihenni, hanem írni, rajzolni, számolni, feldolgozni, és kiadni kutatásainak eredményét.

Teheránból elindul első igazi expedíciójára: Bukhara, Samarkand, Taskend és még tovább, egészen Kína nyugati határáig, nem vonaton vagy autón, hanem lóháton vagy gyalog. Az eredmény: két könyv és rengeteg előadás Európa fővárosaiban. Ekkor már olyan híres volt, hogy a hallei egyetem kinevezte díszdoktorának.

1893-ban elindul Tibetbe, s ez az út kisebb-nagyobb megszakításokkal tizennégy évig tartott. Keresztül-kasul járja ezt az ismeretlen, zord országot, s felfedezi a Transzhimalája-hegységet, amiről őmaga is azt állítja, hogy „ez talán a legnagyobb jelentőségű felfedezés földünk történetében”. Pedig szerény ember volt, s elutasította az angoloknak azt az ajánlatát, hogy ezt a hegységet Hedin-hegységnek kereszteljék… Útjáról, melynek hosszát csak Marco Polo útja szárnyalta túl, hatezer oldalra terjedő naplóval és harmincezer rajzzal tér vissza.

A világháború megakasztja kutatásait, s mivel a tétlenséget, a kályha mellett ülést nem bírja, bejárja a harctereket egészen Kis-Ázsiáig. Hadi tudosításait könyv alakban is kiadja, s ennek tiszta jövedelmét (75 000 márkát) a Vöröskeresztnek adományozza. Mert nemcsak nagy tudós, hanem nagy ember is…

Élete alkonyán pedig – abban a korban, amikor mások a jól-rosszul kiérdemelt nyugdíjukkal gyógyfürdőkben kezeltetik túlterhelt gyomrukat – Sven Hedin elindul a legnagyobb és legnehezebb expedícióra: elmegy a forrongó Kínába, hogy felkutassa a régi karavánutakat, amelyek Kínát a Nyugattal hajdan összekötötték. És február tizenkilencedikét, a hetvenedik születésnapját idegenben ülte meg, talán éppen valami sivatagban, ahol előtte még ember nem járt…

Sven Hedin felfedezte a civilizáció számára Közép-Ázsiát, beszél vagy két tucat nyelvet, s kiadott ugyanannyi megbecsülhetetlen értékű művet – de ez nem az ő érdeme, ez csak az ő sorsa, a nyughatatlan Ahasvérus sors. Az ő érdeme csak az, hogy vállalta, bátran és férfiasan vállalta ezt a sorsot, amelynek leírhatatlan fáradozásai, kalandjai, veszélyei és nélkülözései elől mások, a kényelmesebbek bizonyára kitértek volna. Egyikünk napszámosnak születik, a másik írnoknak, a harmadik kőművesnek, a negyedik költőnek, az ötödik sztratoszféra-repülőnek; önmagában minden hivatás szép, csak azon múlik, ki mennyire végzi el a feladatát. Sven Hedinnek nehéz szerep jutott, homlokán az Ahasvérus bélyege izzik, s azzal, hogy ezt a szerepet eljátszotta, az egész emberiséget megajándékozta, lekötelezte.

Úgy hírlik, nemsokára hazajön, s alighanem végleg itthon is marad. Most már nem sok dolga lehet, most már csak egy expedíció van hátra, olyan, amely minden eddiginél nagyszerűbb és titoktel[205]jesebb. Ahasvérus leveti a Sven Hedin-köntöst és másra, fiatalabbra adja. Vajon mit érezhet Sven Hedin, ha erre a végső kirándulásra, a halálra gondol? Biztosra veszem, hogy nem borzong tőle; aki olyan hosszú útra nézhet vissza, mint ő, az nem félhet sosem előre tekinteni.