Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. március) 3. szám, 161–240 p.

Ezzel a címmel nem Körmendi Ferenc írói egyénisége előtt akarunk bókolni; csupán legújabb regényének, A boldog emberöltőnek helyét eddig megjelent másik két regénye, a Budapesti kaland és a Bodenbach (nevezzük röviden így) mellett kijelölni. Ha az előbbi a budapesti társadalom egy bizonyos körét mutatta be néhány háború utáni élményében, az utóbbi meg egy idegenből hozzánk szakadt kis nevelőnő pikáns egyéniségét és ennek hatását, festette meg – az utolsó 850 oldalas regény sokkal több, nagyobb feladatot tűz maga elé. Először is, miként már a cím beígéri, egy nemzedék fejlődésmenetét rajzolni, azét, mely a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján lépett ebbe az árnyékvilágba, és a mai napokban érkezett el sorsa bevégzéséhez. Másodszor, a világ gazdasági, politikai, irodalmi és művészeti élet nyilvánulásait abban az időben, amikor ez a lucus a non lucendo boldognak mondott nemzedék már eszmélt és tevékenykedett. Harmadszor, egy Budapesten szabadelvű, békeszerető eszmekörben felnőtt zsidó vérű keresztény magyar fiatalember lelki vergődéseit közelebbi és tágabb környezete ellentéteiben, meg negyedszer, a szerelem útvesztőiben, melyekben utoljára is elmerül.

Ennek az óriási képanyagnak csupán részletei férhettek még arra a nagy alakú vászonra is, melyet a kétségtelenül kiváló képességű fiatal művész elénk feszített. Szívesen kiállítanánk a bizonyítványt, hogy könyve a mai kor regénye – de mégis arra kell szorítkoznunk, hogy benne a kor egy képviselőjének egyéni regényét [200] lássuk –, méghozzá egy olyan képviselőjét, aki sem belső lelki, sem külső sorsa alakulásában nem tekinthető ama korra nézve tipikusnak vagy csak átlagosnak is. Ezzel a megszorítással azonban a teljes elismerés zászlaját kell meghajtanunk a regény nagyszerű környezet- és lélekrajzai, megfigyelései, irodalmi és társadalmi jellemzései előtt. Ha nem a kor regénye ez, azért nem fogja többé nélkülözhetni az, aki a kort irodalmi adataiból valaha magában újraalkotni óhajtja.

A regény cselekvése – hogy az ismertetések ezt a sablonos szakaszát se mellőzzük – nehezen foglalható össze, mert voltaképpen nincs is; helyette az eseményeknek és ténykedéseknek sorozatát éljük át, melyek nem következnek kényszerítő szükséggel egymásból, nem is haladnak egy az olvasó által utólag sorsszerűen elkerülhetetlennek érzett megoldás felé. A főhős, Hegedűs Pál életében – bárha kitűnő emlékező – és újraérző képessége még gyermekkora benyomásaival is egybekapcsolja számos későbbi szerelmi kalandját – minden másképp is alakulhatott volna. Egyszerit fest tehát a szerző és sors-, (nem végzet) szerűt. Napóleonnak egy szerény órájában tett kijelentése jut eszünkbe, mikor emlékirataiban nem azt kívánta elmondani, amit tett, hanem ami vele történt.

Hegedűs tehát egy zsidó vérű, de már kereszténynek, és főleg magyarnak nevelt orvos, és egy szláv–magyar dzsentri nő fia. Gondos ápolásban, nevelésben részesült, a szükséget, megélhetési nehézséget még a legválságosabb időkben sem szenvedte, a társadalmi egyenlőtlenségeknek, a szegények nyomott helyzetének képe korán meghatotta, de teljes átértésükhöz nem vezette. Életében azért hamar bekövetkezett az első törés: mikor a szülői házba jött Tóth Klára, a minden addiginál jobb nevelőnő, aki csakhamar megnyerte Palika anyjának, de kivált apjának bizalmát és ragaszkodását. Ez utóbbinak felismerése rövidesen sírba vitte a gyenge egészségű, finom idegzetű édesanyát, akinek helyét mint új feleség, mostohaanya és méltóságos asszony elfoglalta az addigi Klára kisasszony. Akiben mellesleg azonnal felismerhetjük a bodenbachi utas cseh nevelőnő vonásait; még abban is, ahogy egyelőre szándék nélkül felkeltette kamaszodó „fiainak”, kivált az idősebbnek, Pál bátyjának Gyurkának éretlen nemi szerelmét. Ezen a képen még az sem változtat sokat, hogy Klárának saját gyermeke is születik, Jancsi a későbbi vad zsidógyűlölő, akire anyja csak éppen annyival pazarol több szeretetet és gondosságot, mint a nagyobbakra – amennyire ez az adott helyzetben csak várható. Azért a Czendrik leány két fia mégis mostohagyermekekként nőtt fel a gondos, áldozatkész apa otthonában, melyből hamarosan ki is kívánkoztak. Mert ebben az apában (és mindkét fiában) különös élesen kirajzolódik egy éppen zsidóknál gyakori sajátság: a nyugati lovagiasságon messze túlmenő, egyenes nemi szolgaság nőik, illetőleg azon nők iránt, akik gyengédségükre törvényes vagy szabados, állandó vagy futólagos jogcímet szereztek. A derék öreg orvos nem is bírta sokáig a sajátságosan [201] alakult családi életével járó izgalmakat, szélhűdésben meghalt, miután idősebbik, Gyurka fia siheder korában már sokat ígérő zongoraművész a háborút és hadifogságot valósággal ürügyül használva, Kelet-Ázsiában mulatóhelytapőrré hanyatlott – mert nem akart mostohája közelében élni, aki iránt örökké elolthatatlan nemi vágyat érzett.

Maga Pál sem ragaszkodik a családi fészkéhez, mely mind kevésbé az. A háború után éveket tölt el egy svájci szanatóriumban, majd Berlinben, hazakerülve éppen hogy meghalni látja atyját, azután búcsú nélkül elköltözik az amúgy is csak lakássá lett otthonból. Némi szerény sikerű irodalmi próbálkozás emlékével apja összeköttetései révén egy nagy bankba jut, ahol csakhamar szép pályát fut, ismét vagyonos, és – fiatal embernek jóleső szó – valaki. Minden jól is mehetne, ha nem lennének nők, ha nem járna rajtuk, mindig rajtuk kelleténél többet az esze, nem vetné beléjük minden, szószerint minden érzését, nemcsak a gyengédeket, hanem a keserűket, nemcsak a szerelmet és kívánást, hanem a gyűlöletet, harcvágyat is. Ez természetesen kölcsönös; éppen a nemek ezen küzdelmének a kamasz-, sőt gyermekkortól kezdve leírásában mesteri Körmendi Ferenc tolla. Habár nőalakjai ezen a ponton szinte túlságosan ellentétesek a férfialakokkal: míg az utóbbiak, ha olykor erőszakosak, csapodárok is, egészben véve nagylelkűek – addig a nők még érzékiségük, szeszélyességük, féltékenységük közepette is ridegen számítók, mindenféle a szerelemmel alig összefüggő előnyre sóvárak. Ezt a szegény Pálnak is tapasztalnia kell, aki már férfivá érve mindig újra és újra gyermekkorát élte – mikor egy szőke dzsentri lányt vett el, mert elhalt anyja képét idézte eléje; azután ettől lélekben elfordulva egy színésznőcske karjaiba esett, aki viszont egy gyermekkori színházlátogatására emlékeztette, amidőn először szenvedett féltést és féltékenységet, mert a gonosz betyár elragadta a szép csaplárlányt. Mese az írógépről az első esetben, egy színpadi környezetből kihalászott gyöngyszem a másodikban, gyermekkori hűséges ragaszkodás még egy harmadikban – csupa alkalom egy kedves polgári happy end számára. Ám ezt a szerző megtagadja tőlünk; a dzsentri lány előbb gyermekét idegeníti el zsidó vérű atyjától, azután a gyűlölet minden jelével el is hagyja; a színésznőcske egy kis boldogítás után a legpóribban megcsalja, a gyermekkori pajtásnőhöz az oly sokat csalódott Pál már nem is képes fordulni. Tehát gyermeke anyjának a váláskor odaadja egész vagyonát, majd a gyermeknek magának a férjutód által való fiúvá fogadásába is beleegyezik. Második válása után bankbéli fényes állását is elhagyja, és a magányba vonul, ahol „nincsenek sem ősök, sem társak, sem utódok”.

Ez a befejezés aligha fogja az olvasók többségét kielégíteni. Az után, ami Pállal történt, halált, esetleg öngyilkosságot várunk – vagy pedig a kiállottakon fölülemelkedést, az élet fölött mégis csak győzelmet, a szerelemnek és családi boldogságnak is sokáig várt és [202] keresett beteljesedését –, de nem még megmaradt életfegyverek egyszerű elejtését, és barlangi medve módjára elvonulást. Ezt a befejezést csak egy feltétel alatt bocsáthatnánk meg a szerzőnek: ha szándéka lenne egy pár év után valamely Vingt ans aprés-t írni, melynek a Dumas-énál még jobban is szabadna sikerülnie.

Még egy-két részletmegjegyzés, mely azonban a regény művészi értékelését már nem befolyásolja: a történelmi háttér helyenként, elkerülhetetlen elnagyolása mellett még némi pontatlanság benyomását is teszi így az oroszországi események időrendjénél. Azután az idegenek elleni háborús hangulatnál; Budapesten bizony ritkán fordulhatott elő ententenyelveken beszélők bántalmazása; ezen sorok írója is többször beszélgetett egészen nyilvánosan franciául, szerbül anélkül, hogy bárki is kifogást tett volna, és Svájcból akkor úgy értesült, hogy ott csak a francia nyelvű kantonokban szélsőségesen entente-barát a hangulat; ezzel szemben a német kantonok közvéleménye nem annyira németbarát, mint semlegesen tartózkodó. Végül az a Dosztojevszkij agaras tábornokára emlékeztető jelenet, mikor a gyümölcstolvaj oláh legényt a lopott gyümölccsel halálra etetik, és a temetési menet néma tiltakozására lövetést emlegetnek – a mai mindent általánosító és kihasználó légkörben még akkor sem lenne magyar ember regényébe illő, ha szó szerint igaz volna. Mindent le lehet írnia annak, aki erre hivatott – de nem kell, nem szabad mindent leírnia, mert végtére az író is csak mint annak a nemzeti és emberiségi életnek eleme jogosult, melyben és melyért működik –, ebben azután egy a szerepe az orvoséval, tanítóéval vagy bármely más foglalkozás és hivatás képviselőjéével.

Azért „A boldog emberöltő” újabb, lehetőleg még jobb művek megismeréséig mégis a „nagy Körmendi” marad.