Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. március) 3. szám, 161–240 p.

Mint roppant bárddal meredeken lecsapott szikla, úgy nyúlt fel a magasba a sivárszürke tűzfal a kisebb-nagyobb házak tarka erdejéből. Szédítő tetején, akár kiálló, mozgó gomb, kormos, városi veréb feszengett-illeszkedett, s apró, rebbenő szemeivel szét-széttekingetett a nagyvilágban. Röpke pillantást vetett a ráncos arcú, október végi nap után, mely nagy karimájú, narancssárga kalapjában mélabúsan szekerezett hazafelé. Majd az alatta levő mélységbe csavarta buksi fejét, a toldott-foldott, piszkos, földszintes ház pár lépés széles udvarába. Magányos olajfa senyvedt odalenn, s szomorúan hajtotta beteg karját a fáskamrák poros tetejére. A nyirkos sarkokban dúsan zöldellt a moha, s selymes bársonyszőnyeggel vonta be a nyúlós, fekete vizű csatorna nedves tégláit.

Az udvaron nem járt senki. De hogy a közeli tót templomban lassan négyet ütött az óra, elől a házban kinyílott az üvegfolyosó ajtaja, s gyerekek ugráltak le a lépcsőkön. Mint elviharzó fergeteg, hátrarohantak az udvarba. Fiúk, leányok – deákok, kéksapkások. Tíz-tizennégy esztendősek. Leghátul a kis, vézna Jávorka Ádám kalimpált hosszú nadrágos, ügyetlen lábaival.

Azután körbeálltak. A legvállasabb, legerősebb – szélesarcú, szögletes fejű fiú – egyhangúan elkezdet számolni:

A kiszámolást többször is megismételte. A kör ritkult, szétszakadt, s végül már csak egyetlen, zöld arcú, sovány kamasz maradt a helyén. – Csüle! – vágta hasba a szögletes fejű. S a többiek szájáról ujjonva röppent fel a kiáltás:

– Zöldbéka a csüle!

Mindannyian a kerítéshez rohantak, hogy husángot válogassanak. Könnyebbet-nehezebbet, rövidebbet-hosszabbat. Tenyérbe simulót, marokba valót. A válogatásnál egymást lökdösték, taszigálták. Még a fiúszámba illő begyeskedő leányok is. Jávorka egészen hátraszorult. Ő volt a leggyámoltalanabb, a legtehetetlenebb. Néki már csak otromba, ügyetlen dorong jutott. Érdes és bütykös, rossz fogású. Alig tudta rendesen megmarkolni és meglóbálni. Hát még erős lendülettel célozva elhajítani, hogy suhogva kalimpáljon, mint az eleresztett bumeráng.

A többiek már felkészültek a husángdobásra. Izgatottan, egymást taszigálva gyülekeztek a starthoz. Mindegyik előbb akart sorra kerülni. Szembe velük ott állott peckesen, kihívón a kis, pökhendi csülefa. Azt kellett eltalálni, jól fejbekólintani, hogy csak úgy guruljon, és hányja a bukfencet – egész a kerítésig! Ekkor: hajrá! – ki lehetett rohanni az elhajított husángért, s még vissza is hozni. Zöldbéka a hosszú, hegyes vesszővel se nem szúrhatott, se nem üt[188]hetett. Előbb meg kellett keresnie az elgurult fát, és újra helyére ragasztania. De hol jártak ekkor már a többiek?

Ha a hajítások szerencsések voltak, a csüle szaladgálhatott, hajlonghatott, és mérgelődhetett. Pedig a játék most ilyennek indult. Tompán pengett a husáng, nagyokat ugrált, bukfencezett a csülefa, ide-odafutkosott Zöldbéka. Még az ügyetlenebb leányok is jó messzire vágták ki a peckesen álldogáló fadarabot.

Most Jávorkára került a sor. Ő maradt utoljára. Kezében nehéz dorong, szinte lehúzta a karját. Ügyetlenül felemelte, s erőtlenül ellódította. Lomhán, nehézkesen szállt az otromba husáng, s tompa kongással a csüle előtt a földre puffant. Még meghempergett néhányszor, azután döglötten elnyúlt. A kis csülefa köpésnyi távolból pökhendien nézett reá. De ekkor Jávorka lábait hajigálva már a kerítés felé szaladt, hogy átlépje a túlsó vonalat. Zöldbékának azonban semmi dolga sem akadt, könnyen elérte, s megcsapta.

– Te vagy a csüle! – hajította lábához a vesszőt.

– Jávorka a csüle! – robbant ki a zsivajgó gyerekhad torkából az ujjongó kiáltás.

A játék most hirtelen megváltozott, az ördög keveredett belé. Az ősi gonoszság vén tűjébe két kipróbált, öreg szálat fűzött: a rosszakaratot és kárörömet, s átvarrta velük a gyerekek szívét. Anélkül, hogy összebeszéltek volna, egyszerre mindenki egyet gondolt: Jávorkát nem szabad kiereszteni! Minden áron azon kell lenni, hogy öt fordulón át ő maradjon a csüle, mert akkor jön csak az igazi zri. S tovább folytatták a játékot.

Keményen dobogtak a lábak, suhogva vágta a husáng a levegőt, kalimpálva csapódott a földbe, s felspriccelte, többször is megbukfenceztette a csülefát. Jávorka részeg dervisként hajlongott vagy ide-odarohant, szúrt, csapkodott, de elkésett a döféssel, s előlről kezdhette a csületáncot, mert a kis, peckes fadarab nagy, bolond bakugrássokkal már újra sétára indult. Szinte rugóra járt, keringett, lendült, bukfencezett a játéküzem. A gyerekek kuncogtak, nevetgéltek, csúfolódtak és oda-odakiabálásokkal tarkították a mulatságot. „Szúrd!”, „Ne hagyd magad!”, „Szorítsd!” vagy: „Mindjárt viaszt préselünk a hátából.”

A körök gurigái ijesztő gyorsasággal forogtak, tekeredtek, s egyszerre az ötödiket kezdték leorsózni. – Jávorka reménytelenül állította fel a csülefát. Látta, érezte, hogy valamennyien összefogtak ellene, s a vesztét akarják, de mert a szabályok tiltották, nem mert kiugrani vagy fellázadni. Fáradtan, reszkető inakkal és tehetetlen megadással tovább hajtotta a játékmalom kerekét, bár saját sorsát forgatta egyre közelebb. Végre lecsapott az utolsó husáng is, s az utolsó játékos is visszafutott helyére. Vége volt az ütközetnek, az ötödik fordulónak.

Szegletes fejű kivételével valamennyien földhöz vágták botjaikat, felujjongó, vad zsivajjal a szégyenpírban égő arcú Jávorkához rohantak, és csúfolódva körülfogták. Az egyik tejarcú, pufók képű [189] s vastag combú deák, nadrágzsebbe süllyesztett kézzel előrelépett, szemtelenül végigmérte, s affektált fontoskodással szólt hozzá:

– Nnna!… Hát most – most – viaszt préselünk a hátadból. – Mi – gyerekek? – fordult ficsúros fensőbbséggel a többiekhez.

– Viaszt préselünk, viaszt préselünk! – kiabálta az össze-vissza kórus. Egy barna, göndör fürtös leány – nagy, tüzes, fekete szemmel – öklét gyömöszölte a nagy nevetésben szép formájú szájába.

Jávorkát sírás fojtogatta, de visszatartotta, s lesütött tekintettel állta a csúfolódást és szégyent.

– Helyet! – taszigálta félre az útban állókat a széles vállú, sima, egyenes husángot lóbálva. – Fogd meg a karját, Zöldbéka – kiabált át az öccsének.

Ő ezalatt a balt ragadta meg. A gyenge, vézna fiú remegve hagyta.

– Húzd hátra! Jobban, csavard meg! – pattogtak egymás után parancsszavai. S a husángot átdugta a hátrafeszített, sovány karok alatt.

– Emeld!

Alulról hirtelen elkapták a hónok alatt kiálló botvéget, hogy felrántsák az elítéltet a levegőbe, de a pufók képű, kövér combú, kivörösödött arccal kiabált közbe:

– Csavarjátok még hátrább a karját!

Mielőtt azonban ez megtörténhetett volna, Jávorka a végsőkig elkeseredett gyengék hirtelen fellobbant dühével és bátorságával kitépte karjait, belerúgott a gáncsot vető pufók arcú lábszárába, s a kerítés felé rohant. A megtorló hóhérsereg a kipirult, lihegő lányokkal: utána! S mikor át akart ugrani a szomszéd kertbe, elkapták, leráncigálták. De nadrágja szögbe akadt, s hangos krakkal elrepedt. Hosszú szakadás éktelenkedett jobb térde táján. A fiúk egyszerre elengedték a karját, és sietve lógtak el. Ez már nem volt mulatság. – Az udvar – szinte pillanatok alatt kiürült. Csak Jávorka kibuggyanó sírása verte fel a csendet. De nem törődött vele a házbeliek közül senki. Gyerekbőgés! – Csak a kis szürke veréb hallotta meg odaát, a másik udvarban. Újra felröppent a magas tűzfal tetejére, s onnan nézte értetlenül, hogy vánszorog a ház felé a kis kék sapkás fiú, aki harmatcsillogásos reggeleken annyiszor dobott néki kenyérmorzsát.

Jávorka pedig odabenn még keservesebb zokogással borult az egy ablakos diákodú tintapettyes asztalára.

Már ereszkedőben volt az alkonyat, a téglaveres napsugarak az ereszek alját seperték, s az elcsendesedett, októberi szobákban nehéz, borongós árnyékok gyülekeztek. A diákszállás sötét sarkából magas, fekete ruhás asszony vált ki, lábujjhegyen odament Jávorkához, megállott mögötte, s hosszúkás, finom ujjaival gyengéden simogatni kezdte megtépett, verejtékes, szőke haját. „Csak sírjál – suttogta, – csak sírjál…” – „Talán megkönnyebbülsz…” – só[190]hajtotta utána. S Jávorka még keservesebben zokogott. A fekete ruhás asszony pedig, ahogy jött, nesztelenül visszatért, s eltűnt. Nyúlánk, magas alakját felitta, elnyelte a szobasarki sötétség.

Jávorka kipergett fájdalommal emelte fel könnytől ázott, felduzzadt arcát. Már nem bántotta annyira, hogy egyetlen nadrágja elszakadt, bár most sem tudta, hogy megy benne iskolába. De édesanyja képe vigasztalóan merült fel a távolból. Leül, s levelet ír néki – gondolta –, s elpanaszolja gondját, bánatát. A vaspántos, nagyon régi diákládából, mely valaha elhunyt édesatyjáé volt, tiszta árkus papirost vett elő, rásimította az asztalra, s panaszkodásba meg könnybe mártván percegő tollát nagy, gömbölyű betűkkel teleírta az egész oldalt. Levelét ezzel fejezte be: „s ezért is arra kérem édesanyámat, hogy küldjön nékem pénzt, hogy nadrágot vehessek”.

Az utolsó soroknál már alig látott. A leszálló alkonyat pókhálófinom, szürke kendőt vont a kicsiny ablakra.

Szögletesfejűék még nem tértek vissza. Künn kódorogtak valahol az utcán félve a büntetéstől. Még nagyon jól emlékeztek bizonyos széles nadrágszíjra, mely oly taktusra csattogott, „jaj sapa, jaj sapa!” és egyéb rimánkodásoktól kísérve. Jávorka örült, hogy nincsenek itthon. Felkattintotta a villanylámpát, ládájából tűt és fekete cérnát kotorászott elő, s térde fölé hajolván, ügyetlenül bukdácsoló öltésekkel összefogta a szakadást. Utána megütögette a ruhakefe hátával, hogy simább legyen.

Másnap, a magas, eget meszelő házak közt bujkáló utcákon ment az iskolába. Útközben odahúzódott a falakhoz, hogy senki se lássa szépséghibás nadrágját. A gimnázium kapuján pedig akkor surrant be, midőn az előtte várakozó diákok már eltűntek az épületben. Addig ott ácsorgott az egyik könyvesbolt előtt.

A zsivajgó tanterembe félve nyitott be. Attól tartott, hogy észre találják venni a nadrágján esett csúfságot. De a mennyezetet csapkodó lármában feltűnés nélkül osonhatott helyére.

Körülötte, mint bolond lovak istállójában, egyre veszettebbül tombolt a lárma. Könyvek, vonalzók, ceruzák röpködtek, hátul a padlót döngették, s szerb, magyar, német szavak süvítettek. A zsivaj folyton forrt, kavargott, majd feltorladt, s a nyitott ablakokon át az utcára loccsant. De egy váratlan ajtócsattanás hirtelen lefojtotta. Mintha csak csend bombát hajítottak volna az osztályba. Még pisszenés sem hallatszott. Alacsony termetű, sovány, inas arcú férfi állott az első pad előtt, s összehúzott szemmel nézett a megnémult tanulókra. Sztankovity volt, a legszigorúbb tanár, aki a francia nyelvet tanította. Jávorka különösen vonzódott hozzá. De most nem kéreckedett. Félt, hogy a táblához kell mennie. S ebből mily szégyen kerekedett volna. Sztankovity azonban nem hívta fel. A zajkolomposokat feleltette. Jávorka megbújt, s elálmodozott. Szegénységről-gazdagságról. Ha egyszer – gondolta – hihetetlen csoda történnék… Ha valamelyik délelőtt előadás közben hirtelen kinyíl[191]nék az ajtó, s belépne rajta ő, aranyos, csillogó, királyi ruhában… Hogy ámulnának! S hogy suttognák: Hát csakugyan ő az: Jávorka Ádám? Lehetséges volna? Mily boldogság lenne!… S ő ott állna, s lassan, nyugodtan végignézne rajtuk, mint meglett, komoly ember, aki gyerekekkel többé sohasem játszik. Hogy hallgatnának, mintha megkukultak volna! – Ám, hogy mit tenne azután, arra már nem tudott feleletet adni. Jávorka nem tagadhatta meg önmagát: örök gyermek maradt, aki csak álomvezérségre termett. S újra jobb térdét dugdosta, hogy szomszédja meg ne lássa.

Szünet közben elkerülte a többieket. Vagy fel sem kelt a helyéről. S hogy oka legyen az elhúzódásra, kinyitotta egyik vagy másik könyvét, s mormolva tanulni kezdett. Ha néha-néha belekötöttek, meglökték vagy hátbavágták, nem törődött vele, tovább verklizte leckéjét. Délben ő hagyta el utoljára a tantermet. Úgy tett, mintha elvesztett volna valamit. Alábukott a padok alá. Mikor a tanulók lármázva eltávoztak, ő is kiballagott az utcára. De előbb még jól széjjelnézett, nehogy tanárba vagy tanulóba ütközzék. Utána sietve vágott át a túlsó oldalra, hogy a magas házak közt folydogáló utcákon hazafelé vegye az útját. Szegletesfejűék már rég ledobták a könyveket, mikor betoppant a kapun.

Jávorka három napon át bujkált, s alakoskodott. Egyetlen ruhájának szakadása egészen beteggé tette. Folyton nyugtalanította. Versenyt száguldott gondolataival, utánuk sarkantyúzta paripáját. Jávorka nem élvezhette a lélek boldogan elterülő szélcsendjét, s a képzelet lepkekönnyű, gáttalan rohanását. De negyedik nap délben, mikor belépett a fedett nagykapun, szegletesfejűék házat felverő ujjongással szaladtak eléje:

– Jávorka, pénzt kaptál – kiabálták jobbról-balról. – 160 dinárt.

S mint krajcárért kántáló cigánygyerekek, úgy akaszkodtak saroglyájába. Körülvették, körültolongták. Mindegyik ajándékejtő közelségét kereste – szíve és szava felmelegedő napkisütését. Ezért versengtek, marakodtak. Mindenre kész, számító kedveskedésben egymást licitálták túl.

– Ugye, eljössz délután játszani? – karolt bele nagyfiús barátkozással az úri arcú másodikos.

– Jávorka, rabló-pandúrt fogunk játszani! – vágott a másik elébe többet ígérve Zöldbéka.

– Kimegyünk gyerekek a templomudvarra – csilingelte a fekete szemű deáklány csigába omló hajával csengettyűzve.

– Négy utcában fogunk bújócskát játszani! – kiabálta túl valamennyit a fahangú Foghíjas.

– Az semmi! – szólt hátra hanyag fölénnyel az úri arcú másodikos. – Jávorka lesz a kapitány!

S még jobban belekarolt újdonsült barátjába.

– Jávorka lesz a kapitány! – kiabálták utána össze-vissza a többiek. Ennél többet már ők sem ígérhettek. [192]

Jávorka pedig boldogan lépkedett a zsivajgó had közepén. Lelke tele volt örömvirággal, mint az áldozatra kiválasztott, mit sem sejtő, ünneplőruhás gyermeknek. S csordultig telt gazdagságában két kézzel szerette volna szórni a dúsan csüngő, piros örömvirágokat – hálául és köszönetül, mert pajtásai kedvességük kulacsával megkínálták, s szeretetük hajlékába bevezették.

A pénzt – az első pénzküldeményt életében – remegő kézzel vette át, s becsúsztatta kicsiny erszényébe. De a világoszöld szelvényt, amit a postás letépett, s otthagyott az asztalon, meg se nézte. Nem is gondolta, hogy a kis papírdarabka hátlapjára írni is szoktak. És sietett a délutáni mulatságra. És siettek szögletesfejűék is.

A leves víz volt, a főzelék ízetlen lé, a marhahús rágós taplódarab. A nyugtalanság csikója kapált, fickándozott a fiatal testekben, kivágta alóluk az ebédlői széket. Csütörtök volt, délután nem tartottak előadást – elrohantak. Mi van ma ezekkel a gyerekekkel? – tűnődtek kvártélyosék.

Szegletesfejűék a nagy adakozásban és kedvtevésben ismét túl akartak tenni egymáson. Lemondtak a vezérségről, a pálcát számító hízelgéssel Jávorka kezébe nyomták, felesküdtek szolgáló alattvalónak, s hiúságukat és nagyravágyásukat, mint valami szőnyeget, lábai elé terítették.

De mikor arra került a sor, hogy az újdonsült pünkösdi király kis hadseregével meginduljon, az átkaroló mozdulatot megtegye, s a rablókat zsákba fogja, egyszerre megtorpant, s tehetetlenné vált. A megkívánt vezéri dolmány terhesnek bizonyult, s a mondvacsinált kapitány: nagyon gyenge közlegénynek. A kis csapat szétzüllött volna, ha szélesvállú nem veszi át a parancsnokságot, ő vezette győzelemre a szomszédságból összetoborzott gyerekeket, ő verte bilincsbe az ellenfél vezérét, s ő tűzte Jávorka mellére a győzelem diadalérmét. S ennek tetszett ez a hazug szerep, jól esett, hogy felkarolták, egymásnak adogatták, de főképp, hogy egyenrangúnak vették, s nem mögöttük kullogónak, mint azelőtt. S hagyta, hogy ide-oda cipeljék.

Játék közben aztán többször is megállottak. Hol a vándorcukorkás kosaránál, hol az utcai gyümölcsárus hívogató bódéjánál; egyszer színes frissítőt vásárolni, máskor: mézes, aranysárga szőlőt, piros berkenyét vagy barna naspolyát. Egy-két dinárért, négy-öt dinárért – csak egyszer, csak még egyszer. Ennek is, annak is, mindenkinek. Jávorka szívében csodálatos pompában állott a hálafa: folyton bimbózott, folyton virágzott. A pénz értékét egyáltalában nem ismerő gyermek – elkápráztatva, elbolondítva – maga nyitogatta erszényét gavalléros ajándékozásra. S amit eleinte kéretlenül kaptak, később maguk sürgették, azzal fenyegetődzve, hogy nem játszanak tovább. Arcukon megrepedt a nyájasság maszkja, s kimeztelenedett igazi színük. Jávorka ilyenkor gyáván nyúlt erszényébe, az egyre jobban apadó dinárok közé, és újra adott. De a hálafa senyvedni, pusztulni kezdett, s már nem vert többé duzzadó [193] bimbót. Jávorka ráöntudatosult arra, hogy fosztogatók közé került, akik becsapták, megszédítették. S ő értük nyitogatta bolond bőkezűen erszényét, mintha nyugdíjból tengődő édesanyja – amott, az Isten háta mögötti faluban – azért küldte volna a pénzt, hogy eltékozolja, elosztogassa.

Minden öröme kiapadt, s lelkében, mint szürke és néma gyászsereg, sivár felhők gyülekeztek. Négy óra után az utca képe is megváltozott. Hűvös szél kerekedett, feltúrta és levegőbe szórta az utca sok undok szemétjét. Jávorka lelke tele lett porral, piszokkal. A játékkedv is alábbhagyott. Szegletesfejűék már unták a vég nélküli rabló-pandúroskodást. Újra régi maguk akartak lenni kiegyenesedett gerinccel. Nyers uralkodásra termettek, gyengék leigázására és szolgaságban tartására, s nem hunyászkodó hódolatra.

A rend felbomlott, a kötelékek feloldódtak, s a legénység szerteszéledt. Jávorka többé nem kellett senkinek sem, egyedül maradt.

Ment, mendegélt – borongós, őszalkonyatba süppedt utcákon, sötétségbe hullt, néma sikátorokon – szakadt nadrágban, megcsappant erszénnyel, és volt-nincs pünkösdi királysággal. A meghűvösödött szél elvágtatott mellette, beletúrta fejét a járdába, s villájára kapva a port szemetet és piszkot arcába szórta.

Otthon leült a diákasztal mellé, még egyszer megszámlálta pénzét, s maga elé töprengett. Már nadrágra sem futotta.