Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. március) 3. szám, 161–240 p.

Bartók Béla könyve

„Ma már nem lehet Magyarországon csak hevenyészett és nem európai színvonalú zenetudományt büntetlenül csinálni”. – írja Molnár Antal Az új magyar zene c. füzetében, arra a változásra utalva, amit Bartók és Kodály megjelenése előidézett. Nemcsak az igazi magyar zene megteremtői, hanem a magyar népzene felfedezői, s így első tudósai is voltak, s ma életművük az egész magyar zenei életet a lehető legmagasabb teljesítmények elérésére ösztönzi. Magyar zene és zenekutatás európai vezetőszerepet kapott általuk, Közép-Európa népzenéjének pedig nyilvánvalóan nincsen jobb ismerője Bartók Bélánál. Ezeket szükséges előrebocsátani és megfontolni, mielőtt a könyvre térnénk.

Bartók Bélának ez az új írása harminc évi munkának az összegezése, és a magyar s a szomszédos területek népzene-kutatásának hiteles mérlege, amint az ajánlás is megállapítja. A Kárpátok lejtőin élő népek, népecskék életének egy darabjáról van itt szó, az évezredes együttélés következményeiről, s arról a tudatalatti közösségről, amit a politikusok közép-Európai gondolat néven próbálnak ébreszteni, s Dunaállamok címen formába önteni, de amit történelem, művészet és népélet már régesrég kialakítottak. A magyar, román, tót, rutén, délszláv néplélek egy metszetét vizsgálja a világhírű folklorista, s keresi a megkülönböztető és az összekötő jegyeket.

A magyarság abban a szerencsés vagy szerencsétlen helyzetben van, hogy a közepébe került ennek a néptömkelegnek, s mindegyikből egy-egy kis szilánk belejutott; saját fejlődésével sokban tükrözi szomszédai életét is. A magyar népzene így a legalkalmasabb arra, hogy ennek a területnek nehézkedési pontja lévén hozzá hasonlítva és viszonyítva vizsgálják a többieket előbb eredetiségükben, majd a természetes kölcsönhatásokban.

Bartók kutatásainak eredménye az, hogy mind az öt említett népegységnek ősi zenéje eredeti, s különbözik a másik négytől; a legnagyobb távolság a magyar, a román és az együttesen vett szláv csoportok közt van. Az idők folyamán sok hatás jutott be mindegyikbe, de ezek az eredeti lényeget elhomályosítani, s még kevésbé eltüntetni nem tudták.

A magyar népzene ősi formáját az a kb. 1000 darabból álló dallamkincs mutatja, amelyiknek legjellemzőbb tulajdonsága a pentatonika. Ez a már közhellyé vált kifejezés az ötfokú hangsort jel[184]zi, amelyikre a régi magyar dallamok épülnek. Második és hatodik hangjától megfosztott melodikus mollskála ez, s így például a g, b, c d, f, g, vagy b hangok is hozzájárulhatnak. Ez a régi magyar népdalok hanganyaga. Rendesen négy szövegsoruk, ezek mindenikének más-más dallama, s hattól tizenkettőig terjedő, a többivel egyenlő (izometrikus) szótagszáma van. Ritmusuk az ősi „parlando rubato”, a balladák beszédszerű szabad üteme, vagy az ebből fejlődött, s a szöveg hangsúlyához alkalmazkodó, „pontozott”, tánclépésszerű „tempo giusto”.

Istenhátamögötti falukban, s itt is csak az öregek ajkán élnek még ezek a legkülönlegesebben magyar dallamok, melyek valaha az egész magyar nyelvterület közkincse voltak, sőt hatásuk ezen is túlcsapott. Ma főként a Felvidék, Dunántúl és Erdély őrzik a maradékot (az anyag harmadrészben székely eredetű), de az idegen hatások és az új magyar dalok kialakulása lassanként ezt is megfojtják.

A tót népzene legrégibb elemei kizárólag Zólyom megyében találhatók ma fel. Ezek az úgynevezett valaská vagy detvanská dalok, melyeket a mixolíd hangsor, sajátságos parlando ütemük, s pásztor- vagy betyáréletből vett tárgyuk különböztet meg a később bekerült idegen, magyar, cseb–morva és más dallamoktól.

A rutének egyéni műfaja a kolomejka tánczene, mely éppenúgy sajátjuk, mint ahogy a szerb-horvát–dalmata csoportnak ősi öröksége külön nótakincse. A szlovén népzenét teljesen elöntötte a szomszéd német hatás.

A román anyag a legvegyesebb mindezek közt, és a legvitásabb. Valószínű mégis, hogy az ősi román stílust a Mármaros-Ugocsában és az ókirályság területén elterjedt „hora-lungá”-nak nevezett dallamfajta képviseli, melynek semmi köze a magyar pentaton stílushoz, s nyilván dél-keleti (arab–perzsa) eredetű. A bánáti, bihari és hunyadi románok háromsoros, erősen cifrázott parlando ütemű dalai is nagyon elütnek a szomszédos magyarokéitól.

Ez az öt különszínű sziget az idők folyamán a nyelvhatárok mentén kicserélte dalait is, de lényeges, tömegekre és nagyobb területekre kiterjedő hatás nem mindenütt jött létre. A magyar pentaton dalok hatása a tót és rutén népzenére egészen elenyésző. Ezzel szemben erősebb és kisugárzóbb központoknak bizonyultak a Dunántúl és a székelység. A muraközi horvátok zenéjét a pentaton stílus teljesen a saját képére formálta úgy, hogy a gyűjtemények alapján gyökeresebben magyarnak látszik bármelyik színmagyar vidék zenéjénél. A mezőségi, szilágysági és szatmári román zenét is elnyelte a pentaton hatás, sőt a határokon túl Bukovina, Moldova s Besszarábia románságát is befolyásolta.

Az ötfokú hangsor anyagából álló dallamok gyakorisága a románok közt felveti azt a vitát, hogy vajon nem tőlük származik-e ez a stílus? Bartók összehasonlítva a magyar dalokat a gyűjteményében levő cseremisz és a finn Ilmari Krohn gyűjtötte vojták dal[185]lamokkal, olyan hasonlóságot fedez fel köztük, amelyik a pentaton stílus eredetét kétségkívül Ázsiába viszi vissza. Ezenkívül az anyagnak magyar területen hiánytalan összefüggése, egysége, szemben a román területen észlelhető szórványosabb előfordulással; a magyar anyag gazdagsága szemben a román, majdnem kizárólagosan csak nyolcszótagos sorokból álló dalaival mind arra mutatnak, hogy a magyarnál eredeti, és a románnál átvett a stílus. A román pentaton dallamok eredetét azért mégsem meri Bartók (néhány román szakértővel egyetértve) csak Erdélybe utalni, hanem a feleletet arra az időre hagyja, mikorra a magyar és román népzene alapos tanulmányozása befejeződik (eddig az egyikből mintegy tízezer, a másikból tizenhatezer dallam van összegyűjtve), s a volgai török–tatár népek zenéjét is ismerni fogjuk. Említi a könyv, hogy a történelem számára talán segédforrásokat tud adni; azt hisszük, hogy egy történelmi megjegyzés a zenekutatásnak sem árthat: vajon nem hozható-e összefüggésbe a román pentaton–stílus a több százados moldovai és havasalföldi kun uralommal vagy más bolgár–török nép hatásával?

Ha a pentatonikát ősi magyar tulajdonnak tartjuk, határmenti érintkezésen kívül a magyar zenében sem román, sem délszláv elemeket nem találunk. Annál erősebb volt azonban a tót és rutén zene hatása a magyarra. Valószínűleg a tizennyolcadik században, mikor a török pusztítás s a kuruc–labanc háborúk megtizedelték, felforgatták a magyarságot, az idegen telepítések pedig folytonosságát csonkították meg, ellenállási képessége megtört, s a zenében is tárt kaput hagyott az idegen hatásnak. A pentaton stílus ekkor haldokolni kezdett, s helyébe, bebizonyíthatólag a nemesi osztály közvetítésével, nyugati szláv, főleg tót anyag kezdte meg a beszivárgást. A veszedelem nagyságát mutatja, hogy a magyar dalanyag harmincnyolc százaléka, négyezer dallam kétségtelen tót eredetre mutat. A végleges eltótosodást csak a magyar népdal nagy forradalma, az úgynevezett „új magyar népi dallamok” kialakulása akadályozta meg.

A rutén hatásnak egészen más a természete, de nem kevésbé fontos. A kolomejka tánczene ugyanis a magyar kanásznóták apja, s ezekből származott a „kuruc” nótastílus. Tudott dolog, hogy Rákóczy forradalmának leghívebb támogatói rutén jobbágyai voltak; nincs kizárva, hogy a kuruc nóták eredete valamilyen összefüggésben van ezzel a ténnyel. A XVIII. században a magyar zene: a pentaton alapanyag és az akkor keletkezett kurucnóták tót és nyugat-Európai hatás alá kerültek, s így fejlődtek a „verbunkos” tánczenéig. Ez hatolt el a cigányok útján a mezőségi románokhoz, ahol „tiganeasca” a neve, s mint „ardeleana” ment tovább más területekre.

A XIX. század első évtizedeiben a teremtő erő csodálatos visszatérése észlelhető a magyar népzenében. A verbunkos hatása alatt, de vegyülve más, nyugati s kinyomozhatatlan inspirációkkal „valósággal forradalmi módon és hirtelenséggel alakult ki a magyar [186] falu új zenéje visszaszorítva, sőt hovatovább – teljesen kiszorítva elsősorban a régi pentaton dallamanyagot, aztán pedig egyáltalán minden addigi anyagot. Ez már magában véve nagyon meglepő dolog. De még sokkal csodálatosabb, hogy a magyar falunak ez a zenei forradalma nem állt meg a magyar nyelvhatáron, hanem átcsapott rajta, és idegen nyelvterületeken ugyanolyan hirtelenséggel, nagyjából ugyanolyan jelenségeket idézett elő: sőt áthatolt még az akkori Magyarország határain túlra is, egészen Morvaországba és Galíciába. A tótokra és a ruténekre ezt a zenei forradalmat szinte végzetesnek mondhatók, ha nem alakultak volna ott ki e forradalom hatása alatt – a roppant nagy számú hű, vagy eltorzult dallamátvétel mellett – olyan dallamok is, melyek ugyan világosan magukon viselik a magyar befolyás nyomát, de mégis önálló alakulatok”.

Az új magyar népdalt gyakori pentaton-fordulatok, az izometrikus sorok és a „pontozott” ütem kötik a régi magyar zene hagyományához, új bennük a kölcsönzött dúr és más nyugati hangsor, s a teljesen eredeti magyar találmányú ABBA képletű hangrendszer, amely szerint az első sor dallama a negyedikével, a másodiké a harmadikéval egyezik.

Ez a stílus most éli virágkorát, a magyar anyag harminc százaléka ilyen, valami háromezer-kétszáz darab. Érdekes már említett hatáskisugárzása. Míg a tót és rutén területre viharszerűen vonult be, a román és délszláv zenét alig érintette, ezek elzárkóztak előle. A pattogó ritmus az északi szláv lelket hódította meg leginkább; a katonaélet, a cigánybandák s az Alföldre járó tót napszámosok messzire eljuttatták ezeket a dalokat. A „Végigmentem az ormódi temetőn” című ismerős dallamnak összes „nemzetiségi” változatait közli Bartók: tót, rutén, román, horvát szöveggel.

Ami az új stílus magyar eredetét illeti, minden vitát elvágnak a mosolyogtató bizonyítékok: tótok, rutének, ha nem értették is, átvették a magyar refrént, s az idegen szöveg végén ilyesmik állnak: „csillagom, ragyagom, galambom”, „leva levele, ruzsan dzserebebe”, „csárdás spiceki golombom” vagy „kiszom galom”.