Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. március) 3. szám, 161–240 p.

Nyaranta kerti székben szoktam ebéd után az újságot olvasgatni. Az udvar egy árnyas helyére cipelem a nyiklő-nyakló heverőt, s végignyújtózom rajta.

Rendszerint a fügefa előtt, egy homokzátony szomszédságában ütöm fel tanyámat. – Az újságlapozás közepette legtöbbször el is szundikálok. De néha azzal töltöttem a fölös időt, hogy a tenyérnyi homoksivatag életét vizsgálgattam, tanulmányoztam.

Már régen láttam ugyanis, hogy főleg eső után, amikor a siklóhomok megmerevedik, apró lyukak támadnak meg eltűnnek a homokdombocska egyes részein.

Kezdtem figyelni a jelenséget, s csakhamar rájöttem, hogy a lyukakban egy apró darázsfajta lakik, amely távozás után a lyuk bejáratát homokkal betemeti.

Farral nekiáll rejtett lakása bejáratának, s első két vagy négy lábával oly gyors iramban kezdi a homokszemeket a lyukra szórni, hogy ez hamarosan tele lesz, bedugul, eltűnik.

Erre őkelme párszor ide-oda futkos, úgy látszik, megszemléli, jól eltüntette-e homoklakása kapuját, s miután úgy találta – igen, elröppen ismeretlen tájak felé.

Hm, hm…! – estem gondolkodóba. Most már megvárom, ha a fene fenét eszik is, megtalálja-e a lyukacska bejáratát? Ha visszajön?

Nem kellett várnom öt-tíz percig se, s már megérkezett a házigazda. Én persze közben támpontokat kerestem, nehogy magam is eltévesszem a helyet, ahol a lyuk szája találtatik. Egy közeli fehér mészszemcséről megjegyeztem a tájékot.

És valóban pontosan az elhagyott helyre vágódott le az alig háromnegyed centiméteres, karcsú testű, halványsárga keresztsávos, mégis sokban a közönséges házilégyre hasonlatos sötétszürke állatka.

A meglepetést nálam azonban az okozta, hogy nem egyedül érkezett. Hanem másodmagával. – Ez a másodmaga viszont már nem élt. Döglött volt. És bár a kis darázs testsúlyával legalább is fölért, de inkább nagyobb volt, mégis ez könnyedén a két hátsó lába közé fogta, vagy potrohával szorította oly erővel, hogy úgy sétált, izgett-mozgott, dolgozott, mintha semmi terhe se volna.

Odaállt az eltüntetett főbejárat elé, most már egyenesen, fejjel neki, gyors kaparással kibontotta a lyukat, s amint akkora lett, hogy bebújhatott rajta, már el is tűnt benne a zsákmányával, a légyhullával együtt.

Hopp – mondok –, itt egy nagyszerű természeti megfigyeléssel állok szemben. [179]

Hátha én vagyok az első a földgolyón, aki ezt a huncut kis légyrablót észrevettem.

No, mert a továbbiak során kitűnt, hogy barátom nem egyedül van. A homokkupac teteje tele volt apró fekete pettyekkel, amiket, ha közelebbről megnéz az ember, látja ám, hogy pici lyukacskák.

Egyikből-másikból ki is kandikál a gazdájuk. Kis, fehér, ezüstös homlokuk kivillog a lyuk homályából. Annyi homokot túrnak kifelé maguk előtt, hogy épp csak fejük felső része, a szemekkel néz ki a pusztaságra.

Mások épp befecskendezik a lyuk bejáratát, hogy vadászatra ránduljanak, ismét mások épp hazatérnek, hátsó lábaik közt a kidukáló légyporhüvellyel.

Nézem, figyelem az én első kis barátomat, mert már valósággal beleszerettem ebbe az ügyes kis légypusztítóba, sőt az órámon ellenőrzöm, hogy átlag 8-10 percenként tér vissza, s hozza magával a tehetetlen légytetemet.

Ellenállhatatlan vágy fog el, hogy feltárjam a fészkét megolvasandó, mennyit pusztított már el ebből a bacilusterjesztőből? És hogy hogyan fekszenek odabent a homokdombocska belsejében ezek a légytetemek? Nincsenek-e eltemetve, szabályszerűen elföldelve, esetleg be is balzsamozva?

De mégis ellenállok az ellenállhatatlan vágynak, mert sajnálom földúlni egy megalapozott biztos kis egzisztencia egész háziberendezkedését. Esetleg téli magtárát; légysonkákkal, bordákkal, füstölt légyoldalassal teletömött kamráját. Hogy a finom légyzsigerekről, pejsliről ne is szóljak.

Homályosan derengett bennem valami középiskolai tanulmányaim tűnő foszlányaképp, hogy vannak egyes ilyen darázsfajok, amelyek petéiket helyezik el bogár vagy állati hullákba, hogy azok kikelve mindjárt eleségre leljenek.

No, de most mindez nem volt fontos. Tény, hogy elállottam barbár szándékomtól, s megelégedtem a darázs külső életfolyásának figyelésével.

Mert ezután naponta néztem-nézegettem, mily szorgalmasan dolgoznak apró barátaim, s tüntetik el egymás után harcképtelenné tett ellenfeleiket, prédáikat.

Egyszer azonban portyázó hangyák jelentek meg a legközelebbi s legpontosabban figyelt rablóbarátom lakása előtt.

Öt-hat hangya is sürgött-forgott a tetthelyen, s láthatólag bontották fel a dugott bejáratot. Szorgalmatosan hurcolva el onnan homokszemcsét homokszemcse után. Úgy látszik, megneszelték, megérezték a föld alól kiáramló finom rothadó légyillatot. Micsoda orr, micsoda szaglóérzék! Micsoda szimatolóképesség!

A veszedelmet hazaérkezve a gazda, persze azonnal észrevette. S megkezdődött a küzdelem. No, nem úgy, hogy ölre mentek! A világért sem. Sőt a darázska világosan elkerülte a támadókat. Szinte látszott finnyás viselkedésén, hogy nem akar egy ily minden kritikán [180] alul álló tolvaj népséggel érintkezésbe kerülni. Valósággal irtózott még a gondolatától is, hogy esetleg hozzádörgölőzhetik egy-egy feléje iparkodó hangyácska. S messzire elkerülte!

Ellenben egy pillanat alatt befecskendezte homokkal azt a lyukat, amelyet a féltucatnyi tolvajbanda nagy fáradsággal fél óra alatt kiásott. S elrepült légyvadászatra. Tudván-tudta, hogy bármily szorgos s fáradhatatlan is a hangyatársadalom, ő órákig tartó munkájuk eredményét másodpercek alatt tönkresilányítja.

A hangyák azonban nem hagyták magukat. Új segédcsapatokat is kapván, nekiálltak a munkának, s viharos igyekezettel hordozták ki a bejáratból a homokszemecskéket. Már jól le is haladtak, s vagy fél centire feltárták a bevezető nyilást, amikor ismét megjelent a föld alatti ház, illetve barlang ura.

Kicsit illegette magát, ide futott, oda szaladt, megállapította a tényállást, s cseppet sem törődve azzal, hogy egyes törékeny testű támadók épp a verem alján küszködnek, a terep legmegfelelőbbnek tartott pontjáról megkezdte a homokfecskendezést. Háttal állva a célpontnak. Szegények onnan az akna mélyéből alig-alig tudtak felszínre vergődni. Egyenként, s csak nagy nehezen kecmeregtek elő a homoktenger zajló hullámaiból. Pár pillanatig szédelegve keresték az útirányt, elmenekült társaikat.

És ez a kilátástalan küzdelem több ízben is megismétlődött. A hangya kemény fejű, konok nép. Amit egyszer a fekete koponyájába vesz, nehéz azt onnan kiverni. Még homokkal kifricskázni sem igen lehet.

De a darázs helyzete se volt rózsás! Míg a támadás tartott, mesterségét nem folytathatta. Hiába hozott légytetemeket, barlangocskájába be nem juthatott.

Tény, hogy a végén én untam meg a harc folyását figyelni. Eltávoztam a tetthelyről. A hangyák meg a légyrabló tán még ma is harcolnak egymással, ha azóta már rég meg nem haltak.