Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. március) 3. szám, 161–240 p.

Tavaly nagyon hosszúra nyúlt a nyár. Még november végén is pompás tavaszi napokra ébredt a világ. Az újságok folyton azt írogatták, hogy itt másodszor terem az almafa, amott meg már harmadszor virít az ibolya, illatozik az orgona.

Pláne déltájt volt gyönyörű meleg idő.

Nem csoda hát, ha azon az udvaron, ahol az ügyvédi iroda gépírókisasszonyára várakoztam, aki csak egy pillanatra szaladt át a szomszédba – s ahol egy nagy bokor szerény lila szirmú virág már ki tudja hányadszor kezdett nyílni –, megjelent imbolygó libegéssel egy pávaszemű pillangó.

A fecskefarkú lepke után ez talán Európa legszebb, legdíszesebb pilléje. De csak akkor, ha széttárja szárnyait. Mert különben kormosfekete, alig mintázott szárnyai összecsukva semmit sem mutatnak. Szinte észre sem lehet venni őkelmét zárt állapotban.

De annál szebb ám, ha kiterjesztett szárnyakkal leül egy kőre, kiálló rögre, vagy kerítésléc hegyére. Tompa vörös, fekete csíkokkal s pontokkal díszített szárnya négy sarkán gyönyörűen hat a négy, acélkék sávokkal mintázott hatalmas kerek szem.

Éppen delet harangoztak a közeli templomban, s lepkénk néhány bizonytalan ide-oda libbenés után le is szállt a bokor egyik halvány lila virágjára. S megmártotta órarugó-forma nyelvét kibontva az egyes virágkelyhekben, hogy kiszívja, szopogassa azt a pici mézet, amely ott bent valahol titokban megült, meghúzódott az enyhe félhomályban.

Ebédelt. Szabályszerű időben, a lepkebirodalom szokása szerint, az előirt módon ebédelt. [176]

Virágtüszőtől-virágtüszőhöz ment, majd átlibbent egy másik ingó-lengő virágra, s ennek kelyheiből is kivette a maga dézsmáját.

Gyönyörködve szemléltem, amint szárnyait néha ki-kicsapva meg összecsukva mutogatta hatalmas négy szemét. Négy kerek, szép, de vaksi szemét.

Dehogy is bántottam volna. Vártam, mikor végez az ebéddel. S mit csinál ebéd után?

Jó ideig tartott, míg belakott. S utána kisebb körút végeztén a virágok fölött leszállott az irodába vezető keskeny ösvény egy téglalapjára. Épp oda, a téglába égetett H. ML. monogram fölé. Dísznek. Lám, mennyivel szebb lett volna ez égetett agyagkocka, ha a pillangót már eredettől oda tervezték volna a tégla oldalára, felületére.

Keményen kifeszítette két szárnyát, s láthatóan élvezte a nap meleg sugarait. Úgy látszik pilleországban ez a divat. Ebéd utáni szundítás helyett: napfürdő.

Nem is lett volna itt semmi bökkenő, ha időközben nem jelent volna meg a keskeny téglaösvény túlsó végén, pillénk látóhatárának legszélén a rettenetes ellenség, egy vérszopó kandúr.

No, de ezt egyenlőre egyikünk sem tudta. Még maga a konyha sovány tündére se, aki állandóan biztatott, hogy a gépírókisasszony csak a közeli postára szaladt át, s azonnal itt lesz. Csak várjak türelemmel.

Én vártam, de egész más okokból. Az írógép szakértő petyegtetőjét már rég el is feledtem.

Most a kandúr kötötte le a figyelmemet, aki lassú, megfontolt, határozott léptekkel haladt egy bizonyos irány felé. Minél közelebb jutott, annál inkább megbizonyosodtam afelől, hogy…

A szerencsétlen pillangó nem sokat élhetett még ezen a világon. Minden elővigyázati rendszabály foganatosítása nélkül, valósággal vakon rohant az emberek és az állatok világába. A biztos veszedelembe. A romlásba. A halálba.

Az ő számára csak az ártatlan, mézes kelyhű virágok és a simogató napsugár létezett.

Énrólam, aki már rég megfoghattam volna, no meg a közeledő halálos veszedelemről fogalma se volt. Azt hitte tán az ártatlan, hogy az egy négy lábon járó, nagy fekete foltos fehér tearózsa. Amelynek szirmai közül szintén lehet mézet szippantani.

De ne vágjunk a rúd elé. Akkor ugyanis még én sem tudtam, miben sántikál kandúr őméltósága. Legalább ez a cím dukált neki, olyan méltóságteljesen közeledett. Szemeit előre kitartóan egy pontra szegezve.

Mikor egy kurta lépésnyire megközelítette a napfürdő s minden egyébről megfeledkező árva kis pillét, leült a négy lábára, s hatalmas farkát kinyújtva ennek csak a legvégét pecegtette, mikor valaki a mutatóujja hegyével huncutul nemet int. [177]

Most már észrevettem, élesen figyelte, mint viselkedik a lepke megjelenése láttán.

Kezdett a dolog szörnyen érdekelni. Mit akarhat ez a jól megtermett, dús bundájú kandúr ezzel a pöttöm lepkével, amely csak azért ekkora amekkora, mert kiterjeszti testi nagyságát tízszer-hússzor meghaladó két szárnyát.

Határozottan izgatott a dolog további kifejlődése, még egyelőre teljesen homályba vesző vége.

S a pille moccanat nélkül keményen ül egyazon pontján a tégla felületének. A H. M. monogram fölött.

Ezen felbátorodva bundás őkelme lassan feláll, s óvatosan közeledik a pávaszemek felé. Egész közel érve hirtelen elhatározással ráteszi első jobb mancsát a pillére, amely egy pillanatig kínlódva vergődik, majd összeroppan a kétségbeejtő súly alatt. S megáll szárnyai verdesése.

Még mindig nem értem. Mit akar a nemes macskafaj e derék hím képviselője ettől az ártatlan, senkinek a legkisebbet sem vétő, sőt szemet-lelket gyönyörködtető pillangótól?

Mert egyelőre megelégszik azzal, hogy öt finom karommal felfegyverezett, de egyébként gömbölyű és puha – majd azt mondom: tenyerét, talpát ráteszi a pillére.

Meg vagyok győződve róla, hogy nem roppantotta össze, s ha felemelné pracliját, a pille még el is szállna. Pár millió hímpor veszteséggel igaz, de egyébként épen.

Tán csak játszani akar vele, mint a rossz állatkínzó gyermek a cserebogárral? Hogy aztán szélnek eressze! S gyönyörködjék levegőbeli táncában?!

Majd mindjárt meglátjuk.

Meguntam ugyanis a hosszas várakozást, s arra tökéltem el magam, hogy – óvatosan, nehogy hegyes körmeivel belémkapjon – a cipős lábammal letolom a kandúr mellső végtagját a lepkéről. Az elgondolást nyomban tett követte.

Igen ám, de őkelme nem az a legény, aki ilyesmit megenged másnak.

Keményen ellenállt kísérletemnek. Sőt látva egy idegen hatalomnak az ő belügyeibe való beavatkozását, sürgősen befalta a lepkét. Szőröstül-bőröstül, azaz, hogy szárnyastul, hímporostul, pávaszemestül együtt bekapta apró hegyes fogú szájába, összerágta, s lenyelte. Nehezen ment kissé e legutolsó művelet, mert ezen közben a fejét előre-hátra nyújtogatta, míg nagy nehezen lenyomta a semmiképp se csúszós falatot. De ízlett neki, mert még a bajuszát is többszörösen megnyalta utána. Észrevehetőleg nagyon, de nagyon ízlett neki.

A szegény lepke még azt sem mondta: ukk. S már eltűnt végső – végső? – nyugovóhelyén, a macska gyomrában, aki ezután a sikeres vadászat után méltóságteljesen sétált be a konyhára, ha nem is oly ízes, de kiadósabb falatokat várandó. [178]

Íme, a szegény tapasztalatlan, őszi pávaszemű pillangó megható története. A bölcsőtől a sírig egyetlenegy rövid félóra alatt.

„Et habent sua fata libelli!”