Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. március) 3. szám, 161–240 p.

Végrehajtani mentünk. Ki, a tanyák közé. Bár nem esett, de lógott az eső lába. Szinte bele lehetett vóna kapaszkodni.

Előzőleg vagy 8-10 napig zuhogott az eső, s így csupa sár, locspocs volt a dűlőút. Ugyancsak nekifeküdt a községi előfogatos két tizenhat markos cocója, hogy itt-ott bele ne rekedjünk a kátyúba.

A szerencsétlen végrehajtást szenvedő tanyája volt vagy tíz kilométerre a községtől. A hepehupás úton jócskán összezötyögtetett hát bennünket a könnyű homokfutó. A féderes ülés se sokat enyhített ezen a környülálláson.

Ebéd után is volt az idő, amikor különben édes délutáni álmomat szoktam elszenderegni, s ez most nagyon hiányzott. Elszundítottam volna, de egy-egy erősebb zökkenő újra meg újra észre térített.

A végrehajtó jobban hozzá volt edzve-szokva az ilyen parádés utazásokhoz a sík Alföldön, de most ő is nagyon elszontyolodott. Elfogytak vég nélküli anekdotái. Megnémult.

Így aztán kénytelen-kelletlen figyeltem a környéket. Pislogtam szanaszét, ameddig két dioptriás csiptetőm az orrom nyergén lehetővé tette a kilátásomat.

Varjak szálltak néha lomhán keresztbe előttünk az úton. Egy-két kis lajbis kánya meg hajításnyira bevárta kocsinkat. Csak nagy későre lódították magukat odább pár puskalövésnyire. Nagyot lottyanva, amikor ismét földet értek.

Amott meg egy fehér, pettyes hasú vércsét pillantottunk meg egy kiálló rögön, amint eznapi ebédjét, egy verebet szabdalt szét. Csak úgy röpködtek a levegőben az ártatlannak a pihe tollai. Oda se hederített, amikor kocsisunk ostorpattogtatással meg fütyörészéssel akarta megzavarni a mohó kosztolását. Tudta, egészen pontosan tudta a huncut ragadozója, hogy ezek ugyan le nem szállnak ebbe a sárba a kocsiról. Puska sincs náluk. Puszta ijesztgetés az egész. S ennek ugyan fel nem ül. Arrább meg egy hamvas karvaly állt meg fönn a levegőben, s furcsa billegéssel kereste a föld színén egérzsákmányát. Majd egyet lendült, s továbbállt. Hogy libegve újra odaszögezze magát az égre…

Messzire vigyáztam a tájat, s közben észre sem vettem, ami a közvetlen közelünkben történt. Mert bizony történt ám ott is valami.

Még valahol a falu alatt hozzánk szegődött egy fecskeraj. [174]

Nyolc-tíz-tizenkét állatka volt. Úgy látszik, egy fészekalja. Vagy kettő. Jobban szemügyre véve őket, látta az ember, meg tudta különböztetni az öregeket, a szülőket, az idei költésbeli fiatalokat. Ezek tudniillik kisebbek voltak, farkuk, szárnyuk rövidebb.

Állandóan a kocsi körül keringtek, s hűségesen követtek bennünket. Eleinte azt hittem mindég más és más madárkák kacarásznak, cseverésznek körülöttünk, de végül is meg kellett állapítanom, hogy nem, mindig ugyanazok. Azok, amelyek még a falu alatt hozzánkszegődtek.

Két oldalt a kocsi mellett, vagy utánunk csak lebegtek-libegtek, alig 20-30-40 centire a sáros föld fölött, de akkor, amikor a kirúgó lovak patái előtt átváltottak egyik oldalról a másikra, akkor villámsebesre vált repülésük.

Kérdem a végrehajtót dünnyögve, mit keresnek ezek a fecskék itt körülöttünk? De biz őkelme egyéb, sokkal fontosabb gondolatokkal volt elfoglalva, hogysem figyelte volna kedves kis kísérőinket. Biztos azt számolgatta magában, mennyi lesz a kilométerpénz, a napidíj, a kiszállási költség? Meg a többi hétköznapi haszontalanság.

A kocsis paraszti ember sokszor megteszi ezt az utat, különben is kint tölti élete javát a szabad természetben, ő biztosan tud magyarázatot adni a fecskék különös viselkedésére.

Őt kérdezem hát meg, mit gondol, mért tartanak velünk az Istennek e kedves jószágai?

– Mért – dörmögi –, mert szedik a legyeket!

Ha nem lettem volna rest, a homlokomra ütöttem volna az öklömmel. De lusta voltam jól elhelyezett, köpenyem külső zsebébe mélyen becsúsztatott kezemet a melegről kihúzni, s így csak gondolatban állapítottam meg, hogy lám, milyen szamár vagyok én, s mily értelmes ember ez a kocsis.

A lovak marján, csülkén, hasán tényleg csapatostul ülnek sokszor azok a ronda vérszívó legyek. Egyesek állandóan leválnak, elszállnak helyükről, hogy egy kicsit megtáncoltassák elernyedt, jóllakott inaikat, potrohaikat a levegőben, s csak ezt várják a jó kis fecskék, hogy nyílröptében bekapják, felfalják őket.

Lám, lám, ez az önfenntartás, az egyszerű táplálékszerzés az oka annak, hogy oly kitartóan követnek, állandóan kilométereken és órákon keresztül repdesnek körülöttünk.

Méginkább kitűnt ez, amikor később az út mellett elterülő legelőn egy juhnyájjal találkoztunk.

A birkák szorgalmasan harapdosták a zöld füvecskét, és cseppet se törődtek azzal, hogy fölöttük, körülöttük, mellettük, a fecskék egész raja repdesett. Szinte súrolták röptükben a juhok bő bundáját. Úgy látszott, mintha a fecskeraj ölelgette volna a nyájat.

Erre már igazán nem kellett magyarázatot kérni. Az élősdi legyek tömegéért valósággal megszállotta ezt a csapat birkát egy nagy csomó fecske, s valószínű már reggel óta szedték, fogdosták [175] róluk a nyalakodó legyeket, a vérszívó szúnyogokat, s egyéb muslincákat.

Mintha csak valami fényes fecskepaplannal terítették volna le a piszkos csont színű gúnyájú birkanyájat.

A jövő évi kisbáránykák mamái szívesen tűrték a fecsketábor simogatását, a pulikutya se vakkantott, a juhász meg pláne nyugodtan pipázva követte lassú lépésben a vígan kacarászó, hömpölygő gyapjúhullámot.

Mindenütt a legnagyobb csönd. Csak a vezérkos rekedt kolompja szól, amint fűtépés közben állcsontjához verődik…

Álmodozásomból egy erős zökkenés ébreszt föl. A fejem egyet nyaklik a vállaim közt. A lovak megtorpannak, a kocsi megáll.

– Helyben vagyunk – mondja egykedvűen a kocsis, a gyeplőt megereszti. A két vasderes nagyot int a levegőben a fejével, mintha igent mondana, s kihúzza a kantár szárát, hogy ne szorítsa tovább a zabla a szájzugaikat.

Helyben vagyunk. Vége a szép ábrándozásnak. Kezdődik a csúf valóság. A foglalás.