Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. március) 3. szám, 161–240 p.

A forgalmi szolgálattevő, aki itt egyben állomásfőnök és pénztárnok is volt, sietett a váltóhoz ellenőrizni.

– István – mondta sebtiben a váltókezelőnek, miközben gyorsan beírt a könyvbe –, a 61-es a negyedikre megy. De mert nem fér be – 80 tengely –, a határnál kapcsolják le, és behúz a háromra. A kettő szabadon marad a gyorsnak. A 22-es meg megfér a 61-es mögött, a védjelzőnél meg kell állítani, hogy lassan húzzon fel.

Ez itt el volt intézve. Visszamenőben beszólt a raktárba a málházónak:

– Haraszti (ezzel félharagban volt, hát nem a keresztnevén szólította), maga kimegy a 4-es váltóhoz a gyors elé, s ha elment, előjön a 61-es kezeléséhez.

Haraszti nagy szemeket meresztett, magában azt gondolta „pukkadj meg”, de azért katonásan kihúzta magát, és azt mondta: – Igenis. – De azért, ahogy a főnök megfordult, szemtelenül utánanézett:

– Hát Kovács hol van?

– Kovácsot elengedtem ma délutánra, majd a 37-essel megjön. Addig elboldogulunk nála nélkül is.

Haraszti tudta, hol van Kovács. Odavolt Gyöngyösön borért. A főnökúrnak volt egy 25 literes hordója, azt minden két hétben telehozatta borral egyik-másik váltókezelővel. Emellett persze ezek maguknak is hoztak egy-egy demizsonnal. Nem is azért kérdezte hát, hanem hogy figyelmeztesse a főnököt, hogy tudja minden stiklijét, s gondoljon arra, ha ővele szemben a szolgálati utasításokra mer hivatkozni, hogy hát az melyik utasításban van benne, hogy a váltókezelő szolgálati időben Gyöngyösre menjen, méghozzá borért.

A főnök dühös lett erre a szemtelenségre, de nem tehetett semmit. Csak magában fogadkozott, hogy nem nyugszik, míg ezt a piszkot ki nem rúgja innen.

Csakhogy ez nem volt könnyű dolog. Nemcsak azért, mert Harasztinak egy valódi főfelügyelő volt a protektora – felesége nála szolgált lánykorában, s most is hordja nekik a libát –, hanem mert ez a piszkos Haraszti minden gazságába berántotta a főnököt is. Legutóbb is egy mázsálásnál három zsák árpát „szerzett”, s testvériesen megosztotta a főnökúrral, amennyiben egy egész zsákkal bevitt a malacainak úgy, hogy ő nem is vette észre, csak a felesége, aki azonban minden asszony módján szereti a potyát. A többieknek is adott belőle, hogy irigység ne legyen. Irigység persze azért csak volt, mert a csurgó rendszerint az övé volt, amit különösen a főnök[168]né kifogásolt. Meg is próbálta a csirkét a raktárhoz kapatni, de a kotló nem akarta megérteni a dolgot, és mindig elvitte a csibéit a kubikgödörbe, ahol a talpfa és sínvégláb alatt kukacokat is talált, amik még az aprómagnál is jobbak.

Visszament az irodába, s mert a gyors már jelzett, kinyitotta a pénztárablakot, és kiszólt rajta:

– Van valaki?

Volt, igen, néhány parasztember Nádasladányra. Ott szorongatták a kezükben már régóta a pénzt, s most tolongva hajolnak az ablakhoz.

– Nádasladányra egy harmadikat – szól az első.

– Várjon… mikor lesz még az? …a gyorsra van-e valaki?

Nem volt senki. Becsapta az ablakot, a parasztok utánamorogtak: „Az anyádat, de nagy úr vagy!…”

Kiszaladt az irodából, mert a tehervonat már beérkezett, csakugyan hosszú volt, a vége kinn csüngött a kanyarban.

Egy kis huzavona után elintézte a vonatvezetővel a beállítást, és visszament az irodába. A telefon szólt.

– Halló, halló… itt Nádasladány, 7272 II-rész mehet?

Dühösen ordított vissza:

– Nem jöhet! Hova tegyem? Minden vágány tele van!… A 61 két vágányon, az első tele üres kocsival, a másodikon a gyors jön… A 22-nek is alig tudok helyet szorítani.

A nádasladányi forgalmista – kisebb rangú és vicinálisfőnök – türelmesen magyarázott:

– De kérem, Újházi úr, én nem tudok neki helyet adni. A kitérő tele van cukorrépával… Még a 22-est se tudom előre ereszteni, pedig már jelez az is… lekésik a gyorstól.

– Hát jöjjön, rogyjon rá az ég, majd csinálunk valamit!

Most volt aztán baj. Erre a rendkívüli tehervonatra nem számított, s a váltókezelője is most nincs itthon. Nádasladány egy pár kilométerre van, mindjárt itt lesz. S a gyors is itt lesz, azt pedig nem szabad feltartóztatni. Mert azon nagyurak is jöhetnek – vasúti urak –, akik megjegyzik maguknak azt az állomást, ahol a gyorsnak hibás eligazítás miatt késni kellett.

Összeijedve szalad a tehervonat vezetőjéhez:

– Kérem, Szilágyi úr, adjon egy embert a 4-es váltóhoz, a negyedikről a szerelvényt húzassák fel, hogy a 22-nek hely maradjon, ami kocsi nem fér be, azt lökjék be az elsőre, tolják ott össze egészen a kocsikat, csak átjárót hagyjanak… ez a tetves Nádasladány a nyakamra küldi a 72-es másodrészt… mit csináljak én vele?… hova tegyem? Nem dughatom a zsebembe…

A vonatvezető és a fékezők összenevetnek: – Nyúlházi úr – ez a gúnyneve – meg van ijedve –, de azért mennek a kapott rendelkezést végrehajtani.

Közben bejött a rendkívüli tehervonat. Most meg ahhoz kellett szaladnia: [169]

– Kérem, azonnal húzassanak fel a negyediken a határig, hogy a 22-es beférjen még maguk után. Ha a gyors elmegy, majd másképp rendezzük…

A gyors messze állomásról jelzett, még nincs benn, de már igyekezniük kell az elrendezéssel. Addig már nem is mehet vissza az irodába, amíg minden rendben nem lett.

Nem is lett semmi baj. Mindenki éber és ügyes volt. Bejött a vicinális személyvonat Nádasladány felől, s bejött a gyors is. Átszálltak az utasok, s elment. A főnök úr meg izzadó homlokát törölgetve ment be az irodába. A tehervonat személyzete pedig a tolatáshoz és a rendezéshez fogott.

Ezalatt a Nádasladányra utazó parasztok éppúgy izzadtak a váróteremben, mint kinn a főnök. A legelső közülük odaszorította a homlokát a pénztár üvegablakához, s próbált keresztüllesni rajta. Ha valami mozgást hallott az irodában vagy az iroda előtt, próbált zajt csapni, köhögött, vagy a csizmáját csöszkölte a betonpadlóhoz, hogy észrevetesse magát.

Már a gyors is elment, a 22-es vicinális, az ő vonatjuk; megfordult, szenet-vizet vett fel, s most hazafelé áll fejjel, és csendesen pöfög.

Már idegesek, morognak, a hátul állók biztatják az elsőt, hogy kopogjon, de az nem mer, mert nagyon goromba a főnök, félnek a leszidástól, a megaláztatástól, de főleg attól, hogy ütni nem lehet.

Ki-kinéznek a peronra a főnök után, de nem mernek neki szólni, s megint csak visszamennek a pénztár elé topogni.

Egyszer aztán hallják az ajtónyitást s a motozást az irodában, várják, hogy na, majd jön már, de hiába. A telefonhoz megy, azt zörgeti, engedélyt kér a visszamenő személyvonatnak.

A hátulállók hangosan és türelmetlenül biztatják az elsőt, hogy kopogjon, de azért ők sem mernek előre tolakodni.

Az első végre a kezében levő pénzdarabbal halkan megkocogtatja az üveget.

De nem igen hallik be, s különben is a főnök a telefonnal van elfoglalva.

Végre az egyik, aki már tudja, hogy most a telefonálás után az következik, hogy a főnök kimegy, beír a könyvbe, és elereszti a vonatot, előrerúgtat, és ököllel megveri az ablakot.

A főnök dühösen ugrik oda:

– Az istenit a fejüknek, nem tudtak eddig szólni, már menni kell a vonatnak… bevárják az utolsó percet… Ilyenkor már nem tartozom jegyet adni… nézzék meg, mi van kiírva… 5 perccel a vonat indulása előtt…

– De kérem, főnök úr – dadognak az emberek –, kértünk mink már egyszer, de azt tetszett mondani, várjunk… azután meg nem volt benn senki…

– Ne járjon a szája, nem az én kötelességem, hogy gondoljak rá, van-e már maguknak jegyük! [170]

De azért kiadja a jegyet, és az emberek rohanva tolongnak kifelé az ajtón.

Futtában az iroda előtt visszanéznek az éppen kilépő főnökre, s ez a nézés egy csomó átkot és gyűlöletet takar.

A vonat már sípol, s most meg a kalauz förmed rájuk:

– Hol az istennyilában voltak eddig… na, gyorsan, gyorsan, mert indulunk! – A síp a kezében a szája előtt, és már fújja is.

*

Az állomás elcsendesedett. A nádasladányi vicinális után elment a rendkívüli tehervonat mozdonya is, csak a tehervonat maradt, amely majd az esti személy után megy tovább. A kirakást és a tolatást elvégezték, a személyzet összegyűlt a kalauzkocsiban, gyorsfőzőn ételt melegítettek, kávét, teát főztek, és mulattak Nyúlházin, a főnökön, hogy hogy be volt gyulladva a sok vonat miatt. István, a túlsó váltókezelő bement vacsorázni avval, hogy majd a 37-eshez előjön a kirakáshoz, Haraszti, a málházó meg a tehervonatok által hozott áruk iratait rendezgette.

A főnök is bement a feleségéhez elpanaszolni, hogy mennyi baja van, hogy az a nyomorult Ferencsik, a nádasladányi elöljáró, hogy be van ijedve, hogy idezsúfol az ő nyakára minden vacakot, amikor neki milyen kevés a helye, és hogy kell vigyáznia, hogy a gyorsot ne késleltesse. S a nagy izgalom után, amely egészen felkavarta az idegeit és a gyomrát, a felesége teát főzött. Megitta, közben jegyet adott az utasoknak, engedélyt a 37-esnek a behaladáshoz.

*

A 37-es személyvonat ezalatt nyugodtan robogott errefelé. A kalauzkocsi után következő harmadik osztály első végében négy vidéki kupec ramslizott a térdükre fektetett bőrkabáton, a másik oldalon szakállas zsidók zümmögtek. A kocsi túlsó vége nemdohányzó szakasz, ott szép kis menyecske bajlódott nyughatatlan másfél éves kisfiával, aki már oda is pisált; testes zsidó asszonyok látogatóból, betegeskedő parasztasszonyok a híres orvostól, és iskolás lányok ültek pár dohányutáló férfi között. A kocsi első végében ezenkívül még ott volt Kovács, a váltókezelő. Mellette a nagy demizson, a szatyorban kisebb üvegek és más apróságok. A kis hordó a mozdonyon lapult, mert a vezér jó komája, s csak nem bolondok, hogy vasutas létükre fuvart fizessenek. A mozdonyon nem járt az ellenőr.

*

Az este leszállt, s az állomáson is csend volt. István kigyújtotta a váltó lámpáit, Haraszti a peronon levőket, a Kovácsé meg már régen égtek, mert egy fékező még tolatásnál meggyújtotta őket. A főnöknek váltóvizsgára kellett volna menni, de a feleségének való panaszkodással, a teázással és a jegyadással úgy eltelt az idő, hogy [171] azon vette észre, a vonat a védjelzőnél fütyül – ej, egye fene –, gondolta –, majd beírom utóbb.

*

A 37-es elhagyta a védjelzőt, a mozdonyvezető és a fűtő a helyükön voltak, s bár néztek, de nem láttak. Nem látták, hogy a váltó nem jól áll. Olyan megszokott az egész, lámpák, váltók, védjelzők, az ember látja, de nem veszi észre.

A kerekek átcsattogtak a váltón. A kupecek még mindig ramsliztak, a kalauz a kilincset fogva leste őket, s ahogy átdöccent, a váltón nyitotta az ajtót, a kupecek meg utánakiabáltak:

– Milyen állomás ez, kalauz úr?

A kocsi túlsó végében a menyecske a kisfia homlokát a magáéval együtt odaszorította a jó hűvös, s kissé nedves ablaküveghez, s lestek együtt ki a sötét estébe.

Kovács kinn állott a kocsiperonon kezében a demizsonnal, mellette a szatyorral, hogyha megáll, azonnal leugrik, lepakol, és szalad a mozdonyhoz, azután meg a kalauzkocsihoz segíteni a kirakásnál.

Ahogy áthaladtak a váltón, ő mindjárt észrevette, hogy nem jó irányba kanyarodik a mozdony. – Mi az Istent csinálnak ezek – ütött belé –, miért megyünk a harmadikra?

A következő pillanatban levágódott a lépcsőn, és elterült a második vágány sínjei között. A szatyorból az üvegek, cukor, kávé szétrepültek, a szalmáskorsó összeroppant, a piros bor kifolyt a vesszőfonatok között; a kalauz a két kocsi közé szorult, a ramslikompánia összebukott, a pénz széjjelgurult a padlón, s a lecsúszó bőrkabáton vércsíkok futottak végig. Az egyik hátába deszkaszilánkok fúródtak, s mind együtt alászorultak a rájuk hulló kocsifedélnek.

A menyecske kezéből a széthulló ablakon át kirepült a gyerek a sötét éjszakába, ő maga pedig alámaradt a rászoruló padnak.

A tehervonat fűtője elmélyedve pucolta a mozdonyt – a fűtők mindig pucolnak –, s csak azon vette észre, hogy egy óriási mellport kap, s a következő pillanatban csupa füst, gőz és forró víz az egész.

A kalauzkocsiban vacsorázó társaságnak kiborult az étele, a kacagás elhalt, egyik a nyitott kocsiajtót, bukott ki, másikat az összeszaladó kocsivégek lapították össze.

Robaj, ordítás, jajgatás, a főnök ész nélkül ugrik a peronra, s csak megnémul, mint a csuka.

*