Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. március) 3. szám, 161–240 p.

Az összmagyarságnak legkisebb tömbje úgy él jugoszláviai hazájában, mint valami nagy udvarban, ahol mindenki odaláthat a másik háza tájára. Nincs kerítés, nincs akadály, köteleinken kiteregetve mindenki szemeláttára himbálja a szél néhány makulátlan gyolcsunkat s ronggyá szakadozó életünket. Nem tudunk megbújni, oltalmazó emberdzsungelbe elrejtőzni, a fekete betűerdő elárul, kivet, kihajít, mint a hajóroncsot a tenger, s még a legbütykösebb ujj is gyalázkodón bök nevünkre. Életünk olyan, mint a piaci portéka, ponyvára kiterített, por verheti, eső vághatja, ganéjos szekér piszkolhatja. Kevesen vagyunk, s nagyon közel egymáshoz. Még egy gerendát sem igazíthatunk helyre, hogy szomszédunk portaféltésében meg ne akadjon rajta. Eseményekben szegény, pár lapos történelmünk nyitott könyv, elnyűtt, piszkos és zsíros a sok forgatástól. Még a határon túli magyarság is kívülről hadarja. Ám mégis a miénk, s nélküle bajosan érkeztünk volna mai gúnyánkban a tizenhetedik esztendő kapujához. Csodálatos, hogy ezt az elrongyolt, elszaggatott történelmet annyi tájékozatlansággal használják fel az utolsó hetek egyes fiatal cikkírói. De még ennél is meglepőbb, hogy akad olyan hivatottabb tollforgató is, aki a könnyen megtéveszthető olvasókhoz szólván, sértett hiúságában nem átallja dokumentumokkal alátámasztott történelmünk egyes passzusait kiradírozni hamis és valótlan beállításokkal helyettesítvén azokat.

Nem szívesen vállalkozom arra, hogy irodalmunk erősen közhelyes történelmében lapozgatván újra sorra járjam fejlődésünk stációit, mert már eleget tettem, de ez egyszer még kénytelen vagyok vele egyrészt gondolatmenetem alápillérezése, másrészt önigazolásom miatt, hogy rácáfolhassak azokra a rosszindulatú állításokra és szofista gondolatelcsavarásokra, melyeket a minden kritikát eleve visszautasító, megsértett írói hiúság és a rákosodásig fajult, beteges önérzet dobott a felszínre.

A törzsmagyarság tömbjéről levált jugoszláviai magyarság mint az anyatestről leszakadt, új bolygó, külön szellemi életre kényszerült, önmaga körül való keringését azonban nehezen szokta meg, folyton visszaszédült a régi, vonzó központ: Budapest felé. Nem voltak olyan erői, melyek visszatartsák, s érdeklődését saját világa felé fordítsák. Embersejtjeiben azonban meg volt minden adottság, mely önálló szellemi életének kicsírázására serkentőleg hathatott. Az embertalaj felsőbb rétegeiben gazdag trágyázással volt előkészítve az új élet befogadására. A nyugalmas békeévek pazarló kézzel raktározták fel benne Európa legjobb szellemi termékeit. A vajdaság területén európai műveltségű olvasóközönség maradt vissza. A [161] tehetősebbje keresztülbolyongta Európát, s a téli évadban ott csillogott a budapesti premiereken. Ugyanez a réteg kíváncsi látogatója volt a muzeális és divatos képtáraknak. Ezt az utánpótlás nélkül maradt, s magyar kultúrában nevelkedett közönséget kellett kielégíteni, de magasabb igényeihez mérten. Mert Budapest többé már nem adhatott, nem szállíthatott. Különösen eleinte. Ami bejöhetett, az éhséget nem apasztotta. Az új helyzet kényszerítő szükségességgel dobta fel a pótlás belföldi megszervezését. De ki mert becsületesen, előiskola nélkül e szerepre vállalkozni? Hiszen vidék voltunk, tehetségekben szegény, sivár holdtájakkal. De balsorsunk hagyományos vakszerencséje néhány emigránsban erős és biztos pallót hajított közénk. A jugoszláviai magyar sajtó vállalta a közönségkiszolgáló szerepet. Az emigránsokban – az újságírás szempontjából – kiváló erőket szerződtethetett le. Fiatal publicisztikánknak tehát hamar meg voltak a maga sztárjai. De a szépirodalomban csak lassan jelentkeztek. A Vajdaságban nem maradt vissza országos hírű író. A finom szellemű Milkó Izidor az alkotás fáradt, őszsugaras lépcsőit taposta. A magyar irodalom suboticai származású, legnagyobb íróművésze: Kosztolányi Dezső régóta pesti írónak számított. Csáth Géza még 1918-ban meghalt. E sivárságban ismét a véletlen dobott fel egy nevet vagy a Gondviselés: Szentelekyét. (Többször már úgyis azt hiszem, hogy titokzatos, jó kéz igazgatja szellemi életünk szekerét újabb és újabb hidat lökvén kátyúval fenyegető utunkra.) Szenteleky volt az első irodalmi sztár, s mellette – szinte egy időben – hamarosan jelentkeztek a többiek is, ketten: már odaát is ismert írók. A magasabb mértékhez szokott közönség tehát a publicisztika fellendülése után rövidesen hozzájutott szellemi ebédjének irodalmi fogásához is. Szó sincs róla, az új teríték nem pótolhatta az elvesztettet, de megérzett rajta, hogy szakácsai jó konyhán tanultak, s értenek az ízek keveréséhez. Az új szakácsoknak meg volt a gazdag kultúrájuk. Semmivel sem alacsonyabb, mint a közönségé. (Ez az egyik fő feltétele a kapcsolatok megteremtésének, s ez az, amit hivatott és hívatlan íróink egy része sehogy sem akar megérteni és elfogadni, odacsapott, ízetlen polentát tálalván fel azoknak, akik tőle szemnek és szájnak kínálkozó pecsenyét várnak.) Az első pillérverők védelmében kibújtak, és életre melegedtek a szerényebb tehetségek is: a vékony erűek, kevés hangúak, szegényebb útitarisznyások. De hamarosan felütötték az írópiac közepén nagy ernyős, üres sátraikat a szépíróskodó és asztalfiókba dolgozó műkedvelők is. Az időjárás nékik kedvezett. A nap kisütőben volt, a piactéren sok volt a vevő, s kevés az eladó. A portékát kereső közönség a gyéren kínálgatott élelmiszer mellé mindjárt megkapta ingyen a csomagolópapirost is. A törpébb tehetségek sorában akadtak olyanok is, akik néhány jól szabott, friss hangulatú, egyénibb színű versben mutatkoztak be, mint pl. Czakó Tibor, akiben több előfeltétel meg van arra, hogy kritikussá fejlődhessék – vagy a [162] vitaírásaiban Kisbéryvel rokon, kevésbé eredeti, de gyermekességtől ment, s egészséges látású Gergely Boriska. Sajnos ez a néhány színes hasadékvirág hamar kiszívta tápláló nedveit. Költészete vékony ezüstrétegéből csak kis számú versre futotta. Annál erősebben jutott szóhoz a műkedvelői gárda egy-két tagja. A kritika hallgatott, senki sem emelte fel szavát, a lázas tehetségkeresés korszakában éltünk, melynek szelleme napjainkban újból kísért, és rombol. A vérbeli írók testvéri ölelkezésben borultak össze a megkoszorúzott dilettánsokkal, s a lapok, ha jobb anyag nem akadt, sietve lökték be a rotációsba a talmit, a selejteset, csakhogy megteljék az újság. A műkedvelőt senki sem világosította fel, hogy verse, novellája rossz, pocsék, s hogy csak szükségtöltelék az igazi írók, a sztárok írásai mellett. Így nőhetett fel azután saját szemében, s az összetolt kávéházi, írói asztalok cigarettafüstös és feketekávés hangulatában magas fává – árnyékfává –, mely mögött egy Ady-szálfaóriás verdeste koronájával az eget, vagy egy Kassák szelídebb zúgású nyárfája az alacsonyan elsuhanó felhőket. (Érdemes ama idők írásaiban tallózgatni – hány kiabálja szemérmetlenül törvénytelen származását s az apa arcvonásait.) Ez a gyomverés csak nálunk következhetett be, a tehetséggazdag Erdélyben és Csehszlovákiában korán sarokba parancsolták a széplelkeket. (Ha az irodalmi műkedvelősködéshez annyit kellene tanulni, mint a zeneihez, mi is megkönnyebbülhettünk volna jó néhány dilettánstól.)

A helyzet akkor sem változott, mikor e megalkuvással telített, lagymatag levegőt borzongatni s emelgetni kezdte egy új széljárás: a napi sajtótól függetlenített, vajdasági jellegű irodalom megteremtésének gondolata. Sőt még az sem, midőn a kitörő vihar teljes erővel rázta meg annak a teremnek ajtaját, melyben élükön Szentelekyvel és Csukával, ott ültek a többiek között a pártütők is. Mindössze annyi történt, hogy a kettészakadás után a végigsöprő szélvész felkapott egy elfelejtett szót: a dilettánst, s hol egyik táborba lökte, hol a másikba anélkül, hogy abszolút forgalmi értékűnek ismerte volna el. Megoszlott erővel ismét elkövetkezett a sereggyűjtés korszaka. A hézagokat ki kellett tölteni, a legyöngült sorokat megerősíteni. A műkedvelő újból becsülethez jutott. Szenteleky ebben az időben, melyben harcra kényszerítették, nem hajíthatta el maga mellől azokat, akik szeretettel, hittel, bizakodón hozzá szegődtek, küzdelmeiben támogatták, még ha tudta volna is, hogy dilettánsok. De nem tudta, nem tudhatta! Vezérsége harcokkal eltöltött első korszakában nem tekinthette át a Vajdaságot, és nem ítélhette meg, hogy kicsoda itt az író, és ki a dilettáns. Ez az a kor, melyről azt írják, hogy Szenteleky áldozatkészen ápolgatta és nyesegette csemetéit, és fáradhatatlanul irtotta körülöttük a gyomot. Ez az időszak kb. 1932 őszéig tartott. De akik folyton ezekre az évekre hivatkoznak, azok nem tudják – vagy nem akarják tudni –, hogy mily csalódottan vonszolta e magára vállalt feladatot Szenteleky. Akarva, nem akarva, be kellett látnia, hogy a tehet[163]ségnevelés erőszakolt politikája csődöt mondott, mert dilettánsokra fecsérelte sok drága éjszakáját, akikből semmi féle szeretet és dédelgetés sem csiholhat ki tehetséget, bármennyire is szükségesnek tartják az ily palántaápolást az utolsó hetek egyes cikkírói. (E helyen mellesleg meg szeretném kérdezni ezeket az írókollégákat, hogy Móricz Zsigmondnak, Kosztolányi Dezsőnek vagy más ismert nevű íróknak korrepetitorokra volt szükségük, hogy írókká válhassanak? Vagy nálunk pl. Herceg Jánosnak, Cziráky Imrének, Dudás Kálmánnak? Vagy az egészen fiatal Atlasz Jánosból ugyan ki csinált költőt? A Vajdaság nem oly nagy és gazdag terület, hogy igazi tehetség elkallódhatott volna! Nézzünk már végre egyszer szembe az igazsággal! Szenteleky csalódott. Az a férfi, aki élete végéig harcban állott ellenségeivel, nem kiabálhatta világgá, hogy „szegények vagyunk!” Következetesnek kellett maradnia önmagához. Pedig ez a szegénység és dilettantizmus tette unalmassá, és buktatta meg a szépen induló Mi Irodalmunkat. Ugyanez volt oka annak is, hogy a műveltebb olvasóközönség, melyre a Kalangya támaszkodott, oly nehezen volt beszervezhető, mert a műkedvelői írások tömeges leközlésével minden hitelünket elvesztettük. De a támadásokat intéző cikkírók azt sem tudják, hogy szegény Szenteleky versek és novellák egész sorát javította és írta át, hogy nyomdaképessé tehesse őket, mert máskülönben nem tölthette volna meg lapját. De ezt tette akkor is, midőn nagy nehezen megindult a vajdasági könyvkiadás, mert másképp néhány vajdasági könyv nem jelenhetett volna meg. Vajon tisztában van-e vele Kisbéry és Kristály írókollegám, hogy ezek a 60 százalékig dilettáns könyvek mennyire lerontották a vajdasági könyv hitelét, s mennyire lehetetlenné tettek minden újabb könyvkiadást? S tudják-e, hogy ezt a kéziratátírást űztem magam is Kende szerkesztőtársammal közel 15 hónapon át, hogy használható anyagunk lehessen egy folyóirat számára? S mennyit nem használhattunk még ezek után sem! Ha nem segítenek ki akadémikus cikkekkel, ugyan hová lettünk volna? Mert íróinktól – s ezek között Kristálytól is – ugyan hiába kértünk kéziratot. Vagy fent nevezett írókollégáim szerint az előbbi volt a vajdasági irodalom, s a mostani, melynek nívóemelkedését végre illetékesebbek is elismerik, nem? – Kár, hogy nem tallózhatnak a kifogást emelők szegény Szenteleky levelesládájában, mely igazságai miatt talán sohasem kerülhet nyilvánosságra, akkor kissé közelebbről ismerkedhetnének meg a mi gazdagságunkkal, s megtudnák, hogy az elhunyt másként értelmezte a nívót, mint Kristály István nem elég világos és magyarázatra szoruló megállapításaiban. De nálunk, hiába régi igazság, hogy csak az a jó író és szerkesztő, aki válogatás nélkül minden badarságot leközöl, és mindenkit keblére ölel. Ha nem tartanám komolytalan dolognak, szívesen idézgetnék néhány ilyen cikkből, melyeken oly jókat mulatott bizonyos írói kör a vajdasági irodalom kárára és szégyenére. – Vajon ki viseli ezért a felelősséget? S vajon megjelenthetnék-e Ma[164]gyarországon egy Nyugat, Erdélyben egy Helikon, Csehszlovákiában egy Magyar Írás, ha őket is így ráncigálnák a rossz kéziratok leközléséért? Hová lenne az ő színvonaluk, mely felé törekszünk mi is nehezen, kínlódva, mert kevés a jó kéziratanyagunk, kevés az írónk, mert egy részük az élet gondjában kidőlt, vagy elhallgatott. S ekkor még szemrehányást tesznek, hogy közlünk oly íróktól is, akik határon túliak. (Mintha ezt nem tenné bármely folyóirat! Vagy rosszul esett Kristálynak, mikor az erdélyi Helikon lehozta novelláit?) Írjanak, teremtsenek, legyen benne egész lelkük az alkotásban. De mielőtt átadnák írásukat, vizsgálják meg, hogy jó munkát végeztek-e, nehogy helytelen önszeretetükért utóbb reánk hárítsák a felelősséget. S kérünk mindenkit, hogy tanuljon, olvasson, művelődjék, de főképp, hogy tanulja meg a magyar nyelvet. „A vajdasági írók alig néhánya tud csak magyarul” – jegyzi meg az egyik neves magyar kritikus. És senki se várja tőlünk, hogy leközöljük összefoltozott írásait, tudománytalan nyelvészkedéseit, a gróf rongyos kalapjáról szóló öt oldalas ostoba fecsegését, vagy egy oly cikket, melyben minden sor csűrcsavaros bizonyítgatása annak, hogy Anatole France senki, semmi. Mi egy tehetséget se zárunk ki – hiszen a Kalangya hasábjain egész sor vajdasági író szerepel! –, de az író cikkeinek alkalmazkodnia kell a Kalangya folyóiratnívójához, mely Kristállyal szemben jó novellákat, tanulmányokat, kritikákat, költeményeket, kisebbségi cikkeket, könyvismertetéseket és fordításokat jelent. Hangsúlyoztam újévi cikkemben is, hogy a Kalangya – bár programja szerint magyar kisebbségi folyóirat, minden világnézetű cikknek helyt ad, ha megőrzi az objektív színvonalt, és nem sérti erkölcsi rendjét. – Mi nem frissen átmázolt, vajdasági írókat kérünk, mert jól tudjuk, hogy ilyesmit nem lehet erőszakolni, hanem önmagáért felelős, tehetséggel szavatolt írást, melyből nem csap ki a sivár szegénységszag vonatkozzék ez akár a témára, akár az író kultúrájára. A színeket úgyis a jövő generációja fogja kitermelni, s nem mi, akik e tájon csak jöttmentek, vagy vendégek vagyunk. Mi nem lehetünk sem Erdély, sem Csehszlovákia, tehát ne akarjuk mindenáron azokat másolni, mert ez lehetetlen viszonyaik teljesen elütő volta miatt. Már sokat írtam arról, hogy a vajdasági problémák előszedése és hánytorgatása megoldhatatlan akadályokba ütközik, s csak az illojalitás látszatát boríthatná irodalmunkra. Kár tehát ily erősen közhelyes kérdésekkel is zavarni, mételyezni a köztudatot, csak azért, hogy ismét beigazolódjék a Szenteleky-programhoz való hűtelenségem. Amit a kisebbségi gondolatért meg lehet tenni, megtettük oly mértékben, mintahogy még sohasem volt meg, akármit is vet szememre a cikkíró. A kisebbségi öntudat fejlesztése többé nem papiros, hanem valóság. A Kalangya e program beváltásával oly munkát végez, melyet a régi vajdasági irodalom sohasem mutathatott fel.