Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. augusztus) 4. szám, 210–279 p.

A Szferák kórusa:
Szédülő megsejtés voltatok a vér-pirult
mezők sáfrányvilágosságában,
s egy láthatatlan Erő agyának pattant bimbaiként
elnyüzsögtetek a fénykévék pereme alól,
hogy olykor a tengerekre villámló
őgyelgésben előredöntött mellel kóboroljatok,
s elvakult dühvel tagadjátok meg azt,
aki békére, hitre termett,
és a világmindenség díszéül elbocsátott benneteket,
Ember és Halál.

Az Ember:
Kába józanság ingerel:
amit kaptam, nem örökkévaló,
s a hit, amit belém oltottak az ágyrajáró
őseim ezredévek oktalan gyönyörén, bűn volt,
s csak szövevényes, bolond véletlen a jöttöm,
és keserű álom az, hogy élek.
Piruló ölelésben én is ezt hagyom itt
előrebandukoló századok embermillióira
vétkes átokként, mert penészes virág rajta
agyunk zárt mühelyének megölhetetlen
s betölthetetlen méhű találmánya:
a Halál.
Nem ez a fekete titok talált ránk,
mi kerestük, mert az élet hiányos volt,
és szabad akarattal megvert lelkünk
ablaktalan laboratóriumában vékonyka
pengével is fel tudtuk találni.
A csoda azóta örök és győzhetetlen,
néha hitrerontó, halk levélhullás,
néha az óra percmutatóján
csecsemő-gyilkos, megőrült pogány,
és mindig, az idők folyásán megvénhedt törzseket
döngető szent villámcsapás.

A Halál:
Nyíltan vallom, hitetlen vagyok,
megszőtt égipólya, és földre dobott, tépett fátyol.
Előttem elveszett fogalom a közelség és távol,
előttem élet áramlik,
nyomomba zokogva viszket hat hónapos, vagy éves gyász,
és bánat múltán elmosódva egymástól
a két véges dolog: agy és emlék,
a karok újra ölelik sarlóm alá a rendeket.
Büszke vagyok hitetlen mivoltomra,
tenyeremben hordom az Idők ágait,
s a visszanémult horizont őszi unalmában
néha itt-ott egyet letördelek.

Az Ember:
A kor előredübörgött,
csodánk gyilkos eszköze módosult,
kétezermillió vagyunk, békénk a múlt,
vagy az se.
Szomorú nászok bomolnak meddőn,
és miért is, miért is jönne és lenne
a vajúdás kétszeri fájdalma,
mikor süvöltő forgószél zordonkodik szembe
a térdig por, elénk meredő országutak
titokba ágazó árkai felől?
Végtelen és beláthatatlan sírunk lesz,
vagy embervalónk dicsőséges völgye,
örök élet vagy vég
a jövendő!?

A Halál:
Ember vagy, tehát kishitű féreg,
találmányod most éli aranykorát,
össze már nem zúzhatod, kilökted agyadból,
akaratod tettre hívta,
lásd hát Isten hatalmával kacérkodó
pillanatodban szült csodád
visszaütő eredményét.
Ember szülte a Halált,
Halál szülte a Háborút,
s a jövendő küszöbén őrt áll vak átka,
hogy végigálmodtassa veled újra
az ember tragédiáját.

Az Ember:
Elszegényedtem hát, mert nem volt semmim,
hitem se, Istenem se,
agyam nem rezonált soha a gyilkos sikolyra,
mintha roppant őrületben élnék,
hajrá! tovább hát, mindig beljebb, egyre beljebb
a bűnök sűrűjébe.

A Háború:
Megállj!
Tömeghalál és dögvész a hitem,
meggyőződésem bekötött szemű
megkorbácsolt paripa,
melyet vérbe borult dühében
mezőre csap ki a gazda, s késő hollahóval
hiába térítget hullatelt aklához.

Az Ember:
Végzettel s bűnnel befújt lejtőn állunk,
litániás vasárnap délutánok hazug cécók,
mert a megszorult gégéken torkolló ima
az egy nemzet győzelméért üzérkedés
az Isten tízparancsolatával
meggyökerezet vad s félresikló gyűlölet,
ahelyett hát, hogy millióra fogát fenő millió
fájdalmas bűnbánattal
egymás mokány mellére borultan
eltemetné a fegyvereket.
Fojtó hurok ez a végzet,
lihegő szomorúság zúg minden harangban,
megbabonázott mellű, új tizenhat évesek
kergetődző játékszernek veszik
az élet gyökereztető méh-templomuk
örökmécsesének jerichói rózsáját,
s egy lázzal és vággyal körüldíszített éjszaka
pernahajderek bujálkodó lótusza alatt
a gonosszal magzatgyilkolón összehajolnak.
Fojtó hurok ez a végzet,
lihegő szomorúság zúg minden harangban,
s egyszer fölöttük kondul meg
vészt szirénázón a vérontó delíriumban.

A Háború:
Égig kergetett bűnbánatod is késő,
feleútról zuhant, sebzett kőszáli sas,
Tündöklő véglátomásod hiábavaló,
a hegyoldalon megindított lendkerék
erdőkkel összeviharzó zendülésben
megállíthatatlanul mezőre ér.
Az űrben vándorútra indult,
romlott leheletem, mely évszázadok óta
évszázadokig ködlött már ezerszer próbára tett
gyümölcsöseid felett,
s még csak itt-ott teperte földre
kósza szellő.

Az Ember:
Pányvára vert hét sovány esztendő vesztegel itt,
roár nincs csoda!
Lombjatépett milliárd tölgy reszket
viadalra kelve az aszott földdel,
kétségbe már nem ejt semmi,
megfásult hitben
ólomdoronggal szembevágunk a jövendővel,
s a világ felgyújtott négy sarkának
egyenlítőre csapó lángkévéje
világítson a mi Időnk mocskos dagályára.

A Háború:
S míg lesz közületek egy a földön,

nem némulhatok s tűnhetek ködbe.
Az Ember:
Strázsán állok, ezredévek romjai felett is
s mint nyári borulat, futó zápor
vagy dühöngő téli orkán,
az éhhalállal összerengve birkózom
kimért sorsom tölgykoronájának
véres árnyékában, kultúránk csúcsfokán.

A Halál:
Az Ember végre megmutatta arcát.