Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. február) 2. szám, 81–160 p.

Világnézetek harca

A nemzeti szocializmussal szemben minden rendszer, melyben a nagytőke játssza a vezető szerepet, kapitalizmus. A jövő kapitalizmusa alatt azt a rendszert értem, mely lehetővé teszi, hogy a kapitalizmus a gazdasági és politikai kérdéseket a termelési technika mai magas színvonalán is megoldhassa. Vagyis a kapitalizmusnak mint gyakorlati gazdasági és politikai rendszernek a mai viszonyokhoz való hozzáigazodásáról van szó. A vezetés a nagytőke kezében kell, hogy maradjon a jövőben is, mert enélkül a nagytőke megfelelő erőkifejtése el sem képzelhető.

Nem változott a múltban és nem változhat a jövőben sem a gazdasági politika fő célja sem. Nevezetesen, a termelés és fogyasztás fejlesztése, és a gazdasági élet egyensúlyának fönntartása. De a különbségek mégis jelentékenyek: a múltban a termelés fejlesztése volt a fő probléma, ellenben alig volt probléma az árufölöslegek kölcsönös kicserélése, és a közmunkák finanszírozása sem ütközött nagyobb akadályokba, amikor a gazdasági élet megbillent egyensúlyát közmunkákkal kellett helyreállítani. Annyira nem volt ez probléma, hogy talán senki észre sem vette, hogy végeredményben az egyensúlyozó szerv szerepét mindenkor a közmunka töltötte be. Ma viszont a termelés fejlesztése nem probléma többé, ellenben súlyos probléma a folyton szaporodó árufölöslegek kicserélése, és még súlyosabb probléma a köztermelés oly mérvű fokozása, hogy az a fölbomlott gazdasági egyensúlyt helyreállíthassa.

Nincs tehát szükség új célkitűzésre, csupán figyelembe kell venni azt, hogy a termelés határtalan technikai lehetősége új helyzetet, úgyszólván egészen új gazdasági életet teremtett, melyben a közmunkának nagyobb szerepe van, mint a múltban volt, és melyben a gazdasági és politikai élet szabadságának, és a társadalmi szolidaritásnak is tisztultabb értelme van, mint volt a múltban. És a hiba ott van, hogy a kapitalizmus intézményei még nem igazodtak hozzá ehhez az új élethez. Adórendszere, pénzrendszere és árrendszere ma is a régi. Mintha a gazdasági helyzet nem is változott volna meg. Az, hogy ebben a században a kapitalizmus nem követte a kultúra meredeken előre törő fejlődési vonalát, nemcsak válságot idézett elő, hanem növelte a kapitalizmus ellenségeinek számát, és végül is oda vezetett, hogy Európa hadszínterén a nemzetek véres háborúját a kapitalizmus harca a nemzeti szocializmussal és kommunizmussal váltotta föl. Ha a nemzetközi értekezletek napirendjén más kérdések szerepelnek is. Ily izgalmas és nagy jelentőségű küzdelemre nincs példa az emberiség történetében. Mert az a rendszer, mely a gazdasági és politikai kérdések legelőnyösebb megoldásához vezet, meg [145] fogja hódítani az egész világot. Melyik rendszer fog győzni, illetve mitől függ a győzelem? Ez az a kérdés, melyre lehetőleg röviden válaszolni kívánok.

Mint a tőkés termelési rend és a gazdasági és politikai szabadság híve nem hiszem, hogy a nemzeti szocializmus, vagy a kommunizmus könnyebben oldhatná meg a gazdasági és politikai kérdéseket. Viszont struccpolitika volna, ha nem kutatnók az okokat, melyek lehetővé tették, hogy a kommunizmus a kapitalizmustól elhódítsa Oroszországot, Németországot és Ausztriát, és hogy a nemzeti szocializmus a kommunizmustól elhódítsa Németországot és Ausztriát és a kapitalizmustól az Amerikai Egyesült Államokat. És nyíltan be kell vallanunk, hogy ma a nemzeti szocializmus hadállásai a legerősebbek, és hogy a kommunizmus áradatát is nem a kapitalizmus, hanem a nemzeti szocializmus szorította vissza. Nyíltan kell beszélnünk, mert ebben a küzdelemben a győzelem nem attól függ, hogy az egyik tábor a másik kettő hadállásait bekerítse, hanem attól, hogy saját visszamaradottságát és fogyatékosságait fölismerve intézményeit minél előbb a kor színvonalára emelje, és a gazdasági és politikai kérdések minél tökéletesebb megoldásával táborába vonzza az egész emberi társadalmat.

Ma a nemzeti szocializmus vezet, amely nem egyéb, mint nemzeti kereszténység, amit hinni és érezni kell. Társadalmi szolidaritás és politikai egység, amit nemcsak hirdet, de komolyan megvalósítani is törekszik. Mussolini, aki a fasizmus jelszava alatt a nemzeti szocializmust Olaszországban megteremtette, kétségtelenül nagy gyakorlati eredményeket is ért el. Gazdasági és politikai téren egyaránt modern intézményeket létesített, föltartóztatta a bolsevizmus áradatát, és oltárt emelt a nemzeti eszmének. De a gazdasági és politikai kérdés megoldását a nemzeti szocializmus nem hozta magával. Nem is hozhatta. Mert a tőkés termelésnek ebben a forradalmi rendszerében a nagytőke nem viszi azt a szerepet, melynek betöltésére egyedül hivatott. Nevezetesen, nem a nagytőke tűzi ki a gazdasági politika fő céljait, nem irányítja a termelést, és nem szabályozza a fogyasztást, ami a tőkés termelésben mindenkor a tőke joga és kötelessége volt, és marad a jövőben is. A gazdasági és politikai kérdések megoldásának elengedhetetlen előfeltétele a gazdasági és politikai szabadság és egyenjogúság, aminek biztosítására a nemzeti szocializmus tervgazdasága és tekintély politikája nem alkalmas. A nemzeti szocializmus hirdeti ugyan a gazdasági egyenjogúságot és politikai egységet, de a gyakorlatban a tervgazdaság természetrajza azt hozza magával, hogy a tőkének nincs annyi joga, mint a munkának, és a tekintély politikának természetrajza azt hozza magával, hogy a politikai hatalom birtokosaival szemben a legtermékenyebb eszme is alig érvényesülhet. Mussolini maga is hirdeti, hogy a rendszert fejleszteni kell. De ha ez a fejlődés a gazdasági és politikai élet szabadságához és a nagytőke természetes jogaihoz vezet el: a nemzeti szocializmus nem szocializmus többé, hanem kapitalizmus. Elméletileg a kommunizmus helyesebben van fölépítve. Minden[146]ki munkás, és mindenkinek joga van a munkához és a termelt áruk egy részéhez. Gyakorlatilag azonban mindenkinek csak ahhoz a munkához van joga, melyet részére a hatalom birtokosai kijelölnek, és egyáltalán nincs biztosítva, hogy a termelt áruból minden dolgozó ember megkapja a maga jól kiérdemelt részét. Voltaképpen a kommunizmus egyenjogúsága abban áll, hogy senkinek sincs joga a gazdasági és politikai élet szabadságához. Viszont kétségtelen, hogy a kommunizmus intézményei is fejleszthetők.

Ez a három világnézet áll egymással szemben. Ma a nemzeti szocializmus vezet. De ha a nagy tőke fölismeri, hogy a termelési technika új helyzetet teremtett, és levonja annak következményeit: a kapitalizmus végleges győzelme nem maradhat el.

Világgazdaság és közmunka

Mint a kapitalizmus híve, azokra az intézményekre kívánok rámutatni, melyek a világnézetek harcában a kapitalizmus fönnmaradását és fölényes győzelmét biztosíthatnák. Ma még a legötletesebb nagytőkések, a legmélyebben szántó szaktudósok, és legkiválóbb államférfiak is tehetetlenül állanak a válsággal szemben. Ennek két természetes oka van. Az egyik az, hogy a közélet vezető tényezői nem kísérletezhetnek mindenféle ötletekkel, mert a mai izzó hangulatban egy szerencsétlen kísérlet az egész rendszer összeomlására vezethetne. A másik ok az, hogy a közélet vezetői a múltban nem gondoskodtak azoknak az adatoknak gyűjtéséről és földolgozásáról, melyek hűen visszatükrözhetnék a gazdasági helyzet minden változását, és szilárd támpontot nyújthatnának a gazdasági politika új vonalvezetéséhez. Nem gondoskodtak erről, és most csaknem teljesen tájékozatlanok a termelés és fogyasztás és a kivitel és behozatal fejlődéséről és ennek a fejlődésnek aránytalanságáról az ipari és agrárállamokban, és nem ismerik a folyton fokozódó közmunkák és a költségfedezetül szolgáló különböző adónemek és járulékok, valamint a fokozódó termelés és a bankjegyek aranyfedezetének egymásra hatását.

Voltaképpen mindjárt az ipari forradalom beköszöntése után kellett volna megkezdeni az adatgyűjtést, hogy a termelési technika fejlődésének hatásáról világos képet nyerjünk. A mulasztásért felelősség, senkit sem terhel, mert a gazdasági föllendülés korszakában senki sem gondolhatott arra, hogy a múltban bevált intézmények fenntartása mellett, sőt hogy éppen amiatt hirtelen összeomlás is bekövetkezhet. Howard Scott is csak az európai válság hatása alatt kezdte meg az adatok gyűjtését. De ő is csak azokat az adatokat gyűjtötte, illetve dolgozta föl, melyek már 1922-ben megmutatták, hogy 1930-ig az Amerikai Egyesült Államokban is összeomlik a gazdasági élet. Ellenben nem gyűjtötte össze, illetve nem dolgozta föl azokat az adatokat, melyek megmutathatták volna, hogy a hiba hol van. Statisztikai adatok nélkül is tudjuk azonban, hogy a múlt században a [147] gazdasági liberalizmusnak nevezett kapitalizmus folyton fokozta a termelést, hogy a folyton fokozódó kultúrigények kielégíthetők legyenek, és folyton fokozta az árukivitelt és a belső piac felvevőképességét, hogy a fogyasztás a folyton fokozódó termeléssel lépést tarthasson. Ebben a században azonban a helyzet megváltozott: a termelés technikai lehetősége szinte határtalanná vált, a fogyasztóképesség azonban messze mögötte maradt.

Mi a termelés és fogyasztás nagymérvű eltolódásának az oka? Vagyis mi a válság oka? Ezt a kérdést kell mindenekelőtt tisztáznunk, hogy megtalálhassuk a kibontakozás útját és eszközeit. Az aktív szaktekintélyek csaknem egyhangú véleménye szerint a mai válságos helyzetet a nemzetek gazdasági elzárkózása és önellátásra való törekvése idézte elő, és ennélfogva a válság egyetlen orvossága az, hogy visszatérjünk a szabad kereskedelemhez, vagy legalábbis lényegesen mérsékeljük a vámtételeket. Ennek a véleménynek azonban semmi alapja nincs, és végzetes is a merev ragaszkodás hozzá, mert fogva tartja a közélet minden vezető tényezőjét, és közben a válság – mint azt szomorú példák mutatják – politikai és gazdasági forradalmakban robban ki, melyek nemcsak a gazdasági és politikai élet szabadságának korlátozására vezetnek, hanem magának a tőkés termelési rendnek fennmaradását is veszélyeztetik.

Nincs semmi alapja a jelzett szakértői véleménynek, már csak azért sem, mert a gazdasági elzárkózás nem előzménye, hanem következménye volt a válságnak. Már jóval a háború előtt nagy gondot okozott az árufölöslegek elhelyezése. Ádáz verseny fejlődött ki a külföldi piacokért. De ez a verseny nagyobb mértékben fokozta a termelést, mint a fogyasztóképességet, úgyhogy az árufölöslegek elhelyezése mind nehezebbé vált, míg végül is bekövetkezett a világháború. Tehát a háború is nem oka, hanem következménye volt a válságnak. De a háború is csupán azt eredményezte, hogy a termelés fejlődési vonala még meredekebben föllendült, ellenben a fogyasztóképesség viszonylagosan még nagyobb mértékben visszamaradt. Majd az inflációs kísérlet következett. Azután a stabilizáció, később a gazdasági elzárkózás. Ezek a kísérletek nem oldották meg a kérdést, mert az infláció csak növelte a bizalmatlanságot, és csökkentette a vállalkozói kedvet, a stabilizációs kölcsönök csakhamar elfogytak, és a gazdasági elzárkózás még azok fogyasztását is csökkentette, akik különben fogyasztóképesek.

A meddő kísérletezés annak tudható be, hogy a szakértők nem ismerték föl a termelési technika hatását az ipari és agrár államok fejlődésére, nem mérlegelték eléggé azt a tényt, mely szerint a fejenként számított nemzeti vagyon, aranykészlet, évi termelés és árufölösleg az ipari államokban nagyobb arányban nő, mint az agrárállamokban, és hogy már a háború előtt 3-5-ször és a háború után 10-15-ször akkorára emelkedett az ipari államok gazdasági ereje. Ez a diszparitás egyenesen pénzügyi lehetetlenséggé tette az árufölöslegek kölcsönös kicserélését. Az agrárállamok tehát nem jószán[148]tukból, hanem kényszerűségből csökkentették behozatalukat. És az ipari államok sem tehettek egyebet, mint hogy redukálják ipari üzemeiket és fejlesszék agrártermelésüket. Nyilvánvaló tehát, hogy a gazdasági elzárkózás nem oka, hanem következménye a válságnak.

De ipari államok között is lehetetlenné vált az árufölöslegek kicserélése, mert ha valamelyik ipari államban, pl. az automobilipar máról-holnapra kétszeres termelésre rendezkedik be, ami a termelési technika magas színvonalán könnyen lehetséges, ennek a berendezkedésnek az a természetes következménye, hogy a termelt áru nem helyezhető el. Éspedig azért, mert az automobiliparnak ezzel a fejlődésével nem tarthat lépést a termelés- és fogyasztóképesség a gazdasági élet egész vonalán. Az automobilipar kénytelen üzemeit redukálni, munkásokat elbocsátani, és ez a folyamat megy tovább, ha az elbocsátott munkások a köztermelésben elhelyezést nem találnak. Ha az adatokat a fontosabb árucikkek termelésének és fogyasztásának fejlődéséről már a század elején kezdték volna gyűjteni: még a háború előtt kitűnt volna, hogy a válság csírái már mindenütt megvannak, és hogy azon sem a háború, sem az infláció nem segíthet. A gazdasági elzárkózásról akkor szó sem lehetett volna, mert akkor önellátásra még egy állam sem törekedett.

Egy másik körülmény, melyet a szakértők nem figyeltek meg az, hogy a termelés és fogyasztás egyensúlyban tartására voltaképpen a múltban is nem a kivitel szolgált, hanem a közmunka. Csupán az nem tűnt föl, mert ritkán került sor arra, hogy az árufölöslegek kölcsönös kicserélése megakadjon. Annyira, hogy azt kellett hinni, miszerint az egyensúlyozó szerv szerepét a világgazdaság tölti be. Magam is sokáig ebben a tévedésben voltam. A valóság azonban az, hogy amikor agrárállamokban rendkívül bő termés volt, vagy ipari államokban valamelyik iparág nagyon föllendült, és a kiviteli lehetőségek nem emelkedtek hasonló mértékben, és a termelést nem lehetett tovább fejleszteni: ezáltal pénzbőség következett be, a városok a rég sóvárgott kölcsönökhöz jutottak, megindult a közmunka, és szinte észrevétlenül pótolta azokat a munkaalkalmakat, melyeket rendes körülmények között a termelés folytonos fejlesztése nyújtott. A megindított közmunkák emelték a fogyasztást, és újból lehetővé vált a magántermelés fejlesztése. A termelési technika fejlődésével azonban oly helyzet állott elő, mely megköveteli, hogy a termelés és fogyasztás egyensúlyának fenntartását állandóan biztosítsa a közmunka.

Mindebből nyilvánvaló, hogy nem az önellátásra való törekvésben van a hiba, hanem abban, hogy nem gondoskodunk annyi közmunkáról, amennyi a termelés és fogyasztás egyensúlyának fenntartásához szükséges.

A köztermelés racionalizálása

Pénzügyi tekintélyek, akik nem ismerték föl a közmunka szerepét, és a modern gazdasági életben folyton fokozódó jelentőségét, [149] azt vitatják, hogy közmunkákkal nem is lehet a munkanélküliséget megszüntetni, és a termelés és fogyasztás egyensúlyát biztosítani, mert ahhoz nagyon sok közmunka kellene, melynek sem költségeit előteremteni, sem terheit elviselni nem tudjuk. Ez tökéletesen igaz. De csak azért, mert az adók és járulékok kulcsát még ma is a fizetőképesség, és nem a közszolgáltatás értéke határozza meg. A pénzügyi tudósok jól tudják, hogy a fizetőképesség elve alapján fölépített adórendszer igazságtalan, de még mindig azt hiszik, hogy a közszolgáltatás értékének és az adófizetők érdekeltsége arányának meghatározásához nincs gyakorlati kulcs. Ez végzetes tévedés, amely onnan ered, hogy az állam és a község a közös intézmények jelentékeny részét jövedelmező vállalattá tette, és emiatt problematikussá vált az érdekeltségnek úgy a nagysága, mint az aránya. Véletlenül jutottam ehhez a fölfedezéshez, és ez a véletlen vezetett el a racionalizált köztermelés következő tételeihez:

1) A közintézmények értékét nem a beruházási költség és nem a jövedelem határozza meg, hanem az a telekértékemelkedés, mely a közintézmény létesítésének biztosítása után nyomban bekövetkezik, és még az építkezés megkezdése előtt éppen oly pontosan meghatározható, mint a telkek értéke a közmunka biztosítása előtt.

2) A közintézmény biztosítása által nyomban bekövetkező telekértékemelkedés természetszerűleg nem azonos azzal, mely az idők folyamán következik be, és főleg a telektulajdonosok magántevékenységének eredménye.

3) A nyomban bekövetkező telekértékemelkedések aránya meghatározza a telektulajdonosok érdekeltségének arányát, és ennélfogva megadja a gyakorlati kulcsot a közszolgáltatás és ellenszolgálat elvének alkalmazásához, és kölcsön fölvétele és a lakosság túlterhelése nélkül lehetővé teszi annyi hasznos közmunka végrehajtását, hogy mindenki mindenkor megfelelő munkához juthasson. Csupán arra kell vigyázni, hogy kizárólag hasznos közmunkákat hajtsunk végre, vagyis olyanokat, melyek legalább is annyi telekértékemelkedést vonnak maguk után, mint amennyibe kerülnek.

4) Ezen az alapon a koncessziós és közületi üzemek is átalakíthatók érdekeltségi üzemekké.

5) A közös intézményeknek nemcsak beruházási és megváltási költségeit kell az érdekelt telektulajdonosokra a nyomban bekövetkező telekértékemelkedés arányában áthárítani, hanem a fenntartás és megújítás költségeit is, hogy a fogyasztók csupán a fogyasztással változó termelési költségeiket viseljék. A telektulajdonosok költségei megtérülnek a magasabb telekértékben, illetve az értékesebb telken elérhető magasabb telekjáradékban.

6) Az üzemvezetést lehetőleg minden közüzemnél magánvállalatra kell bízni, és pedig úgy, hogy a fenntartási és megújítási költségeket fix havi összeg és a fogyasztók kiszolgálását egységárak ellenében vállalja.

Nem hangzatosak ezek a tételek, de alkalmasak arra, hogy a kapitalizmus fölényes diadalát biztosítsák. [150]

Ha az arányos érdekeltségi járulékokat összehasonlítjuk a régi rendszerű járulékokkal, arra az eredményre jutunk, hogy utóbbiak 30-szorosig terjedő túlterhelést jelentenek. Ily rettenetes túlterhelés mellett évenként és fejenként 2 dollárt sem lehet közmunkára fordítani. Ha még oly hasznos közmunkáról van is szó. Mert nálunk az évenként és fejenként számított átlagos kereset sem több, mint a 2 dollár harmincszorosa. Ami azt jelenti, hogy a szélső esetekben a költség-hozzájárulás megemészti az adófizető teljes keresetét. Arányos költség-hozzájárulás mellett azonban tízszer annyit is fordíthatunk közmunkára, mert a fejenként számított évi termelés átlagos értéke 60 dollárról 80-ra emelkednék, és ha ebből az érdekelteknek 20 dollárt le is kell adni, még mindig megmarad a mai 60 dollár. Ily módon a közmunkák mennyiségét tetszőlegesen fokozhatjuk, annál is inkább, mert tapasztalat szerint a közvélemény által sürgetett közmunkák háromszor annyit érnek, mint amennyibe kerülnek.

Bár ebben a rendszerben beruházási kölcsönökre nincs szükség, a tőkének mégis nagy szerepet kell vállalnia. Nevezetesen, a telektulajdonosok járulékai pénzintézeteknél fizetendők be, melyek a városnak, mint munkaadónak garantálják, hogy a befolyt járulékból az építési vállalat részére csak annyit fognak folyósítani, amennyit munkájával érdembe hozott. Viszont a vállalatnak garantálják, hogy érdembehozott keresetét a befolyt járulékokból késedelem nélkül föltétlenül megkapja. Ezenfelül a pénzintézetek a vállalat részére rövidlejáratú kölcsönöket nyújthatnak, ha kívánatosnak mutatkoznék, hogy az építés üteme valamivel gyorsabb legyen, mint a költségek törlesztése az érdekelt telektulajdonosok részéről. A pénzintézetek a telektulajdonosok részére is nyújthatnak hitelt, ha indokoltnak látszanék, hogy a telektulajdonosok a vállalattal szemben rövid idő alatt törlesszék le a beruházási költségeket. Kockázatról nem lehet szó, mert a telektulajdonosok havi járulékai igen nagy beruházási programok végrehajtásánál is a telekérték 1-2 ezrelékét teszik ki, és minden egyes havi részletért mint dologi teherért az egész telek szavatol. Ez a vállalat részére is ezerszeres biztonságot jelent.

Mindebből nyilvánvaló, hogy a racionalizált köztermelés válságos időben sem kockázatos. Nem úgy, mint minden vállalkozás a magán gazdasági életben, ahol a helyzet bizonytalansága folytán minden kalkuláció csődöt mondhat. A köztermelésben egységár, valuta, pótmunka, pönálé és vis major klauzulákkal minden kockázatot ki lehet küszöbölni. Csupán abból kell kiindulnunk, hogy a vállalkozás nem hazárdjáték, hanem szakmunka, melyet a munkaadónak föltétlenül meg kell fizetnie, és megfordítva a vállalatnak az egységáraknak megfelelő munkát kell végezni. Nyilvánvaló továbbá az is, hogy az arányos beruházási járulék bevezetése sem oly kísérlet, amely kockázattal jár. Mert nem új adónem bevezetését jelenti, és mert nem terheli, hanem tehermentesíti az adófizetőket. Nem úgy, mint egy új adónem bevezetése, mely esetleg még egészséges üzemeket is tönkretehet. Racionalizált köztermelés rendszerében a közmunka nem egyéb, mint az érdekelt telektulajdonosok közös vállal[151]kozása, melynek üzletfelei maguk a telektulajdonosok. Ebbe a vállalkozásba a telektulajdonosok nem bukhatnak bele, mert előre meg lehet állapítani, hogy a beruházási költségek mennyivel emelnék az ingatlanok értékét, illetve mennyivel tennék olcsóbbá a világítást, vízellátást, víztelenítést, szállítást stb., és csak abban az esetben vállalkoznak a kérdések közös megoldására, ha a költségek kisebbek, mint a közös intézmények által nyomban bekövetkező értékemelkedések összege.

A racionalizált köztermelés tehát önmagában is előnyös vállalkozás. Válságos időben is. Ezenfelül bő munkaalkalmat teremt, ami az egész gazdasági életet föllendíti. És a közszolgáltatás és ellenszolgáltatás elvének bevezetésével igazságossá teszi a közös költségek elosztását. A termelési technika magas színvonalán bő munkaalkalom és arányos közteherviselés, egyúttal a gazdasági és politikai, melyeket a nemzetközi egyezmények a fejlődés útjába állítanak. Teremthetjük kölcsönök fölvétele és a lakosság megterhelése nélkül. Tisztán a nemzet saját erejéből.

A termelési front átcsoportosítása

Ha a köztermelés racionalizálásával a munkanélküliség kérdését megoldottuk, következik a második főfeladat: a termelési front átcsoportosítása, hogy termelésünk értékét arra a színvonalra emelhessük, mely lehetővé teszi a folyton fokozódó kultúrigények kielégítését. Csupán sorrendben a második főfeladat, mert érdemben az első és a legfontosabb. De még a munkanélküliség megszüntetése után is két előfeltétele van a kérdés megoldásának. Az egyik az, hogy nemzetközi egyezmények ne akadályozzák különben életképes termelésünk fejlesztését, illetve, hogy elhárítsuk azokat az akadályokat, melyeket a nemzetközi egyezmények a fejlődés útjába állítanak. És a másik előfeltétel az, hogy a gazdasági front átcsoportosítását pénzügyileg is lehetővé tegyük.

Életképes termelésünk fejlesztése nem jelent gazdasági elzárkózást, hanem csupán azt, hogy a nemzet saját viszonyainak megfelelően irányíthassa külkereskedelmi politikáját. Ezzel a kérdéssel nem kell részletesebben foglalkoznunk, mert voltaképpen már ma is ez történik. Csupán az a hiba, hogy inkább kényszerűségből történik így, és nem egészen öntudatosan és tervszerűen. Mert a legilletékesebb körök még mindig hangoztatják, hogy agrárállam csak agrárpolitikát, és ipari állam csak ipari politikát folytathat. Pedig nyilvánvaló, hogy az államnak nem agrár és nem ipari, hanem nemzeti politikát kell követnie. Vagyis olyat, mely a nemzeti termelés értékét a kultúra színvonalára emeli. Ezért külkereskedelmi politikánkban fő alapelvül kell kitűzni, hogy ne hozzunk be több értékű ipari árut, mint amennyi értékűt kivihetünk, és termelésünket úgy kell átszerveznünk, hogy ne legyünk kénytelenek több nyersárut kivinni, mint amennyinek behozatalára utalva vagyunk. Vagyis a jelszó legyen: Ipari árut ipari áruért és nyers árut nyers áruért. [152]

Éppen úgy mint a köztermelésnél, itt is, nemcsak arról van szó, hogy termelésünket valamennyire fejlesszük, hanem főleg arról, hogy termelésünk értékét minél előbb a mai tízszeresére föltornásszuk, vagyis arra a színvonalra, melyen a nyugati államok termelése áll, mert a gyorsaság mai korszakában a nyugati államok kultúrigényei is gyorsan érkeznek el hozzánk. Ehhez a nagyszabású átszervezéshez azonban nincs elég pénzünk. Ma a bankjegyforgalom a nemzeti vagyon egy százaléka, és legalább 10-szer annyi pénzre volna szükségünk. Ez a töméntelen pénz csak úgy teremthető elő, ha a törvényhozás kötelezi a jegybankot arra, hogy minden fölajánlott ingatlant az ingatlan értékkataszterben megállapított aranyértékének megfelelő vételáron átvegyen és megfordítva a birtokába került minden ingatlant ugyancsak ezen az áron a vevőként jelentkezőnek átadjon. Természetesen a jegybank egyben fölhatalmazást nyerne arra, hogy a vételárnak megfelelő összegű bankjegyet kibocsáthasson, úgy azonban, hogy eladás esetén viszont az átadott ingatlan árának megfelelő összegű bankjegyet a forgalomból kivonni tartozik. Vagyis az alapelv legyen: ingatlanért pénzt és pénzért ingatlant.

Ma mindenki adós. A birtokos, háztulajdonos, gyáros, iparos és kereskedő egyaránt. Adós a pénzintézet, a község, az állam. A javasolt jegybankreform után minden ingatlantulajdonos, aki mint ilyen nem találja meg számadását, ingatlanát részben vagy egészben pénzzé teheti, és saját tőkéjével átszervezheti gazdaságát vagy áttérhet ipari termelésre. Nem lenne végzetes, ha a kalkulált tíz százalék helyett csak félannyi haszon mutatkoznék, vagy akár még kevesebb is, mert magas kamat nem terhelné, és nem tenné veszélyessé a vállalkozást.

Ma mindenki a más pénzével spekulál. A jegybankreform ezt lényegesen korlátozná, ami olcsóbbá tenné a termelést, és fokozná a fogyasztóképességet és az áruforgalmat. A nagytőke ezt a megnagyobbodott kereskedelmi forgalmat könnyen lebonyolítaná, mert beruházási kölcsönök nem vennék igénybe, mint ez a múltban történt.

Ma a pénz drága, mert kevés, és mert a főleg hitelre alapított vállalkozás kockázatos. A jegybankreform biztosítaná a pénz bőségét, olcsóságát és értékállandóságot is, mert mindenki tudná, hogy pénzéért ingatlant szerezhet mindenkor az ingatlan értékkataszter alapján. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy a termelési front átcsoportosítását meg kell hogy előzze a köztermelés racionalizálása és a munkanélküliség megszüntetése, mert ez biztosítja a fogyasztóképesség folytonos emelkedését, ami nélkül a vállalkozás még saját tőkével is kockázatos. Azért is lényeges ez a sorrend, mert a köztermelés racionalizálásával egyben az egész ország területére kiterjedő megbízható telekérték-kataszter birtokába jutunk, mely azután könnyen ingatlanérték-kataszterré egészíthető ki.

Hasonló jegybankreform javaslatok már fölszínre kerültek. De csak hasonlók, és éppen a különféle eltérések azok, melyek egyen[153]ként talán jelentékteleneknek látszanak, de együttvéve az ismert javaslatokkal és kísérletekkel szemben mégis azt eredményezik, hogy ez a javaslat egészen más, és föltétlenül megoldja a magángazdasági front átcsoportosításának pénzügyi kérdését.

Az, hogy a jegybank miként kezelje ingatlanait, egy külön kérdés. Itt csak általánosságban jegyezzük meg, hogy az új jegybankot lehetőleg teljesen az egyetemes érdekek szolgálatába kell állítani, és mindenekelőtt gondoskodni arról, hogy a jegybank ingatlanai az értékkataszterben megállapított értéküket lehetőleg állandóan megtartsák. Esetleges értékveszteségek az értékkataszterben nyomban keresztül vezetendők, és az értékveszteségnek megfelelő összegű bankjegyek a forgalomból kivonandók. És megfordítva: abban az esetben, ha az ingatlanok értéke emelkedik, az ingatlan értékkataszterben ezt szintén föl kell tüntetni, és a jegybank az értéknövekedésnek megfelelő összegű új bankjegyet hozhat forgalomba. Ebből az új kibocsátásból fedezheti az új közös intézmények arányos költségjárulékait.

A jegybanknak továbbá gondoskodni kell arról, hogy a gazdasági front átcsoportosítását tényleg megkönnyítse. Így pl. ha búzában túltermelés van, ingatlanait lehetőleg úgy kezelje, hogy azok búzatermelés céljaira ne szolgáljanak. Vagy pl. ha az eladó a vételárat csupán gazdasági fölszerelésének megújítására kívánja fordítani, a jegybank az ingatlanrészt első sorban a régi tulajdonosnak ajánlja föl mint bérletet, 1 – 2 százalékos haszonbérért, de szintén azzal a kikötéssel, hogy bérlő az ingatlanrészt, ha arra vevő jelentkezik és a régi tulajdonos nem kívánja visszaváltani, oly karban tartozik átengedni, mint amilyenben bérbe vette.

Általában szem előtt kell tartani, hogy a jegybank nem egy öncélú magánvállalat, hanem mindenekelőtt a gazdasági front kívánatos átcsoportosításának egyetemes célját kell hogy szolgálja.

Nemzeti kapitalizmus

Neokapitalizmusnak is nevezhető a jövő kapitalizmusa, de az csupán általánosan határozná meg a jövő tőkés termelési rendszerét. Csak arra engedne következtetést, hogy a kapitalizmus valamelyes fejlődéséről van szó. Az elavult rendszer közelebbi meghatározására különféle jelszavak szolgáltak: mint pl. konzervativizmus, liberalizmus, demokrácia. A jövő kapitalizmusa a különböző államokban szintén oly irányban fejlődhet, hogy ezek a régi jelszavak itt-ott újból indokoltak lennének. De a kérdés az, hogy a jövő kapitalizmusát az elmúlt gazdasági korszak kapitalizmusával szemben miként különböztethetnők meg. Ha a termelési technika által teremtett új helyzethez igazodó kapitalizmus alapgondolatait összehasonlítjuk az elavult rendszer alapgondolataival, könnyen megtaláljuk a találó kifejezést.

A mai helyzethez igazodó kapitalizmus alapelvei a következőkben foglalhatók össze: [154]

1. A szolgálat és ellenszolgálat elve az állami és községi háztartásokban és elsősorban a köztermelésben, hogy a közös kiadások igazságos elosztását biztosítsuk, és hogy mindenekelőtt a munkanélküliséget közmunkákkal megszüntethessük.

2. A világgazdaságban a készárut készáruért és nyers árut nyers áruért elvének bevezetése, hogy a diszparitást az ipari és agrárállamok gazdasági ereje között megszüntethessük, és a folyton fokozódó kultúrigényeket kielégíthessük.

3. Az ingatlanok és arany egyenjogúsítása a pénzrendszerben. Vagyis a földért pénzt és pénzért földet elve, hogy a pénz bőségét, olcsóságát és értékállandóságát biztosítsuk, és így a gazdasági front átcsoportosítását pénzügyileg is lehetővé tegyük.

Ezek az alapelvek az elavult rendszer elveivel szemben a következő lényegesebb eltéréseket mutatják:

a) Az adórendszerben a fizetőképességet nem a vagyon, jövedelem vagy forgalom, hanem a közös szolgáltatások értéke fogja meghatározni.

b) A védővámok nem egyes termelők és nem a világgazdaság védelmére, hanem elsősorban a nemzetgazdaság fejlesztésére fognak szolgálni.

c) A pénzrendszerben nem a nemzetközi nagytőke, hanem a nemzeti vagyon a maga egészében fog érvényesülni.

Ebből az összehasonlításból világos, hogy a mai helyzetnek megfelelő rendszerben a gazdasági kérdések a nemzeti nagytőke vezetése mellett, a nemzet saját erejéből nyernek megoldást és hogy a világgazdaság is elsősorban a nemzetgazdasági élet céljait szolgálja. Szemben a múlttal, amikor a nemzetközi nagytőke játszotta a főszerepet a többi társadalmi osztályok alárendelt közreműködése mellett, és amikor a főcél mindenkor a világgazdaság volt. És azért a mai gazdasági helyzethez igazodó rendszer közelebbi meghatározására a »nemzeti kapitalizmus«, viszont az elmúlt gazdasági korszak rendszerének jellemzésére a »világkapitalizmus« kifejezése látszik találónak.

Elvi szempontból a nemzeti kapitalizmus tételei semmi újat nem tartalmaznak. A közszolgáltatás és ellenszolgálat elvének gyakorlati bevezetése voltaképpen nem egyéb, mint hogy érvényt szerezünk a fizetőképesség elvének. Mert a közszolgáltatás értéke határozza meg legtökéletesebben a fizetőképesség nagyságát. Ha az államtól és községtől senkisem kap ingyen semmit, hanem mindenki minden közszolgálatot érdekeltsége arányában megfizetni tartozik; ezt mindenki könnyen meg is fizetheti. De ha egyesek nem kapnak semmit, és a másoknak nyújtott közszolgálatok költségeit mégis viselniük kell, mert vagyonuk vagy jövedelmük van: ez nem a fizetőképesség elvének gyakorlati alkalmazását jelenti, hanem a fizetőképesség csökkentését.

A javasolt jegybankreform is csak abban különbözik a jelzálogbankok rendszerétől, hogy a jegybank nem kölcsönöket nyújtana, [155] hanem megvásárolná az ingatlanokat, és jelzáloglevelek helyett bankjegyeket bocsátana ki.

Végül a javasolt külkereskedelmi politika elvei ugyanazok, mint amelyeket minden politikailag független nemzet a múltban is követett. Mert afölött vitatkozni sem lehet, hogy teljesen szabad kereskedelmet a múltban is csak az a nemzet hirdetett, melynek a többi nemzetek versenyétől nem kellett tartania.

A nemzeti kapitalizmus tehát intézményeiben csupán nagymérvű fejlődést és tökéletesedést jelent. És ha a nagytőke vezetői fölismerik a nemzeti kapitalizmus jelentőségét, és bevezetik annak intézményeit: nemcsak megoldják a gazdasági kérdéseket, hanem politikai egységbe is tömörítik a nemzet egész társadalmát.

A nemzeti kapitalizmus tehát nem jelent differenciálódást, hanem ellenkezőleg, a széthúzó és hadakozó társadalmi osztályok és politikai pártok egyesítését, hogy a gazdaságilag független és politikailag egységes nemzeti államok kiépítését egyenrangú nemzetek harmonikus együttműködése követhesse. Ha a nagytőke mégis továbbra is késik a gazdasági kérdés megoldásával: a nemzeti szocializmus még erősebben előretör, mely után már alig nyílik alkalma a nagytőkének a kapitalizmushoz való visszatérésre.

Nemzeti kapitalista alapon a gazdasági kérdések megoldása nagyon egyszerű. A közös költségeknek az érdekeltség arányában a közvetlen érdekeltekre hárítása helyreállítaná az államháztartás egyensúlyát. Megszüntethető volna a munkanélküliség, mert arányos költségmegosztás mellett nem pénzügyi probléma többé a hasznos közmunkákból legalább annyit végrehajtani, hogy mindenki, aki a magántermelésben nem boldogul, a köztermelésben mindenkor megfelelő elhelyezést találjon. Nagyon könnyen megszüntethető lenne a pénzhiány és pénzdrágaság is, és ebben az esetben a magántermelés frontját a munkaadók a fogyasztói igényeknek megfelelően átcsoportosíthatnák, és a kor színvonalára emelhetnék. Csupán az kellene hozzá, hogy a törvényhozás a bankjegyek fedezeténél az aranynak és az ingatlanoknak egyenjogúságát biztosítsa. A világgazdasági politikában a nemzeti szempontok érvényesítése szintén nem okozna különös nehézségeket. És azért felmerül a kérdés, hogy a vezető tényezők miért késnek mégis a gazdasági kérdések megoldásával? A kérdés komplikáltnak látszik, de a felelet nagyon egyszerű: Előbb a politikai kérdéseket kívánják megoldani, és minthogy ezek önmagukban meg nem oldhatók, a komoly gazdasági kérdésekre nem is kerül sor.

Politika és gazdaság

Minden közéleti tényező előtérbe tolja a politikai kérdéseket. Ma éppen úgy, mint a múltban. Figyelmen kívül hagyják, hogy a termelési technika mai magas színvonalán a politikai hatalom nem jelenti egyben a gazdasági kérdések megoldását is. (Hiába diktálnak pl. nagyon előnyösnek látszó kereskedelmi szerződéseket, ha az il[156]lető országok felvevőképessége nem megfelelő). Nem veszik figyelembe, hogy a nagyhatalmak árufölöslegeiket ma tetszőlegesen fokozhatják, és hogy ez elsősorban a belső fogyasztóképesség folytonos emelését teszi szükségessé. Ez ma a legegyetemesebb nemzeti érdek és a legnagyobb nemzeti feladat, melyet a nemzetnek saját erejéből kell és lehet is megoldania. És azért felmerül a további kérdés, hogy miért tolják még mindig a politikai kérdéseket az előtérbe?

Nem lehet még csak föltételezni sem, hogy a nagytőke szellemi vezérei közül számosan ne volnának tisztában a válság okaival. Mert hiszen politikusok, publicisták és gazdasági tényezők egyaránt hirdetik, hogy súlyosak a közterhek, hogy nincs munka és nincs pénz. Konkrét javaslataim is eljutottak nem egy közéleti tényezőhöz és senki sem cáfolta meg tételeimet, melyek szerint az adózást nem igazságosabbá, hanem igazságossá kell tenni, a munkanélküliséget nem enyhíteni, hanem megszüntetni kell, és a pénzt nem olcsóbbá, hanem olcsóvá kell tenni. Konkrét javaslataimhoz a gyakorlati kulcsot is megadtam. De ettől eltekintve nem kétséges, hogy van megoldás, és nem lehet föltételezni azt sem, hogy akár csak egy ember is akadna, aki ne akarná a válság orvoslását. Mert hiszen, aki ma legkevésbé érzi is a válságot, sem lehet annyira elfogult, hogy ne látná, miszerint a válság végül is forradalmakban robban ki, melyek megsemmisítik a gazdasági és politikai élet szabadságát, sőt veszélyeztetik a tőkés termelési rend fennmaradását is.

Miért késik mégis a kibontakozás? Illetve miért nem tolják előtérbe a gazdasági kérdéseket, melyeket minden nemzet saját hatáskörében megoldhat? A kérdés kézenfekvő, a válasz azonban nem egyszerű. A konzervatívok szerint sem az adó, sem a pénz, sem a politikai rendszeren nem kell változtatni. Ellenkezőleg, ragaszkodni kell a hagyományokhoz, sőt visszatérni azokhoz ott, ahol azoktól eltávolodtunk, mert éppen ez az eltávolodás ásta alá a tekintély tiszteletét, ingatta meg a bizalmat, és borította föl a gazdasági élet egyensúlyát. A kevésbé konzervatívok szerint szükség van a gazdasági intézmények fejlesztésére, de előbb meg kell oldani a politikai kérdést úgy, hogy a kapitalizmust sem a nemzeti szocializmus, sem a bolsevizmus meg ne semmisíthesse. A reálpolitikusok szerint időszerű volna a gazdasági kérdések előtérbe tolása, és nemzeti alapon való megoldása, vagyis a nemzeti kapitalizmus bevezetése, de nem tartják még megvalósíthatónak.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a nagytőke nemzetközi nagyhatalmát nem a hagyományoktól való eltávolodás támadta meg, hanem az, hogy a nagytőke a gazdasági kérdéseket még a század elején is úgy kezelte, mint a primitívebb termelés korszakában, ahelyett, hogy a gazdasági intézményeket már akkor arra a magasabb színvonalra fejlesztette volna, melyen a termelési technika állott. A konzervatív álláspontot meg lehet érteni, mert az elmúlt gazdasági korszakban a politikai kérdések előtérbe tolása helyesnek bizonyult, és nagyon nehéz éppen a nagytőkének belátni azt, hogy nemzetközi ha[157]talma nem alkalmas többé gazdasági kérdések megoldására. Nehéz ezt belátni azért is, mert előtte áll az angol példa, mely azt mutatja, hogy ott a gazdasági helyzet kedvezőbb, mint azokban az államokban, melyekben a hagyományokkal szakítottak. Ez a példa azonban nem bizonyít a politikai kérdések elsőbbségi joga mellett, mert a helyzet Angliában is válságos. A különbség csupán az, hogy Anglia szervezete ellenállóbb, intézményei a háború előtt is fejlettebbek voltak, exportja nem csökkent oly nagy mértékben, mint pl. Németország vagy Ausztria exportja, és ami talán a legfontosabb: Anglia nem is ragaszkodott mereven régi gazdasági politikájához. Így pl. ráeszmélt arra, hogy a nagyipar érdekében áldozatokat követelt az agrártársadalomtól és most azt jóvá tette. Vagy pl. egyes termelési ágakban áttértek a kollektív termelésre, ami a múltban elképzelhető sem volt. Amerika is nemzeti alapon, vagyis a külföldtől lehetőleg függetlenül törekszik a gazdasági kérdés megoldására.

Nem indokolt a kevésbé konzervatívok álláspontja sem, mert a nagytőke politikai hatalmát csak politikai forradalom döntheti meg, amitől nincs mit tartani, ha a nagytőke megoldja a gazdasági kérdést. Az Amerikai Egyesült Államokban a gazdasági élet virágkorában a legszélsőbb elemek sem gondoltak forradalomra. A nemzeti szocialista vagy a kommunista forradalmat a válság váltja ki. Viszont biztos ellenszere a nemzeti kapitalizmus, mely még nagyobb gazdasági fölvirágzást teremt, mint amilyent az elmúlt gazdasági korszakban a gazdasági liberalizmus teremtett.

A reálpolitikusok álláspontját nagyon érthetővé teszi az a tapasztalat, mely szerint, mihelyt egy tekintélyes közéleti tényező hirdeti a nemzeti kapitalizmus bevezetésének szükségességét és konkrét javaslatokat is tesz, a nagytőke nyomban gondoskodik arról, hogy a pénzügyminiszter nyilatkozatot tegyen közhírré, és abban megnyugtassa a külföldi nagytőkét arról, hogy a kormány politikájának vonalvezetése a régi marad, és hogy a nagy politikus szavait csupán félreértették. Ezenfelül gondoskodik a nagytőke arról is, hogy a sajtó lekicsinyelje az időszerűtlen és felelőtlen nyilatkozatot. Ha pedig új emberek kívánnak állástfoglalni a szükséges reformok mellett, azok egyszerűen nem is jutnak nyilvánossághoz. A világsajtóban semmi esetre sem.

Nemzeti szocialista és kommunista államokban a közéleti tényezők szintén a politikai kérdéseket tolják előtérbe. Nem is cserélhetik meg a sorrendet, mert a gazdasági kérdések politikamentes megoldása: a nemzeti kapitalizmus bevezetése, a politikai hatalmat újból a nagytőke kezébe juttatná, és ezt egyetlen nemzeti szocialista vagy kommunista vezér, de maga a polgári vagy munkástársadalom sem akarja. Nem is akarhatja, amíg a kapitalista államokban a nagytőke vonakodik a gazdasági kérdések politikamentes megoldásától, annak ellenére, hogy az nem jelentené a politikai hatalom föladását, hanem csupán azt, hogy a nagytőke saját jól felfogott érdekében lemond arról, hogy a társadalom széles rétegeitől áldozato[158]kat követeljen. A kapitalizmus jövője tehát tisztán attól függ, hogy a kapitalista államokban a politikai és gazdasági kérdések sorrendjét megcseréljék, és a gazdasági kérdések megoldására a nemzeti kapitalizmust bevezessék, még mielőtt a válság a tömegeket a nemzeti szocializmus vagy kommunizmus karjaiba sodorja.

Összefoglalás

Sokmindennek tulajdonítják a gazdasági válságot, de ha a hirdetett okokat közelebbről vizsgáljuk, arra az eredményre jövünk, hogy azok csupán jelenségek, és hogy a válság igazi oka nem más, mint az utolsó évtizedekben a termelési technika rohamos előrehaladásával szemben a kapitalizmus fejlődésének visszamaradása. Más szóval, a válság oka az, hogy a kapitalizmus nem igazodott ahhoz a gazdasági helyzethez, melynek képét a termelés szinte korlátlanná vált technikai lehetősége teljesen megváltoztatta.

A válság váltotta ki a kommunista és nemzeti szocialista forradalmakat is, de a gazdasági és politikai kérdéseket a kommunizmus és nemzeti szocializmus sem oldották meg. Nem is oldhatták meg, mert a tervgazdaság és tekintélypolitika nem alkalmasak arra, hogy a nemzet minden egyes tagja szellemi és anyagi erőforrásait szabadon érvényesíthesse, és teljes mértékben kifejthesse.

Csak egy megoldás van: a kapitalizmus. De a jövő kapitalizmusa nem a nemzetközi nagytőke világkapitalizmusa, hanem a hazai tőke nemzeti kapitalizmusa, vagyis az a tőkés termelés, melyben a nagytőke vezetése alatt a nemzet többi társadalmi osztályai mint egyenjogú tényezők vesznek részt. Nemcsak papiroson, hanem gyakorlatilag is, a következő módon: Racionalizálja a köztermelést, hogy a munkanélküliséget hasznos közmunkákkal teljesen megszüntesse. A közintézmények költségeit a közszolgáltatás és ellenszolgálat elve alapján hárítja át az érdekeltekre, hogy adótúlterhelés egyetlen egy ember fogyasztóképességét se csökkenthesse. A pénzrendszerben egyenjogúsítja az ingatlanokat az arannyal, hogy a pénz bőségét, olcsóságát és értékállandóságát biztosítsa, és a termelési frontnak a kultúrigényekhez igazodó átcsoportosítását lehetővé tegye. Végül a világgazdaságot a nemzetgazdaság szolgálatába állítja, és nem megfordítva, mint ahogy az a múltban történt.

Ez a nemzeti kapitalizmus. Azért nemzeti, mert a gazdasági kérdéseket a nemzet saját erejéből oldja meg, és mert a nemzet egész társadalmát, fajra, felekezetre és kulturális különbségekre való tekintettel politikai egységbe tömöríti. Adó- és pénzrendszere azt eredményezi, hogy a kereslet és kínálat a gazdasági élet minden megnyilvánulásában kiegyenlítést nyer, és ennek folytán ebben a rendszerben a munkabér nagyságát a munka értéke, és az áru árát a termelés költsége határozza meg.

A nemzeti kapitalizmus kifejlesztése nem jelent sötétbeugrást, mert egyelőre csak arról van szó, hogy egy-két nagyobb közmunka programot hajtsunk végre a köztermelés racionalizált rendszerében [159] és egy-két ingatlan ellenében bankjegyeket bocsássunk ki. Természetesen ez még nem szüntetné meg a munkanélküliséget és pénztelenséget, de igazolná azt, hogy az ingatlan mint bankjegyfedezet nem okoz inflációt, és igazolná azt, hogy a közszolgáltatás és ellenszolgálat elve minden hasznos közintézmény finanszírozásánál alkalmazható. Az élőpéldák igazolnák, hogy minden közintézményről előre megállapítható annak értéke, ha ez a rendszer nem is különböztet meg jövedelmező és nem jövedelmező közintézményeket. Ebben a rendszerben ugyanis egyetlen közintézmény sem jövedelmez, mert az érdekeltek érdekeltségük arányában viselik az intézmény költségeit. Senki sem kereshet rajta. Vagy mondjuk, minden érdekelt érdekeltsége arányában élvezi az intézmény előnyeit. Könnyebben megérthető ez, ha föltesszük, hogy egy új város alapításáról van szó. Földmérések, tervezések, közmunkák előzik meg a magántelkek beépítését. Míg a magánépítés megindul, nincs is más, aki a költségeket viselje, mint az érdekelt telektulajdonosok, és nincs más kulcs a költségek szétosztására, mint a nyomban bekövetkező telekérték emelkedés aránya. Ha azután a magántelkeket is beépítik és népesedik a város, azokat a többletüzemi költségeket, melyek a telkek beépítése folytán állanak elő, természetesen a lakóknak kell megfizetniük fogyasztásuk, illetve a közintézmények igénybevétele arányában.

Hogy miből fizessék a telektulajdonosok az építési járulékokat, nem probléma, mert ha telkeik értékének 1-2 tizedszázalékát nem képesek havonként megfizetni, igénybevehetik a jegybankot olyképpen, hogy telkeiket kisebb értékű telkekkel kicserélik, és a különbözetet a közmunkaköltségekre fordíthatják. Ha a javasolt adórendszer és pénzrendszer életbe lép, másként is segíthetnek magukon. Komoly ellenvetés a nemzeti kapitalizmus ellen még nem merült föl, és nem is merülhet föl. Ha bevezetése mégis késik, annak oka csak az, hogy nehéz a megszokott világhatalomról lemondani. De nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a nagytőkének nem a világkapitalizmus és a nemzeti kapitalizmus között kell választania, hanem a nemzeti kapitalizmus és nemzeti szocializmus vagy kommunizmus között.