Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. február) 2. szám, 81–160 p.

(Epocha-kiadás, Budapest)

Egyszer egy öngyilkost láttam, aki a vonat elé vetette magát. Feje messze gurult a törzsétől, végtagjait véres cafatok kötötték a testéhez. Borzalmas volt. Amikor Nagy Karola könyvét olvastam, nem tudtam szabadulni ettől a régi rettenetes emléktől. Újra és újra eszembe jutott, a szemem előtt táncolt, beleette magát [143] felfogó fantáziámba, félelmetesen átütött a tragikus sorokon; a lemeztelenített emberi lélek a hús-vér realitását kereste, és találta meg ebben a borzalmas emlékben.

A test összenőtt a lélekkel, a materiális a spirituálissal, a szív dobog, az agy működik, és ami látható színes és plasztikus: ember. Élő, érző ember. De ha az ember biológiai alakja eltűnik, a halál után a lélek megnyilatkozása tovább él abban a környezetben, ahol az ember megfordult, és ezt a folytatódást úgy hívjuk: emlék. Emlékeink azokról, akik elmúltak mellőlünk, reális képekben jelentkeznek. Emlékezünk a hangjukra, arcukra, alakjukra, és ennek az emlékezésnek szerves hitele van.

Nagy Karola könyvében hiába keresnénk az embernek ezt az összetett egységét. A lélek itt egyedül jár, él és vergődik. A feledés halálkapujából két előszó kísérte vissza. Az egyik – Benedek Marcellé az íróról szól, aki nem érhetett meg a halhatatlanságra, a másik – Benamy Sándoré – az emberről szól, aki halott.

Befejezetlen regény és színdarab vázlatai után következtethetünk a nagy tehetségre, amely soha sem tudott szabadulni a kiegyensúlyozatlan lélek béklyóiból, és itt, ahol az élet önmagát követeli a tragédia égig ér, rezonanciánkban idegeinket korbácsolja. A tragédia itt maga a mű, amely az élet kegyetlenségének és a lélek vergődésének anyagából mozaikszerűen tevődött össze.

Az irodalmi mérőléc formai tényezőkben, komponálásban, stílusban, felfogásban és visszaadásban hamar feneket érne. De kinek is jutna eszébe itt az irodalmi mérték? Naplójegyzeteiben lelkének minden rezdülése meg van örökítve, és őszinteségének fénye minden külsőséget elhomályosít. A lélek sír, tépelődik, önmagát sebzi, és sikolt a menekülésért, mint a kipányvázott öntudatlan állat a tehetetlenség rettenetes érzésében.

Vallomása sajátságos asszonyi. Önzetlen szeretetre, megbecsülésre és a családi élet melegségére vágyakozott olyan intenzitással, amire csak asszony képes. És ez a kívánsága soha sem teljesülhetett. A kispolgári szegénység még csak súlyosbította fájdalmát.

Boldogtalansága nem egyedülálló, sorsa egy generáció sorsa, századunk dekadenciája testesült meg benne, mint kortünet a differenciált egyéniség minderwertigkeitsgefühl-jével. Így tehát semmiképpen sem hasonlítható Baskircseff Máriához. Ez a konszolidált viszonyok között élő nárciszlélek szándékos és tervszerű beteges exhibíciósságában messze esik Nagy Karolától. Ő az örök kenyérharcban az életnek csak keményebb csapásait jegyezhette fel, azt is kuszáltan, sietősen, önmagának.