Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. február) 2. szám, 81–160 p.

(Pantheon-kiadás, Budapest)

A nyolcvanas évek holland irodalmában új költői és művészi befolyások törtek előre. A líra francia parnasszista, szimbolista csapások felé haladt, a prózában szociális érzésektől fűtött naturalizmus nevel új nemzedéket, s ha ugyan az irodalmi láztól forrongó, ez években írott művek nagy része feledésbe is merült, hatásuk megmaradt, és rendíthetetlenül megmaradt a törekvés is: az irodalom objektív, szociális szándéka. Egyetlen nagy holland írót adott ez a kor: Multatulit, éppen úgy, mint a francia nyelvű, de flamand érzésekkel hevített Flandriában is ekkor virágzik ki a szegényes, betegen, elhagyottan meghalt Charles de Coster bohó, tréfacsináló, vaskos parasztfickójának, Thyl Eulenspiegelnek világirodalmi jelentőségű prózai eposza. Multatuli – Eduárd Douves Dekker irodalmi neve – már pszeudonimjában, ami annyit jelent, hogy „sokat szenvedtem”, elárulja irodalmi hitvallását, a szegények, a gyámoltalanok, a kifosztottak szomorú életének visszatükrözését, páriasorsuk iránti rokonszenv, szociális belátás ébresztését. Max Havelaar, ez Multatuli nagy regénye, amely az író tragikus élete hátterével, a jávai szigetek holland ültetvényein szenvedő bennszülöttek kifosztását, állati sorsba, valóságos munkagéppé való alacsonyítását a közvetlen átélésnek, a velükérzésnek azzal a nemes emberi hevével írja le, ami több az író szociális étosza művészi erejénél: már valóságos tett. A regény megjelenése a szemforgató, álszent hollandi középosztályban tomboló vihart keltett, és a gyarmatokon szerzett milliókból épült hágai villanegyed nem egy lakója érezte magát kellemetlenül, ha csak regényben, de szennyesét mégis kiteregették. A hatás nem maradt el, Multatuli után már nem lehetett többé szórakoztató, édeskés könyvet írni. Így teremtett a polgári jóllakottság kis országában egy író szociális irodalmat, amelynek később oly jelentős alakjai voltak, mint Heyermanns, Eeden és a Niewe Gids generáció több tagja.

Madelon Lulofs, Multatuli irodalmi hatásán nevelődött új hollandi írónő első könyvében, Az őserdő rabjaiban maradéktalanul a Max Havelaar ösvényén haladt, s az alkoholmámortól, kockajátéktól, a mindent feledtető robottól elcsigázott jávai benn[139]szülöttek szomorú rabszolgaéletét a kisemmizettek iránti végtelen szánalmában is ugyanazzal a robbanó erejű, a gyarmati romantika és a szűzi természet idillikus szépségeitől lelkesedő érzéseket kegyetlenül leleplező naturalizmussal láttatja, mint mestere, aki éppen úgy, mint az írónő, élete nagy részét a gyarmatokon élte le. Fatálisan érdekes ez az ismétlődés, talán annál inkább, mert Multatuli nyomorgó, kínzott lénye minden érzésével a maga reális valóságában látta ugyan a gyarmati életet, de szociális felelőSségét még nem tudta világszemléletre építeni, a szocializmus még akkor a bebeli-kautskyi katedraszocializmus horizontja felé tartott. Madelon Lulofs regénye már vádkomplexum, a gyarmati társadalom túlkapásainak, a kegyetlen munkafelügyelőknek a riportázs primerségével felépített pontos vádirata, amely egy pillanatra sem reked meg atavisztikus sírásnál, hanem a miért nehéz kapuján dörömböl, dönget. Az első könyv példátlan sikere után most itt a második, a Gummi. Ez a regény már a gyarmatokon élő fehér ember munkanapjairól számol be, a tropikus forróság izzásáról, a csontokig ható forróság minden ellenállást, józan számítást megtörő hatásáról, amint a legszebb emberi tulajdonságok, szándékok italba, mámorba, olcsó szeretkezésekbe fulladnak, és az Európából hozott kultúra teljes levetkőzésével nyers, természetes ösztönök kerekednek felül. Még romantikusan szép, amint Marian és Frank az óceánjárótól búcsúzva, az alacsony, mocsaras part közelében álldogálnak, és a gyűrött, piszkos, izzadságtól csuromvizes, részeges ültetvényesek, kormos parti gőzösök, mezítlábas bennszülöttek között az óceánjáró elnyúló üvöltésén ajkaikat összeszorítva, könnyes, néma sírásba fognak, holott pár hónap és már természetes lesz a trópusi élet minden egzotikuma a tönkremenő idegek, a vérhas, a malária és hó, friss tavaszi zápor csak vágyálmok maradnak. Sáros, fáradt, kiéhezett munkafelügyelők az est eltévedő szellőjében ébrednek embervoltukra, s az égő őserdő tűzijátéka idilljében válnak eggyé a földdel, az ős szűztalajjal, az új élet új forrásával. Jön a konjunktúra, napról napra emelkedik az osztalék, a pénz elveszti értékét, s dől a pénz, pereg a kártya, folyik a pezsgő, szaporodnak a luxusboltok, Amerikából jönnek a drága gépkocsik, s pezsgő-, koktél-, sör- és whisky- tócsa mindenütt. De néha egy-egy vihar előtti nap, halálsápadt arcú kulik primitív szenvedélyén fékezhetetlenül tör át a primitív gyilkolási ösztön, villan a kés, és a kifosztott bennszülött megvívja harcát az elcsigázott, naptól, italtól felhevült fehér emberrel. Azután valamennyi ültetvényről jönnek a kollégák, a társaság urai, eltemetik felügyelőtársukat, s temetés után megint csak a gumi ára, az osztalék a téma, s rosszkedvük minden keserűségében őrült sebességgel autóznak rozoga fahidakon a klubba, az italmámorba.

Madelon Lulofs második könyve is tele van robbanó, a mai gyarmati rendszer minden bűne felháborító anyagával, de mert a Gummi elsősorban szemben Az őserdő rabjai páriáinak rabszolga életével a gyarmatokon élő fehérek társadalmi rajza, sok érint[140]kezési pontja van a boulevardeizmussal, a múlton rágódó emlékekkel, letűnt idők apró mozzanataival is, amelyek a regény cselekvő akarat felé ívelő vonalát megtörik. Az írónő nem gyújtja meg a zsinórt, és a robbanóanyag nem robban. A gyarmatok rendszere sem változik, ma a nyugat-indiai szigetek, holnap Afrika, holnapután más világrész, más ország, s amíg a gyarmati irodalom teljesen nem szakít az intellektuális művészi feladattal, s nem sokkal több annál az izgalmas és fantasztikus valóságnál, amit az ember energiakészségéről biztos pointere építő kalandorregények tárnak fel.