Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. február) 2. szám, 81–160 p.

(Szlovák költők versei, Kazinczy-kiadás, Kassa)

A magyar irodalom a szlovák nép irodalmáról csak akkor vett tudomást, amikor ez a Kárpátok alatt élő északi szláv törzs a csehekkel államközösségben, a Csehszlovák Köztársaságot megalapította. A szlovák népköltészetről azonban sokszor esett szó, és Jan Kollár nagy gyűjteményét, (Pisné lidu slovenského 1823 – 1827) Ondrej Halaša népdalgyűjtését, Ondrej Sladkovity kétszáznegyvenkilenc versből álló költeményét, a Detvan-t néhány magyar író észrevette, megbecsülte. A múlt század derekán megizmosodott szlovák irodalmi élet, amelyet Ljudevit Štur iskolájának is neveznek, olyan költőket adott, mint Jan Král, ez a petőfiesen szilaj lírikus, és Ondrej Sladkovity, aki szemben Petőfinek a regék világából vett eposzával (János vitéz), Arany Jánosnak a lovagvilágba visszanéző nagy költeményeivel (Toldi), megmarad népe lelkénél, a falusi élet, a falusi természet tiszta primitívségénél. A Štur-iskolát a nyolcvanas években új nemzedék, s ennek két nagy költője váltja fel: Vajansky (Svetozar Hurban) és Hviezdoslav (Pavel Orszagh). Vajansky a sladkovici genre-költeszetbe kis népe gazdasági, szociális nyomora sötétre festett képét viszi, és kár, hogy regényíró lesz, mert lírája sok új színt adott volna. A reprezentáns: Hviezdoslav, az európai lírikusok legelső sorába érik. A szlovák népi és nemes élet egymásba fonódó sorsából adott nagy eposzai mellett (Hajnikova žena; Vlkolinsky), bibliai képek és dalok összecsengéséből szövi átfogó himnuszait, filozófiai hajlandóságú költeményeit, halk dalait. Két nagy költő formálja és nemesíti Hviezdoslav zsenijét: Shakespeare és Petőfi, s a magyar irodalomnak nagy mulasztása, hogy a Kisfaludy Társaság tagságán kívül nem volt más eszköze Hviezdoslav költészete megbecsülése külső jelére, holott magyar költők tökéletes fordításain kívül ő adta Madách Ember tragédiájának legkongeniálisabb fordítását.

Századunk szlovák irodalmának megint a líra a legjellemzőbb[136]je. Drámai termése csekély, regényben komoly európai sikerig csak Milo Urban Élő ostor című nagy parasztregénye jutott, de Josef Gregor Tajovsky szociális hátterű novellái, Tido Gašpár tengerészhistóriái arra következtetnek, hogy a népi idillből és az etnográfiai romantikából kivetkőző szlovák próza új művelői már a maguk reális valóságában, szociális felelősségük tudatában építik ki az irodalmi átértékelés szlovák frontját, hogy így kapcsolódjanak Európa szociális irodalmába, amelyhez az út Budapesten, később Prágán át vezetett. Az új szlovák líra első magyar antológiáját a kitűnő költő és a Slovenské Pohlády nagynevű szerkesztője: Stefan Krčméry adta. 1925. év tavaszán jelent meg a tíz íves könyv, és én, aki akkor egy-két romantikus hajlandóságú, az egymás mellett élő dunai népek kultúrközösségének hitéért küzdő társammal, a szlovák–magyar irodalmi barátságért az úttörő szerepét vállaltam, boldogan köszöntöttem Krčméry antológiáját és az azt követő szlovák verseskönyveket, amelyeket akkor egy prágai könyvkiadóvállalat sűrű egymásutánban hozott ki. Így kerültem szoros barátságba az új szlovák lírikusokkal, a pozsonyi Duna-parti hajókávéház fedélzetén ődöngő, feketéző titánokkal, akiknek valamennyie szívvel beszélt magyarul, lelkesedett Adyért, s velem együtt hittek a szlovák–magyar írók egymásratalálásában. Azóta ez a valaha mártíros, sokszor nevetségesen erőlködő misszió teljesedésbe ment, a pozsonyi magyar irodalmi és tudományos akadémia Masaryk előkelő gesztusú, bölcs elgondolású alapítványa szellemében hivatalosan valósítja ezt meg, és messze kerülve, elfelejtve, csak a boldog szemlélődő mosolyára kényszerülök számbavenni mindazt, ami a valaha lelkes, önzetlen elgondolásból idő, értékálló eredményül mutatkozik.

A Hegyország hangja, az új szlovák költők verseiből most megjelent újabb antológia az apropó, hogy annyi év után újra mélységes nosztalgiával, baráti szívem minden melegével fordulok szlovák költő barátaim felé, akik ezúttal a kassai Kazinczy-kiadás fehér köntösében, és a maga is jó költő Darvas János lelkes, kulturált fordításában kerülnek a magyar olvasók elé. Tizenöt szlovák költő negyven versét adja ez a kis antológia, s túl az antológia mindig hézagot, mulasztást hozó formáján, természetesen ez sem tökéletes. Inkább lelkes ízelítő, dokumentum, hogy jut ki a szlovák líra a maga lokális kulőrjéből a csodálatosan szép, harmatosan friss tátrai tájvíziókból, a zord hegyek alján felfeslő tiszta szerelmi lírából, az asszonyi öl béklyózó lágyságából napjaink szociális igazságai, harcai felé. Felüdülünk Ivan Krasko borongó dalain, lágy visszaemlékezésein, a Vesper dominicae érzelgős lírizmusán (Darvas János fordítása itt merész, sokszor önkényes, szemben Krčméry szótagokig hű átültetésével, de ritmusosan visszaadni ily rövid sorokat, mint

– A pokoj sadne
pomaly, tiško
na sivu hlavu
matičky mojej – [137]

valóban nehéz feladat), Jankó Jesensky és Martin Rázus önérzetes, tudatos nacionalizmusán, akiknek aktív nemzeti vágyból fakadó versei nyugati nagy lírikusokon tüzesedett vívódásait klasszikus hevület fokozza, de már elénk kanyarodik az új nemzedék: Lukač, Smrek, Nižnansky, Novomesky, akiknek gazdag rétegeződésű, mindent átfogó lírikus vágyálmaikból az Adyn kulturált, és a korán elhunyt cseh Jiri Wolker messze csengő, harcos attitűdje tárul elénk. Emil Boleslav Lukač költészetének a tiszta művészet, egyszerű életérzés és nemes hit a komponensei, s ezt a Claudel súlyos, sűrű szövetű lírájához simuló franciás költőt, az antológia négy verse egyáltalában nem reprezentálja. Én Darvas helyében inkább a Hymna k sláve Hasudarovej-t fordítottam volna, ezt az architektonikus-transcendens istenes éneket, vagy a Dvadsat pat' ročny Kristus-t. Jan Smrek bemutatása még szerencsétlenebb. A Cvalajuce dni-nek (Vágtató napok) a szlovák falu szűk horizontjából világvárosokba szakadt énekeséből, akinek a primitívségből a kollektivitásig táguló pszichikai küszködésében a dolgok valóságíze, ereje feszül, az Ének semmit sem mutat. (Krčméry már 1925-ben felismerte Smrek nyugtalan és nyugtalanító líráját, s az akkor még alig huszonöt éves költő egyik legjellegzetesebb versét, a December-t fordította magyarra.) Jožo Nižnansky a parasztsorból a városi intellektuális környezetbe került szlovák valóságéletét énekli, a kérges kezű parasztősök ivadékát, aki a paloták és a gyárkémények tövében gyökértelen napjait éli. A fordító Nižnansky tépelődő dualizmusához közel áll, mert úgy a versek megválasztásával, mint fordításaival, értékes esztétikai és jó költői munkát végez.

„Őseim, ti jámbor óriások,
hódolok emléketeknek
és a földnek, melynek odaajándékoztátok magatokat,
ti büszke parasztok,
én gyönge vagyok, s nincsen nyugovásom,
szélvész hurcol a világon végig
s átkozom a sorsot,
amely a rögtől elszakított.”

Laco Novomesky expresszív törekvésű költő, Jiri Wolkernek lelki, világnézeti rokona. Nincsenek képei, csak kitörései, lázadásai, harcos indulatai, és verseinek témái cselédek, munkások, utcalányok konfessziója:

„Minket konyhák szennyes fagya nevel,
holt, néma közöny,
mely sosem mondja el,
hogy Yvette Gilbert Párizsban táncot jár,
s a szemünknek hazudni muszáj,
hogy a világon nincs öröm.” [138]

Nižnansky és Novomesky után a legharcosabb és a legforradalmibb szlovák költő, Jan Rob Poničan következne, akitől azonban Darvas János semmit sem fordított. A tiszta naturalizmusból felfakadt és az új orosz líra rövid, rímes versformáit kedvelő költő dalaiból (sok a közössége Majakovskival), a „Som” (Vagyok) és a „Fotomontaž” kötetekből tudott volna válogatni, így a szlovák líra mai arculatát Ivan Kraskótól Poničanig maradéktalanul mutatta volna meg. Ez a hézagosság több, mint egyszerű mulasztás.

Darvas János munkája így is misszió, értékes irodalmi hitvallás, szerény építőkő ahhoz a testvéri munkához, amely minden utódállambeli magyar szellemi munkás elsőrendű kötelessége.