Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. február) 2. szám, 81–160 p.

A Kalangya szerkesztőségének felszólítására írom meg amennyire tudom, és amennyire lehet a Napló történetét. Mindenesetre érdekes próbálkozás egy újság történetét a közönség elé tárni, mert az újságban benne van az élet, és az újság története az elmúlt évtizedeknek története.

Szívesen vállalkoztam a megtisztelő megbízatás teljesítésére, habár személyi skrupulusaim voltak. Először furcsa dolog, hogy a Napló történetét megírjam, amikor a Naplónak munkatársa vagyok, másodszor pedig kicsit furcsa dolog, hogy ennek a történetnek egyes fázisairól írjak, éppen azokról a fázisokról, amelyekben elvi harcot folytattam a Napló ellen. Így tehát megvan a lehetősége annak, hogy elfogulatlan legyek. Ami az egyik oldalon elfogultság, túlságos jóindulat, az a másik oldalon elfogulatlanság, rámparancsolt szordínózás. Ennyit személyes kérdésben.

A Napló teljes és eredeti címe Bácsmegyei Napló volt, és már a címében benne volt a territoriális jelleg. Azt is lehet mondani, hogy vidékiesség. Ugyanolyan vidéki újság volt, mint az a néhány száz, amely helyi politikai okokból és helyi politikai érdekekből születik meg a hajdani Magyarországon. A Napló mindenesetre jó csillagzat alatt született, mert az első szerkesztője, Dugovich Imre nem volt vidéki újságíró, és így már az első lépésnél, a primitív kezdetnél a Napló sok minden dologban más volt, mint a harminc-negyven év előtti magyar újságok. Ahogy szaknyelven mondják, jól csinált lap volt. Megérzett rajta, hogy a szerencsétlen sorsú Dugovich Imre többet akart, nagyobbat akart, mint szokványos vidéki veszekedő újságot. Az igazsághoz azonban még hozzátartozik az is, hogy az akarás nem valósult meg, és bizony a Napló elmerült a vidéki veszekedések posványában. Kicsit bele is fulladt. A szabadelvű párt orgánuma volt, és amikor megalakult a koalíció, egy darabig még kínlódott, de hiányozván a támogatás, a szubvenció, ami havi száz korona volt, ami egész szép összeg a kéziszedés és a flachnyomógép korszakában, csendesen elaludt. Abban az időben sok ilyen politikai újság, kormánylap és veszekedő orgánum szenderült jobblétre. A Napló halála azonban csak tetszhalál volt. Abban az időben kezdődött Suboticán az újságírás. Addig ambiciózus ügyvédek, széplelkű tanárok és praktikus nyomdászok csinálták a suboticai újságokat, és éppen a Dugovich féle jó újság kényszerítette a koalíció embereit arra, hogy olyan újságot csináltassanak, amelynél újságírók dol[130]goznak. Ez volt a Függetlenség. Politikai vezére Mukich Simon országgyűlési képviselő volt. A lap élén nem volt sok név, csak éppen a következők: felelős szerkesztő dr. Fischer Jákó, főmunkatárs dr. Pleszkovich Lukács, dr. Ács Jenő és dr. Piller Arthur. A négy oldalas lap szerkesztőségében tehát ott volt a suboticai ügyvédi kamarának talán egyötöde. Az ügyvédszerkesztők főtevékenysége abban merült ki, hogy tanácskoztak, és elvitték az őket érdeklő cserepéldányokat. Érdeklődtek az újságírás iránt, amit az is bizonyít, hogy barátságos vacsorákra és vacsorákkal egybekötött ivásokra invitálták a szerkesztőket, ami a két tagból álló szerkesztőségnek lényeges jövedelme volt. Ez a két tag a nemrég elhunyt Vajda József, hajdan ügyvédjelölt, és Fenyves Ferenc, akkor jogász volt. Ezek csinálták az újságot, és ezek próbálták meg az első modern újsággal valami kis konkurenciát csinálni a budapesti újságoknak. Itt meg kell jegyezni azt, hogy abban az időben semmi reménye nem volt tulajdonképpen egy suboticai újságnak. A budapesti újságok kora reggel és kora délután már itt voltak Suboticán, és a közönség természetesen ezeket vásárolta úgy, amint ma a közönség a Politikát, a Vremét és a Pravdát veszi, nem pedig a helyi szláv lapokat.

A Függetlenség szerkesztőségéből támasztották életre a Naplót. Fenyves Ferenc jogász és újságíró vakmerő vállalkozásba kezdett. Az egyik suboticai könyvkereskedővel megvásárolta a pihenő Napló kiadási jogát, és így újra megjelenhetett a Napló, amely új elindulásakor független orgánum volt, nem tartozott egyik politikai párthoz sem. Nem hiszem, hogy ezer példányban megjelent. Mindenesetre nagyobb hangja volt, mint amennyire az ezer példány tulajdonképpen jogosította. Eleven és lármás, ezerfélét megpróbált újság volt. Ez a kultusz egészen fantasztikus ötleteket támasztott, mert a kínai írást utánozták a címekben, és egymás alá szedték a betűket. A Napló kezdett népszerű lenni, és emelkedett a példányszáma. Ahogy emelkedett a példányszáma, úgy bővült a szerkesztősége. Már akkor megkezdte Fenyves Ferenc azt az újságcsinálást, amely később a Naplót naggyá tette, és amelynek lényege az volt, hogy a közönségnek adni kell valamit. Adni pedig csak jó újságírókkal lehetett. A kis szerkesztőségi helyiségben hering módjára préselődtek össze az emberek, annyian voltak a munkatársak, és a munkatársak fizetést kaptak. Az Fenyves titka volt, hogy miként tudta a nagy gárdát jól fizetni. Riportlap volt, és egyik-másik riportja országos feltűnést keltett. A Haverda-per idején tudom, hogy a pesti újságok a Napló anyagát dolgozták fel, és az éjjeli ügyész históriája a Naplóból került a világsajtóba és a kabarék színpadára. A Napló első nagy sikere a Haverda-per volt. A többi sikere is ebben az időben ilyenféle volt. Szenzációkergető újság volt, és a szenzációkergetés kiemelte a vidéki újságok tengeréből, ráterelte a figyelmet, úgyhogy már a háború előtt bizonyos ajánlólevél volt pesti redakciókban az, ha valaki a Naplótól indult el, vagy megfordult a Naplónál. A régi vidéki magyar újságírás legjobbjai egy-egy vendégszereplésre, [131] amely néha esztendőkig eltartott, dolgoztak a Napló szerkesztőségében.

A háború, amely a világ minden újságját megerősítette, mert soha olyan újságéhség nem uralkodott a közönségben, mint a háború idején, természetesen a Naplót is új erőforrásokhoz juttatta. A háború esztendeiről nem érdemes bővebben írni, legfeljebb két tényt kell leszögezni. Az egyik az, hogy a Napló is azok közé a magyar újságok közé tartozott, amelyek nem folytattak uszítást – a legtöbb magyar újság ösztönösen irtózott minden uszító háborús politikától, és a nemzetiségi vidékeken feltűnő diszkrécióval tartózkodott minden nemzetiségi probléma felvetésétől –, a másik az, hogy ebben az időben lett a Napló részvénytársaság, és a részvénytársaság már meg tudta szerezni a rotációs gépet. A rotációs gép szenzáció volt. Vidéken alig volt még akkor rotációs gép, a Naplónak sem volt sok haszna belőle, mert a háborús papírközpont csak a fővárosi lapoknak adott rotációs papírt, tehát jó ideig a rotációs csak dísz volt.

Az államfordulat ideje a megpróbáltatások korszaka volt. 1918 novemberében egy hónapra betiltották, azután újra engedélyezték, és 1919. márciusig megjelenhetett, ekkor újra elkövetkezett a betiltás, és legközelebbi száma 1920 augusztusában jelent csak meg. Ezt a próbát nem állhatta volna az újság, ha az új megjelenés időpontjában lettek volna más lapok, amelyek addigra elhódították volna a közönséget. Voltak újságok, Suboticán három napilap is jelent meg, amelyek minden megszakítás nélkül juthattak el a közönséghez, azonban ezek nem tudtak kivergődni a lokális érdekekből, nem tudtak mást, mint suboticai helyi újságot csinálni, úgyhogy a változott körülmények között nem állhatták meg a helyüket. A Napló új megjelenése után azért lehetett az egész jugoszláviai magyarságnak lapja, mert az egész jugoszláviai magyarság számára írt. A Napló volt az első, amely a pécsi lapok ellensúlyozásaképpen felfedezte azt, hogy a Baranya magyar vidékei ide tartoznak, és azok szükségleteiről is gondoskodni kell. A nagy ugrás sikerült, a suboticai helyi lapocskából országos jellegű újság lett. Ez volt a Napló életének nagy korszaka, és ebben a nagy korszakban Fenyves mellett kitűnő szerkesztőség állott. Ezt a szerkesztőséget egy nem újságíró, egy outsider, dr. Dettre János, hajdani szegedi főispán vezette, aki a jugoszláviai magyarságot megismertette az igazi nagystílusú újságírás művészetével. Dettre a született vezércikkíró volt, és ezen felül a született szerkesztő. Művésze volt az emberkiválogatásnak, amit én annál inkább megállapíthatok, mert rólam hivatalosan is kijelentette, hogy lehetséges, hogy németül tudok írni, de magyarul semmi esetre sem, így tehát nem vagyok vele szemben elfogult. Fiatalemberekből, diákokból nagyszerű újságírókat faragott ez a két ember, Fenyves és Dettre, és ebben a korban kezdett a Napló a nagystílusú újságcsináláshoz. Az embereit kiküldte minden nagyobb eseményhez, a Napló munkatársa hetekig írt ri[132]portokat Dalmáciáról, és a másik munkatárs ugyanakkor heteken keresztül ismertette a szlavóniai és baranyai magyarság helyzetét. A Napló ebben az időben már felismerte a kisebbségi újságírás egyik legfontosabb feladatát, a többséggel való kapcsolatok fenntartását, és ezért nemcsak Novi Sadon, amely már akkor centrum volt, hanem Beogradban, és később Zagrebban is állandó szerkesztőséget tartott. A jugoszláviai magyarság ezekben az években kezdett törődni a jugoszláv belpolitika eseményeivel, és hogy ez az érdeklődés felébredt, abban komoly része volt a Naplónak, amely szinte meglepő bátorsággal küldözgette „követeit” a jugoszláviai politikai élet vezéreihez, akik a Napló hasábjain sokszor igen fontos kérdésekben is nyilatkoztak. A Napló ekkor már európai stílusú újság volt, és Dettre, aki mindenképpen nagystílű ember volt, megszervezte a Napló külföldi hírszolgálatát is.

Ezek az adatok arra valók, hogy némi fogalmat alkossunk magunknak arról, hogy miként alakult ki egy újság a vidékiesség és a kicsinyesség szűk elhatároltságából az európai újság stílusáig. Dr. Fenyves, aki vérbeli újságíró volt, megérezte az újságíróösztönnel, hogy nem elég friss, eleven informált, esetleg nagyképű újságot adni, ezen kívül kell még valamit, kell valamilyen erkölcsi és eszmei tartalom is. Dr. Fenyves adta meg ezt az erkölcsi tartalmat, amikor a Naplót a jugoszláviai magyar irodalom dajkájává tette meg, amely járni tanította. Ma szinte el sem lehet képzelni azt, hogy mi volt ez a munka. Az eredmények azonban igazolták, és ha majd egyszer meg fogják írni a jugoszláviai magyar irodalom történetét, külön fejezetben kell ezt a keserves, és sokszor meg nem értett munkát méltatni. A Napló, amely először emancipálta a jugoszláviai magyarságot a külföldi sajtó hatása alól, csinálta meg a jugoszláviai magyar irodalmat is, amelyről lehetnek a vélemények eltérők, különbözők, mégis meg kell állapítani, hogy szükséges. Ezt a szükségességet elsőnek a Napló ismerte fel, és szememben ez ebben a korban a legnagyobb érdeme.

A Napló ebben az időben élte fénykorát. Nem az anyagi sikerekre és eredményekre gondolunk, hanem a teljesítményekre. Ekkor kapcsolta be a Napló a magyar szellemi életbe újból Szenteleky Kornélt, akiről tudták, hogy évekig írt finom és értékes cikkeket a magyar irodalom egyik igen előkelő orgánumában, a „Hét”-ben, de senki nem tudta, hogy Szenteleky Kornél azonos a sivaci községi orvossal. Egy novellát küldött be a Naplónak, így akadt rá Fenyves, és így vonta be újra abba a nagy munkába, amelyben Szenteleky elégette önmagát. Szenteleky első jugoszláviai kötete a Naplónál jelent meg, úgyhogy az a munka, amely Szenteleky nevéhez fűződik, tulajdonképpen elválaszthatatlan a Naplótól. A Napló egy másik nagy írót, nagy és komoly értéket is reaktivált. Ez a másik nagy érték Milkó Izidor volt, aki évtizedes elfáradt hallgatás után szinte csodálatos aktivitásba lendült a Napló hasábjain, amelynek hosszú esztendőkön keresztül legnépszerűbb, legolvasottabb [133] cikkírója volt. Milkó Izidor hatása a Napló publicitása révén nemcsak a középosztályra terjedt ki, hanem a falu népére is, és ma is emlékszem, hogy egy vidéki utamon engem, a másik lap szerkesztőjét, a parasztok izgatott és rajongó kérdésekkel halmozták el, hogy magyarázzam meg nékik, miképpen tud Baedecker annyi mindenről olyan sokat írni, és olyan szépen írni. Ekkor láttam a Napló átütő hatását és erejét. A Napló azonban új embereket is bevont a magyar írásba. Ezek közül elsősorban Gergely Boriskát és Kristály Istvánt kell említeni, akiknek első írásai a Napló hasábjain jelentek meg. Legértékesebb az újak közül a korán elhunyt Novoszel Andor volt, aki egy novellapályázat díjnyerteseként került érintkezésbe a Naplóval. Ez a kapcsolat jó volt a Naplónak, és jó volt Novoszel Andornak, akinek „Így a koma” című kötete a Napló kiadásában jelent meg, és ez talán ma is a legértékesebb termése a jugoszláviai magyar írásnak. Ezekben az esztendőkben kezdte meg a Napló politikai elgondolásainak aláfestéseként, a jugoszláv–magyar kultúrközeledést. Egymás után fordították le a nagy szláv írók műveit magyarra, ezek a Naplóban jelentek meg, a legérdekesebb kísérlet mindenesetre az volt, amikor a Napló Leskovac fordításában szerb nyelven közölte Ady verseit.

Ekkor már olyan népszerűsége és ereje volt a Naplónak, hogy a politikai pártok bevonták számításaik körébe ezt a tényezőt is. Több-kevesebb sikerrel vergődött az újság ezen a nem neki való terrénumon, és egyik-másik kudarca, politikai veresége, súlyos következményeket vont maga után. A pártharcok idején nem lehetett semleges maradni, nem lehetett félrevonulni, különösen nem lehetett egy újságvállalatnak. A beavatkozás azonban ezer veszéllyel járt, mert az ellenfelek kibékültek, és közös erővel verték el a port a szerencsétlen magyar újságon, amely kényszerűségből valamelyik akciójukban velük járt. A magyar közönség ezeket a politikai tévedéseket értetlenül és idegenkedve nézte, de az újság népszerűsége oly nagy volt, hogy a politikai kudarcok és a kudarcokból származó kellemetlenségek nem ronthattak sem az újság tekintélyén, sem elterjedettségén.

Ha már ennél a pontnál tartunk, akkor meg kell azt is mondani, hogy a Napló olyan anyagi sikereket ért el abban az időben, amilyeneket azelőtt ezen a területen el sem lehetett volna képzelni, és amelyeket természetesen jóakarat és irigység különböző okokból, de egyformán eltúlozott. Meg kell állapítani, hogy az anyagi eredmények felhasználása mintaszerű volt. Ebben a tekintetben másképp nézi a dolgokat az újságíró, és máskép a bankember. Az újságíró úgy tartja, hogy új gépek beszerzése, a technikai tökéletesítés, új munkatársak és új összeköttetések teremtése, az anyagi eredmények legjobb felhasználása. Ekkor már jól fizetett külföldi munkatársak is dolgoztak a Naplónak, és a belső szerkesztőség kis tábor volt. Egész külön közösség alakult ki a Napló körül. A Napló barátainak és fanatikus híveinek köre, akiket szinte elkábított az a magasstílu[134]sú újság, amelyet Fenyves és Dettre vezetése alatt egy lendületes, mozgékony, ötletes újságírás minden nappal változó frissességgel, de állandóan erősbödő öntudattal csinált. Öntudat volt ebben az újságban. Kisebbségi kultúröntudat, és ez a kisebbségi kultúröntudat nagyon sokban hozzájárult ahhoz, hogy a Napló életben tartotta a jugoszláviai magyarság kultúráját.

Dettre Jánost mint idegen állampolgárt kiutasították, és így változás állott be a Napló szerkesztésében. A változás tulajdonképpen csak külső volt. A hiányát érezték, vezércikkeit még sokká emlegették, de a munka folyt tovább, és mindig inkább abban az irányban, amelyet Fenyves állapított meg a kulturális munka irányában. Új erők kapcsolódtak be, Lucia első finom írásai a Naplóban jelentek meg. Szigethy Vilmos, Kosztolányi Dezső, Stella, állandó munkatársai voltak a Naplónak, amely az új generációval és a régi erőkkel tökéletes gárdát alkotott meg. Tamás István a Naplónál nőtt ki süvölvény riporterből, éles meglátású íróvá. Tamást a Napló kiküldte Párizsba nyelvet tanulni, és életet látni. Elképzelhetetlen még pár esztendővel azelőtt is. Nemcsak a jugoszláviai, hanem az általános magyar irodalmat is kapott a Naplótól, Tamás ma már kitűnően ismert nevű író, és a Naplóban jelent meg először Munk Arthurnak két nagy sikerű regénye, amelyek messze a jugoszláviai határokon túl is megérdemelt feltűnést keltettek. Munk Arthur a Napló legrégibb gárdájához tartozik. Már akkor írt ennek az újságnak, amikor az már a sikerek útján járt.