Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. február) 2. szám, 81–160 p.

Elmúlt az ifjúság, hogy féljek.
Szellő hamvadott rám;
A mezőn érett szemek,
S felettük kihunyó a láng.

Miért az emlékezés?
Magunk vagyunk itt, senki más.
Hallga… a szemek égsejtelmén
Éppen csak nyit a kalász.

Ó, hány szem fog majd leperegni
Rigófüttyös estelen,
S lesz-e köztük majd néhány testvéri
Végzetben, arcban ilyen fent.

Figyeld: az érő kalász hogy szenved,
Nem érti szellő s fény.
Karcsú tested is hogy miért remeg,
Megérthetem-e én?!