Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. február) 2. szám, 81–160 p.

A címszavakba zárt témához nyúlva, a fogalom kellő kiértékeléséhez önként kínálkozik az a lépcsőzet, melyen a művészi meglátás mint legmagasabbra értékelt látás színvonaláig emelkedhetünk: nézés, látás, meglátás. Felszínesen mérlegelve három azonos funkció, mélyebben elemezve nagy különbségek elhatárolói.

Jó előre kapcsoljuk itt ki a három szónak a mindennapi életben használatos értelmét, hogy például megnézek egy színdarabot, láttam X.-nét a korzón, megláttam a 46-os villamost. A művészetek területeire vonatkoztatva ugyanezek a szavak teljesen átértékelődnek, s a nézés csak üres szervi funkciót, a látás már többet: lélekkel nézést jelent, a meglátás pedig a legbensőbb, rejtett tartalom, a lényeg megérzését. Nézni tehát mindenki tud, akinek ép szeme van, látni már csak azok, akiknek lelki szemeik is vannak, meglátni pedig a hivatottak.

Ebből a szemszögből ítélve a nézés: szükséges életfolyamat, az összes körülöttem levő dolgok száraz tudomásul vétele annyira, amennyire tudomásul kell őket vennem, hogy mozgásomban ne akadályozzanak, s járás-kelésemet, mozdulataimat hozzájuk szabjam. Így tulajdonképpen a tapintásnak egy korlátlan távolságokig kihosszabbított fajtája, mely nincs ahhoz a szűk körhöz kötve, melyet kezemmel, ujjaimmal elérhetek. Ezáltal a célszerű térbehelyezkedést szolgálja, fölösleges, esetleg káros, vagy életveszedelmes mozdulatoktól s mozgásoktól kímél meg.

A látás egy fokkal mélyebb tartalmat kap. Már nem pusztán annyi, hogy a szem szabályosan, egészségesen működik, s a maga csodálatos és minden gépoptikánál tökéletesebb kis sötétkamrájában kiformálja az előtte lévő valóságot, arról jelentést tesz az agynak, s az agy tudatosítja a képet. Ugyanakkor más, lelki folyamatokat is megindít az idegközpontból, a látott dolog lelkileg is foglalkoztat, megindíthat, lehangolhat, vidámmá tehet, élményt jelenthet, s örök időkre emlékezetembe vésődhetik.

A meglátás pedig ezen a két előző lépcsőfokon át a legmagasabb fokra hág: megérzi, megérti a látottak rejtett lelkét, legbelsőbb lényegét. Nem elírásból tettem egymás mellé a két ellentétes fogalmat: megérzést és megértést, mindkettőre szükség van a művészi meglátás teljes analíziséhez. Amellett segítenek annak hangsúlyozásában is, hogy a művészi meglátásnál maga a látószervi funkció egészen háttérbe szorul, s ha nélküle az egész folyamat el sem képzelhető, de csak úgy működik közre, mint festőnél az ecset, [108] írónál a toll. Festő nem festhet ecset nélkül, író nem írhat tolla nélkül, de az ecset nem fest magában, s a toll sem ír halhatatlan regényt csak úgy, maga erejéből.

A művészi meglátás – a szem funkcióját mint magától értetődő materiális adottságot véve, – érzelmi folyamat, ráhangoltság, megérzés, s a már megtörtént érzéskiváltás után következik a hatóelemek tudatosítása, kielemezése, értékelése az expresszió számára. Mert igazi élményt jelentő meglátás nem is képzelhető vérbeli művésznél anélkül, hogy formába öntést, az élményérték sokáig megmarad, s némelykor lassú, belső érésen átmenve jut megörökítésig. Vagy ha egy meglátott téma más, mélyebben ható meglátások rivalitásában marad alul és kifejezetlenül, a vele foglalkozás tanulságai mégis a művész tapasztalataihoz kapcsolódnak, s lelki struktúráját gazdagítják.

Ilyen látásig nem egyszerű az út. Eltekintve attól, hogy a művész hivatásos tanulmányai közben szemét fizikailag is gyakorolja, és finom érzékelések számára tökéletesíti – vannak apró szakmabeli fogások, melyek a komplikáltabb appercepciót megkönnyítik, és elősegítik. Ezeket már a laikusok, különösen a műértésüket fitogtatni szeretők is utánozzák, de természetes, hogy számukra nem jelenti azt, mint a hivatásos művészeknek. Ha a laikus hunyorgatva, vagy megdöntött fejjel áll egy kép előtt, legtöbbször csak azt kívánja dokumentálni, hogy rutinos tárlatlátogató. A művész ugyanakkor a szempillákon átszűrt, fátyolos nézéssel a téma összefoglaló, átfogó tónusait mérlegeli, leegyszerűsítve, fölösleges részletektől megtisztítva látja a tárgyat. A megdöntött fej, vagy az állványról levett és fordítva falhoz állított kép szemlélete ugyancsak nem üres hókuszpókusz: az örökké egy fekvésben megszokott képen egészen más dolgokat vesz észre a szakember, ha szokatlan helyzetben teszi maga elé. Ezen alapul a fordítótükör használata is, mely előtérbe lök az állandó egyfekvésben észre sem vett hibákat. Vízszintesre döntött fejjel nézve a színlátás élénkebb, talán, mert a szemideg vérbővebb lesz, de bármiért: bizonyos, hogy egy színpompás alkonyati szcenéria távoli hegyek végtelenbe futó hullámaival rendes helyzetből nézve is megkapó, de vízszintesre döntött fejjel meglepi még azt is, aki a színek ragyogásához hozzá van szokva. Még gazdagabb, mélyebb, telítettebb lesz az egész szivárványos skála. Az ilyen távoli horizontok szemléletét ilyenkor különösen kitáruló, és még teljesebbé teszi a szemnek a vertikálisra beállítottsága, hogy tudniillik vertikálishoz lévén szokva, horizontálisra fektetve a horizont végtelen vonalain fut át, s ezeket úgy széttágítja, amennyire a horizont soha máskor nem tudja az ember érzékelni.

Jelentős a művészi látás szolgálatában a látásmemória is. Nem ismeretlen a laikus előtt sem, – közismert, és sok tréfa tárgyául szolgál például a nők nagyszerű memóriája, mellyel rivális barátnőjük ruháját egyetlen pillantással úgy meg tudják maguknak jegyezni, hogy utolsó csipkedíszig leírják, s akár utána varrják. De [109] ott szerepel a látásmemória a kisdiák életében is, aki leckéje megtanulása közben emlékezik még arra is, hogy melyik mondat az oldal melyik helyén van a könyvében. Ott szerepel a mindennapi életben is, érdekes esetek, mikor csak úgy veszünk róla tudomást, hogy valaki megkérdezi otthon: nem láttad ezt, vagy azt, hová tettem, itt hagytam valahol? Megkíséreljük visszaemlékezni, s talán eszünkbe jut: itt volt, ott láttuk valamelyik tárgyat. A látáson át a kép bevésődött a memóriába anélkül, hogy értelmileg foglalkozott volna, és a szükség előszólította az adatot. Éppen olyan folyamat ez, mint mikor a fényképlemez már exponálva van, de még elő nem hívták. Előhívás közben jelenik meg rajta a kép: kérdezés közben jut eszünkbe, hogy valamit láttunk.

Ez a véletlen, vagy csak szükségszerűen alkalmazásba lépő látásmemória a művésznél a szakszerű és állandó foglalkoztatás révén hihetetlenül kifejlődik. Képes pár pillanatig látott dolgokat, tájakat, jeleneteket olyan részletességgel megjegyezni, hogy ennek alapján meg is örökítheti, ha nem is teljes élethűséggel, de a lényegben semmi esetre nem hibázva. Az ilyen pillanatnyi meglátás után visszaadott műalkotások sokszor éppen azért megkapóak, mert azt adják vissza, ami a jelenségben maradandó, kiemelendő, benyomáskeltő volt. Minden sallang lemaradt róla, minden zavaró és fölösleges hiányzik, előbbi hasonlatunkkal élve: a rövid expozíció csak a fő fényeket vette föl. A ragyogást egy mozdulatban, a gyöngéd vonalat egy női torzón.

A pár pillanat szűk keretében is intenzív látás, a mindig mély megfigyelés, és a látottak állandó elraktározása fejleszti annyira a művész látás memóriáját, hogy pár vonalas, látszóan kusza irka-firkáról, melyet valamely helyszínen lejegyzett, műtermében kész művet alkot, s arról senki sem fogja gondolni, hogy nagyrészt műtermi munka volt. A memória teszi jórészt lehetővé a komponálást is, ahol csupa már tudott, százszor látott, és feldolgozott elemek újraalkalmazásáról van szól, hogy ti. ezeket az elemeket egy benső elképzelés szerint önálló műbe csoportosítsuk. A memória tulajdonképpen kiküszöbölhetetlen az egyszerű modellfestésnél is, mert minden megnézett részlet, s minden e részletet rögzítő ecsetvonás között a látás-memória tartja a szoros kapcsot, rövidebb időtartammal, de annál intenzívebben. Természetesen a látott részlet intenzív berögzítése összefügg az időtartalommal is, amennyit a részlet előzetes szemléletére fordítunk. Alaposan megnézett részlet tovább, felszínesen szemügyre vett rövidebb ideig marad a memóriában. Hogy hivatásosaknál és laikusnál milyen ez a látásmemória, a látott részletek beraktározásának képessége, erre nézve egyszer érdekes próbát invokáltam baráti körben. Vidékünk egyik kedves hegyoldalából szemlélgettük a völgyet, három jó barát, két piktor és egy bankfiú. Előttünk a völgyben kis faházikó volt, zsindelytetővel, körülötte apró istálló, kamra, tyúkketrec, az egészet rácsos kerítés zárta körül, zöld pázsit, pár gyümölcsfa, és a közel[110]ben kanyargó vékony vizű kis patak. Feladtam a kérdést: ki mennyire fog emlékezni, ha pár pillanatig ránéz erre a kis házra? Próbáljuk meg. Ránéztünk, míg tizet számoltam, azután behunytuk a szemeinket, s beszámoltunk róla egymásnak, ki mire emlékezik. Nem akarom túlságosan részletezni az eredményt, de érdekes és feltűnő volt, hogy bankos barátunk memóriája alig fogott fel valamit a látott képből, a mienk pedig már első tíz másodpercre is eleget, később, még egy tíz másodperces ránézésre többet, s harmadszorra már arra is emlékeztem, hogy az eresz alá létra volt akasztva, s a léckerítésen zöld mázas fazekak voltak.

Mindezek azonban csak felületi részletek a mélyebb tartalomhoz. Maga a művészi meglátás valami ahhoz hasonló, amit szerelmesekről szokás mondani: „meglátni, s megszeretni egy pillanat műve volt”. Éppen így a művész számára: meglátni az egyéniségéhez illő, benső lelkivilágával harmonizáló, rajta át kifejezést kereső témát, valóban egy pillanat műve. A teljesen kedve szerinti téma látomásként nyilatkozik meg előtte, s a témának ez a szinte megütő, hirtelen megvilágosodó érdeke egészen hasonló, rajongás szerű lelkiállapot, mint amilyet a szerelmes érez, mikor valakit első látásra megszeret. A művész is – meglátott téma szerelmese – igyekszik azt magáévá tenni, mint a szerelmes szíve választottját. Nem küzdelem nélküli az útja neki sem, harcol az anyaggal, a kifejezéssel, de az első, elhatározó impulzust éppen a meglátásban kapta, amelynek így inspiráló ereje is jelentékeny.

S aminthogy a művészet csodálatos szövedékében bármerre vizsgálódunk, mindenütt ott találjuk minden igazi érték alaptónusát: az egyéniséget, így már a meglátásban is a művész egyénisége nyilatkozik. A körülöttünk lejátszódó életjelenségek, és természet miriád témájából minden művészt más és más kap meg, egyénisége szerint. A portréfestő hidegen fog elmenni a tájképtémák mellett, fordítva is. De ugyanazon művészetág kultiválói is merőben más impulzusokra fognak hevesen reagálni meglátásaikban aszerint, amint lelkiviláguk, érzésskálájuk, átéléseik, ideáljaik, meg kereséseik is mások és mások. Ennek az egy fölvetett gondolatnak szinte iskolapéldája lehetett volna a „Szentendrei festők” tavaly őszi, budapesti csoportkiállításán egy képsorozat, ahol három-négy piktor szó szerint ugyanazt a dunaparti részletet festette le, s ugyanannak a részletnek előadásában semmi rokon vonást nem mutattak, csak a rajz azonossága utalt az azonos témára. De egyik a párás, vizenyős levegőt hangsúlyozta, másiknak láthatóan az egymás mellé bújó apró házacskák tetszettek, harmadik mindent alárendelt a Duna méltóságosan hömpölygő tömegének. Egy ma nagyon népszerű ismeretágból: a rádió szótárából vett hasonlattal azt mondhatnám: minden művész más és más hullámhosszra van hangolva, s még ha a leadóállomások ugyanazt közvetítik is, ők más és más hullámhosszon fogják.

A „művészi meglátás” kifejezést az inspiráló erejű, témaadó [111] igazi értékétől eltekintve, egy másik értelemben is használhatjuk, ha tudniillik arról van szó, hogy a művész minden eléje kerülő látnivalóban azonnal felismeri azokat az elemeket, amelyek – noha nem annyira értékesek, hogy műalkotásra inspirálják, vagy mélyebb élményt jelentsenek számára, de az adott témában aránylag leginkább hordozói a művészi szépnek. Megtörténhetik, hogy a művész egy ilyen téma művészileg értékesíthető elemeinek túlhangsúlyozásával tárgyát érdekessé és élvezhetővé tudja tenni. A laikussal különben gyakran megesik, hogy elmegy olyan jelenségek, szépségek mellett, melyeket egyáltalán nem tud észrevenni, s ha megfestve látja, akkor eszmél rá, hogy az általa negligált dolog képhatásban milyen szép. Igen, mert amit a kész műalkotásban lát, az már a szépelemek hivatott rendezése, a lényeg kellő hangsúlyozása, a kikeresett harmónia aláhúzása.

Itt említhetjük meg a művészi látás egyik komponensét, amely különösen a térbeosztásban érvényesül, szakszóval élve a „bevágás”. A meglátott, megtetsző és megrögzíteni szánt témát a kép méretébe, arányaiba bevágni, vagyis úgy elhelyezni, hogy az adott méretben és keretben a lehető legkellemesebb művészi hatást nyújtsa. A legjobb témát tönkre lehet tenni ügyetlen bevágással, viszont egyszerű témák érdekét nagyban fokozhatja egy ügyes bevágás. Nagy horizontú képeken kínosan hat, ha a horizont a kép felezővonalában fut végig. Vagy lejjebb – s akkor az ég dominál, emelve a levegő végtelenségét, vagy följebb –, s akkor a leszürkített ég a földre tereli a figyelmet, s azon ad több mondanivalót. Éppúgy figurálisnál. Magas kép középtengelyébe állított alak, mintha kínos vigyázzban állna, középtengelytől kicsit oldalt már jobban hat, levegőt kap, s valami egyéni mozdulatban rögzíthető. Régimódi piktorok „keresőt” használtak erre a célra, s avult árjegyzékek még ma is hirdetik a „Sucher”-eket, két csúsztatható lappal szűkebbre s tágabbra idomítható kis keretet, melyen átnézve szemelték ki a bizonytalanok, hogy mennyit vágjanak ki a tájképből vagy figurából. Holott ez a kiválasztás sokkal egyénibb, és sokkal finomabb árnyalatokkal bíró benső mérlegelés, semhogy két csúsztató lappal tudákosan keretbe lehessen szorítani. Az a művész, aki meglátja, hogy egy társaságbeli hölgy milyen kecsesen, könnyedén nyugtatja ölében finom, fehér ujjas, gyűrűs kezét, s arca milyen sápadtan világít a sötét hajkeretben, ajkai mint egyetlen keskeny, véres vonal, a meglátott jelenséget minden „kereső” nélkül úgy fogja térbe állítani, hogy az a térbeállítás a jelenség szelleméhez, karakteréhez, stílusához illő legyen, és ha lehet, még fokozza a finom ujjú kéz pihenő kecsességének, a sápadt arcnak, vérpiros szájnak különös impresszióját. Mert mindez – hogy a felvett példánál maradjunk – nemcsak attól fog függeni most már, hogy a művész a mondén hölgyet sötét környezetbe állítja, hogy a sápadt ragyogást kiemelje; vonalvezetésben, színfajtákban, s tömegelosztásban is alkalmazkodnia kell a téma különleges zamatához, mert ha nyárspolgárian székre ülteti, középre te[112]szi a hölgyet, s a modell stílusából kieső stílussal kezeli, bizony soha nem lesz belőle az, aminek lennie kellett volna.

A meglátásról szólva ne feledkezzünk el a kulturált műízlésű műbarát (tehát csak a művésszel szemben laikus, az igazi laikussal szemben műértő) helyes látásáról sem, amelyet veleszületett szépérzékéből önműveléssel fejlesztett arra a fokra, hogy a művészi értéket megítélni, felismerni önállóan is képes. Tárlatlátogatások, szakolvasmányok, művészekkel való gyakori érintkezés meghozzák ezt a fölkészültséget, és megadják az előbb tájékozatlan laikusnak is a látás tisztultabb fokát, amelyről szemlélődve már nem tapogatózik, s nem újságkritikák után szabja tetszését vagy nemtetszését, hanem saját lelkével fogja fel azt, aminek megértésére tanulmányai, s gyakorlata képesítették.

Lehetetlen itt szóvá nem tennem, hogy az utódállamok magyar művészetének egyik igen súlyos baja éppen ennek a helyesen látó, és önállóan ítélni tudó műértő rétegnek nagy hiányossága, mert csak a szélesen rétegezett műértő társadalom adhat éltető talajt alkotó művészek számára, és csak ez hidalhatja át a sokszor végzetesen nagy szakadékot, mely előbbre törő irányok, és elmaradt ízlésű közönség között tátong. Nem a közönséget akarom bántani a kijelentéssel; a mi szerencsétlenségünk, hogy a százszorosan megnehezült élet, a kisebbségi magyar sors és leszegényedés minden előző messzeségnél is távolabb helyezte annak lehetőségét, hogy a közönség közé jól bevezetett és erős színvonalon tartott szakirodalmunk és káros vadhajtások ellen jól védett és megszervezett művészi közéletünk legyen. Ma egyik sincsen. Nem lehet ezért csak a közönséget hibáztatnunk. Utóvégre nem hiszem, hogy volna intelligens ember, aki ne szívesebben lenne kiképzett, finom ítéletű műértő, semmint laikus. De hogy azzá legyen, annak a lehetőségei számára ma éppúgy távolabb esnek, mint a művészek számára is a boldogulási lehetőségei.

És ha valaki vándor kóklerektől pár tíz dinárért „valódi olajfestmény”-t vásárol, mégiscsak az otthonát akarja díszíteni vele valami primitív ösztönnel, s nem éppen ő maga tehet róla, hogy nem tanították meg: mi különbség az ilyen maszat és a művészi kép között.