Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. február) 2. szám, 81–160 p.

Ez a szokatlan kérdőjel a cím mellett nem sajtóhiba; készakarva biggyesztettem oda, mert magam sem tudom, szerelemnek nevezhető-e az, amit Rudics Péter, kis történetem hőse, Mahler Vilma iránt érzett. Különben is úgy vélem, hogy ezt a nagy szót óvatosabban kellene használni; nem minden arany, ami fénylik, és nem minden szerelem, ami fáj. (Ez persze fordítva is igaz.) A baj ott van, hogy érzéseinket csak akkor tudjuk helyesen megítélni, ha már elmúltak, ahogy a bankjegyről is csak akkor derül ki, jó-e vagy hamis, amikor túladunk rajta.

Más szavakkal, de körülbelül ugyanezt mondta Rudics Péter is, amikor történetét elmesélte nekem:

– Az a kis testrész, amit röviden szívnek nevezünk kamráival, billentyűivel, vércsatornáival, izomrekeszeivel és idegszálaival olyan bonyolult valami, hogy talán még az orvosok sincsenek vele egészen tisztában. Bizonyára vannak benne felfedezetlen zugocskák, ahova egy szép szempár sugara könnyebben tud behatolni, mint ők a finom bonckésükkel. Nem igaz?

Bólintottam, hogy ez bizony az orvostudomány mai fokán sincs kizárva, Rudics Péter pedig folytatta:

– Előre kell bocsátanom még azt is, hogy világéletemben pedáns ember voltam, tehát a hivatalomba is mindig pontosan jártam be. Tapasztalatom szerint ugyanis a hivatalnokoknak három fajtája van: az egyik fajta akkor ül le az íróasztalához, amikor az óra nyolcat üt; a másik fajta nyolckor indul, és negyed kilenckor ér be az irodába, mert kicsit elkésni úri szokás; a harmadik fajta pedig már háromnegyed nyolckor ott van, ők pesszimisták, akik a kelleténél korábban indulnak el hazulról, mert hátha az órájuk késik, vagy útközben valami forgalmi akadályra bukkannak. Én, mondom, az első csoportba tartoztam éveken át.

Egyszer mégis megtörtént, hogy mintegy tíz percet késtem. Lakásom és az iroda között templom volt, s egy májusi napon, amikor a templom elé értem, éppen nagy körmenet indult onnan; azt hiszem, búzaszentelésre mentek. Ez feltartott egy ideig, s amikor továbbmentem, meglepetve láttam, hogy az utcák képe egészen megváltozott tegnap óta. Csupa ismeretlen arcot találtam, ezek voltak a későn menők, a negyedkilencesek.

Ezt azért említem, mert akkor láttam először Mahler Vilmát. Akkor persze még nem tudtam a nevét, s őt magát is csak futólag figyeltem meg, miután siettem, hogy a késést behozzam. Mindössze annyit vettem észre, hogy jól öltözött, húsz-huszonkét éves lány, karcsú, nyugodt járású és kissé sápadt arcú nagy fekete szemekkel, amelyekből szomorúság áradt. A szeme volt az, ami legjobban megragadott, s ami nélkül talán észre sem vettem volna őt. Másnap megint pontosan mentem be az irodába, s egész nap szokatlanul szórakozott, időnként lehangolt voltam. Este az ágyban rám meredt az is[103]meretlen lány nagy fekete szeme, s éreztem, hogy azért volt elrontva a napom, mert reggel nem találkoztam vele.

Így ment ez három-négy napig, s végülis elhatároztam, hogy negyedórával később megyek be az irodába, hátha ismét találkozom vele. A sejtelmeim nem csaltak: a kis trafik előtt, ahol először láttam, ezúttal is keresztezték egymást az útjaink. Most már tudtam, hogy hivatalnoklány, s hogy pontos a pontatlanságban, mert akkor, és később is, nyolc óra tíz perckor ott volt a trafik előtt. Én is végleg a negyedkilencesek fajtájához csatlakoztam.

A hivatali főnököm szigorú ember volt. Őmaga ugyan sosem jött kilenc óra előtt, de minden reggel pontosan nyolckor felhívta az irodát, s valami ürüggyel mindig más-más alkalmazottat kért a telefonhoz, hogy megtudja, ott van-e már az illető. Én persze nem voltam ott. Először nem szólt semmit, másodszor sem, de már harmadszor – a kollegám szerint, aki helyettem jelentkezett – mérgesen kifakadt, hogy: „Mi van ezzel a Rudiccsal?! Talán szerelmes?”

Az ám, szerelmes… Amikor a kollegám visszamondta nekem a főnököm szavait, magam is megdöbbentem, hogy talán csak nem vagyok szerelmes ebbe a szomorú szemű, ismeretlen lányba. Mert akkor még mindig nem ismertem őt, noha már hetek múltak el az első találkozásunk óta. Nem tudtam még a nevét sem, nem tudtam azt sem, hova jár hivatalba, hol lakik, van-e udvarlója, milyen a magánélete – szóval semmit sem tudtam felőle, pedig kisvárosban nem nehéz kinyomozni az ilyesmit. De nem is akartam kutatni utána; nekem ez untig elég volt, hogy minden reggel találkozunk, s egymás szemébe nézünk, s ebből élünk megint huszonnégy óráig. Csak ennyi kellett, de ennyi azután okvetlenül kellett, s vasárnaponként például, amikor nem találkoztunk, szinte nem volt értelme az életemnek. Úgy van-e hát, ahogy a főnököm mondja? Szerelmes volnék a szomorú szemű, ismeretlen lányba?

Azelőtt életem legszebb órái voltak a szombat esték, s a legnagyobb boldogságom volt az a tudat, hogy másnap reggel nem kell fölkelni, nem kell dolgozni; most pedig féltem ezektől a szombat estéktől, amikor azzal az érzéssel kellett lefeküdnöm, hogy másnap nem látom őt. Néha fel sem öltöztem már ezeken a kínos vasárnapokon, csak heverésztem legénylakásomban anélkül, hogy kedvem lett volna az emberek közé menni, vagy valamibe belekezdeni. Az ebédemet is elhozattam a vendéglőből, ahová étkezni jártam, de ritkán nyúltam hozzá.

Úrnapján mégis bementem a városba misét hallgatni. Az ösztönöm azt sugallta, hogy válasszam ezúttal is a szokott időt, s a hétköznapi utat, mintha hivatalba mennék, hátha találkozom vele; nagy örömömre úgy is volt: nyolc óra tíz perckor ott volt ő is a kis trafik előtt. Pedig ezen az ünnepen bizonyára ő sem dolgozott, tehát őt is az a vágy sodorta ki az utcára, hogy engem lásson. Következő vasárnap még egy ilyen kísérletet tettem, s ez is sikerült: megint találkoztunk, és azután is minden vasárnap találkoztunk. [104] Ilyenkor mintha egy kis mosoly futott volna végig sápadt arcán, s éreztem, hogy ez a hála, a köszönet mosolya, amiért vasárnap is eljöttem.

Most már szerelmes voltam belé. Az én szívem ugyanis olyan, hogy saját magától nehezen gyullad meg; kell hozzá egy kis biztatás, egy csók, vagy legalább egy tekintet, amiben felvillan a remény sugara. Most már szerelmes voltam belé, mert tudtam, hogy ő is foglalkozik velem, ő is látni akar engem, ő is szerelmes belém.

Ezek után természetesen keresni kellett volna az alkalmat a megismerkedésre. De ez nem volt olyan egyszerű, mert a mindennapi találkát kivéve sehol sem láttam őt. Én délben egy órakor mentem haza, ő alighanem tizenkettőkor; délután háromtól hétig dolgoztam, ő alighanem kettőtől hatig; a korzón sosem láttam őt, színházba, hangversenyre, moziba vagy kávéházba szintén nem járt. Csak egy mód lett volna a megismerkedésre, megszólítani őt, mint régi ismerőst ott, a trafik előtt. De ettől visszatartott egyrészt a félelem, hátha nem állna szóba velem, mert úgy láttam, hogy szegénysége mellett is sokat ad magára; másrészt féltem attól is, hogy elfogadja közeledésemet, ami kiábrándító lett volna, mert ezt a tiszta, légies szerelmet nem akartam utcai ismerkedéssel beszennyezni. Ez a két lehetőségem volt, s mind a kettőtől visszariadtam; tudom, hogy ez ellentmondás, de a szerelmes szívében ilyen ellentmondások jól megférnek egymás mellett.

Viszont, mint minden szerelmes, optimista voltam, s bíztam benne, hogy a jósorsunk, ha már belekergetett ebbe a játékba, megtalálja majd a kellő kiutat is belőle, s előbb-utóbb összehoz bennünket. Tehát nem erőltettem a dolgot, s még annyira sem jártam utána, hogy megtudakoljam a nevét. Boldog voltam így is, minden nap nyolc óra tíz perckor a kis trafik előtt.

Ezek a találkozások idővel mind tartalmasabbak és jelentőségteljesebbek lettek, úgyhogy ismeretlenül is egész jól összebarátkoztunk. Ha láttuk egyik a másikát szembejönni, meglassítottuk a lépteinket, hogy ez az édes pillanat minél hosszabb legyen, és némán is beszélgettünk egymással. Egyszer például kissé csodálkozva nézett rám, s amikor elhaladtunk egymás mellett megálltam egy kirakat előtt, hogy annak tükrében keressem a feletetet; akkor vettem észre, kissé szégyenkezve, hogy elfelejtettem megborotválkozni. Máskor ismét a lábamra nézett hasonlóan meglepődött kifejezéssel; akkor eszméltem rá én is, hogy a nagy sietségben krémszínű nyári nadrágomhoz tévedésből fekete félcipőt vettem fel. Ismét máskor a kezemre nézett, mintha valami hiányoznék, s tényleg, hiányzott ezúttal a cigaretta, amire reggeli után szoktam rágyújtani, hogy útközben az irodáig elszívjam. Nagy örömömre szolgált, hogy ő ugyanígy olvas már az én gondolataimban is. Egy reggelen például franciasapkában jött, ami nekem nem tetszett, s ezt a szememmel bizonyára el is árultam, mert legközelebb ismét kalapban tűnt fel, s a franciasapkát azóta sem láttam a fején. Máskor meg a szokottnál piro[105]sabbra festette az ajkát-arcát; ezt is rosszallólag vehettem tudomásul, mert legközelebb újra a régi, vonzó sápadtságában jelentkezett. Így társalogtunk ki nem mondott szavakkal, így szerettük egymást ki nem mondott vallomásokkal, így értettük meg egymást és így forrt össze, elválaszthatatlanná a lelkünk. A testünk még vergődött az olthatatlan vágyak, a távolság s a bizonytalanság bilincseiben, de ez mégis szerelem volt, és talán így volt a legszebb. Különben is, mondom, erősen hittem, hogy eljön annak is az ideje. Még be sem mutatkoztunk egymásnak, de azért szorosabban és boldogabban tartoztunk össze, mint sok házaspár.

Egyszer nagyon megijedtem: nem találkoztunk. Megálltam a trafik előtt, föl-le sétáltam az utcán, sokáig vártam rá, de hiába, nem jött. (Amikor beléptem az irodába, a főnököm már ott volt, s azt mondta: „Ejnye, Rudics! Maga, úgy látszik, végképp elveszítette az eszét!…”) Nem jött másnap sem, harmadnap sem, de szerencsémre negyedik nap, amikor már a kétségbeesés kerülgetett, ismét ott volt a kis trafik előtt.

A viszontlátás ujjongó örömében észre sem vettem, hogy a járása bizonytalanabb lett, az arca még fehérebb, mint volt, és szemének megtört fénye mintha bocsánatot kért volna tőlem, hogy ne haragudjam rá, ha távolmaradásával fájdalmat okozott. Mindezt csak másnap, s a következő napokon láttam tisztán.

Az ember önző, önmagát hiszi a világ központjának, s önmagával hoz kapcsolatba minden eseményt, – ez régi igazság. Önzésemben én is arra gondoltam először, hogy a szomorúszemű lányt a szerelem emészti, bántja, hogy nem ismerkedtünk össze, gyötri a vágy utánam. Nagylelkűségemben elhatároztam, hogy véget vetek szegény lány szenvedéseinek, megszólítom, és bemutatkozom, és bevallom, hogy én is szeretem őt. Igen, ezt megteszem. „Holnap – gondoltam – úgyis vasárnap lesz, s az a legjobb alkalom, mert utána mindjárt sétálhatunk egyet, s elmondjuk szóval is azt, amit eddig lelkünk-testünk kisugárzó szikráival üzentünk egymásnak.”

Ezt a tervemet, sajnos, nem válthattam valóra sem vasárnap, sem hétfőn, sem azután. A szomorú szemű lányt többé nem láttam. Most már tudtam, hogy beteg volt, s egy iszonyú sejtelem azt súgta, hogy meg fog halni, ha ugyan életben van még.

Nem akarom részletezni azoknak a napoknak szörnyűségét, amelyek ezt a felfedezésemet követték. Az egész testem elernyedt a fájdalom igájában, a torkom kiszáradt valami olthatatlan szomjúságtól, s néha sírtam, mint egy gyerek, máskor viszont a hajamat téptem tehetetlen dühömben. Dühös voltam magamra, hogy ilyen menthetetlenül ostobán viselkedtem, s még a nevét sem tudtam meg, még a hangját sem hallottam soha annak a lánynak, akit halálosan szerettem… Ha valakit elveszítünk, aki a mienk volt, akkor a vele töltött boldog órák perzselő kínnal tűnnek fel újra meg újra emlékünkben; de ha ettől az emléktől szabadulni akarunk, talán sikerül, ha erős akarattal folyton csak a hibáira gondolunk, amiket [106] együttlétünk alatt felismertünk benne; mert hibája mindenkinek van. Ha ellenben elveszítünk valakit, aki sosem volt a mienk, annak emlékétől is nehezebb szabadulni, mert nincs árny, ami elűzné a fényt, s ha nem ismertük őt, nem ismerhetjük a hibáit sem. Aki nem volt a mienk, az tökéletes; aki nem volt a mienk, abból nem tudunk kiábrándulni. Így voltam én a szomorú szemű lánnyal, mindig jónak, mindig szépnek láttam most, hogy örökre elveszítettem. Nem is volt már földi lény a szememben, hanem angyal, aki a földön jártában megérintette szárnyaival a lelkemet.

A hivatalba már csak pontatlanul, s néha napokig egyáltalában nem jártam. Ha ott is voltam, az eszem másfelé kalandozott, s a főnököm nem egyszer kilátásba helyezte, hogy elsején kidob. „Pedig sajnálom magát, mert azelőtt maga volt a legszorgalmasabb és legügyesebb tisztviselőm, de a fene tudja, mi ütött most magába, Rudics!” Ezt a fenyegetést majdnem minden héten kellett hallanom, de elment a fülem mellett, nem bántam, most már akármi lesz is velem…

Közben elmúlt az ősz is…

Halottak napján már kora délután kimentem a temetőbe. Valami vonzott oda, ahol azelőtt ritkán jártam, mert sosem szerettem a halottakat.

A temető kápolnájából éppen temettek valakit ezüst koporsóban, amelyre rá volt írva: „Mahler Vilma. Élt 22 évet.”

Szegény lány lehetett, ahogy azt a gyászoló, jajveszékelő rokonságból megállapíthattam, és hivatalnoklány lehetett, mert a koporsótól tisztes távolságban volt egy csoport elegáns úr is; ezek nem sírtak, látszott, hogy csak kötelességből, kegyeletből voltak itt.

Részt vettem én is a temetésen, bár nem volt rá semmi okom, s utána akaratlanul is azzal az úri csoporttal bandukoltam vissza a városba. Az útjuk nagy meglepetésemre a mi vidékünk felé vitt; elmentünk a kis trafik előtt, s azután befordultunk… a lábam reszketni kezdett… befordultunk abba az utcába, ahová a szomorú szemű lány szokott befordulni, azután eltűntek az urak egy emeletes ház kapujában, amelyen gyászjelentések lógtak, mindegyik közepén a fekete névvel: „Mahler Vilma… Mahler Vilma… Mahler Vilma…”

Ó, igen, ő volt az, az én szomorú szemű lányom, az én sápadt, kis barátnőm, az én örök szerelmem. Mégis ő szólított meg engem: bemutatkozott a koporsóból… A koporsó aranybetűs ezüstfödele volt a névjegye…

Másnap reggel nyolc óra tíz perckor néhány szál őszirózsával ott álltam a sírjánál, és ott pótoltam, amit a kis trafik előtt annyiszor elmulasztottam. Ajkaim az imát rebegték, de a lelkem, amelyet ő úgy megértett, ezt mondta: