Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. február) 2. szám, 81–160 p.

*

Bemutató Kende Ferenc A csend beszél… című sajtó alatt lévő kötetéből. A könyvet Farkas Béla festőművész illusztrálja. Csak 100 számozott példányban, ízléses és gondos kiállításban jelenik meg. A Novi Sad-i Uránia Nyomdai Műintézet, Komlós Márton adja ki és hozza forgalomba.

A füst

Pipámból bodoran, gomolyogva száll a füst. Lassú felhőzéssel terpeszkedik szét a szobámban. Az álmos macska nyújtózkodását utánozza kékes vonalaival. Néha mozdulatlannak látszik. Szélei mégis lehajlanak, mint nyári eső a messzi égen. De újabb füstkarikák futnak, kígyóznak fel, és megbontják a békében csendesedő füstréteget.

Pipám egyre ontja a füstjét, és lassan ellepi, eltakarja a tárgyakat. Eltűnik minden előlem. Bútorok, könyvek, képek, szőnyegek. Már nem látom a falakat sem. Eltűnik a valóság, az élet keserves kínja. Édes nyugalom száll meg, mert ketten maradtunk: a füst meg én. Ilyenkor a füst ködéből rámmosolyog egy pufók arcú barokk angyal. Majd kettő, három. Testüket nem látom. Csak kacagó arcukat, hegyes kis szárnyukat dugják ki a bomló felhők mögül. De a gomolyag alsó részén már csintalan kópék törnek elő; játékosok, vidámak. A szertelen félembereket az angyalok nem szeretik, és egy füstdomb mögött eltűnnek. A hegyes arcú kópék vásott kölykök módjára hancúroznak. Pipámból megint füst száll föl, és az állhatatlanok ezért elhagynak.

Újabb képek: sejtelmes, karcsú testű, hosszú fátyolos tündérek, kecses hajlással libegnek elém. Majd hirtelen szétrebbennek, mert kacagástól könnyes szemmel megérkezett az öreg, szatír arcú Bacchus. Vén csúfolódó pogány – gondoltam én –, ne vigyél kísértetbe. De ő csak kacag, egyre kacag…

– Öcsém – mondja –, mit kínlódsz, mit töröd magad, hát nem látod, hogy milyen gyorsan iramlik az élet, nem látod: minden csak füst…

*

Szerte mindenütt nagyvárosokban úgy merednek a gigantikus gyárkémények az égnek, mint fák az erdőben. Ezek a kéményer[97]dők nappal-éjjel szüntelenül ontják a nehéz, sűrű, fekete füstöt. Ez a füst már nem kápráztat, más a beszéde.

A kazán falja a szenet, fülsiketítően zakatolnak a motorok. Kattognak, dübörögnek a gépek, szinte reng belé a föld. Lázas sietséggel, pontos kiszámítottsággal készítenek mindenfélét, amiről azt hisszük, hogy életünkhöz szükséges. Gyárkémények komor füstje a légben összevegyül, szinte elhomályosítja a napot, és a füstrétegek fáradt lomhasággal beszélgetnek. – Én lisztet őröltem a malomban. – Én szövetet csináltam. – Én világosságot adtam az embereknek. – Én gyógyszereket. – Én mámort. – Én ékszert, aminek olyan nagyon örülnek.

Lassan, terpeszkedve omlanak, bomlanak a nehéz füstrétegek. Eloszlásuk előtt megvetéssel mondják: – Balga ember, nem látod: minden csak füst.

*

A svájci hegyek téli napsütésben a legszebbek. A nap égő fénye csillámló szikrákat gyújt ki a fehér havon. A tiszta tündöklésben élesen rajzolódnak ki a hegyek és a házak kontúrjai, és lilában játszó kékes árnyékokat vetnek a sárga káprázatokat varázsló fehér hóra. Ájtatos tisztaság leng a légen át. Ünnepi hangulatban úszik a mindenség, mert a szűzi havat az ártatlan napsugár csókolja. Minden fehér, mosolygós, minden üde ragyogás.

De amott az úton emberek jönnek. Vonalban, párosával kígyóznak a szomszéd hegy felé. Mind magasnak látszanak: a férfiak is, meg a nők is. Mintha Zuloaga képeiről szakították volna ki őket. Fekete ruhát viselnek, és soruk élesen válik ki a fehérből. Lassan, szomorúan lépkednek. Szinte érezni bánatuk súlyát. Sárga ház felé tartanak. Ez az épület éppoly barátságos, mint a többi emeletes lakóház.

Bemennek, eltűnnek szemeim elől.

Meredten bámulom az ajtót, amely elnyelte őket.

De – íme – alig néhány perc, máris jönnek kifelé. A tetőtől ugyanekkor fekete füstgomolyag tör elő, majd ritkuló sárgává válik. A füst pillanatokra megáll a légben. Szellő lebben, és a halotthamvasztó felett, s az űrben: szétfoszlik a füst.

Eloltom lámpámat

A kihunyó fény még szememben ül. Áthatolhatatlan sötétség borul rám. Takaróm magamra húzom. Tágra meredt szemekkel bámulom az éj feketéjét. Percek, talán csak pillanatok múlnak, és miközben felzúg az ezerhangú csend, szürke, bizonytalan formában bontakoznak ki szobám tárgyai. A csillagok fénye halvány derengéssel lopózkodik be. Áttöri a sötétség komor leplét, s néhány elmosódó vonallal sejteti az életet.

Lehunyom szemeim, és ilyenkor megrohan nappalom. Egész tö[98]megével száguld elém minden cselekedetem, minden akarásom, találkozásaim, átéléseim, vitáim, ütődéseim. Érzem, ilyenkor ébred valami bennem, valami más, ami nemcsak én vagyok, ami szemben áll velem, és ítélkezik.

A lelkiismeret ez?

És a nappal vádol: türelmetlen voltam, igaztalanul bántottam valakit. Másiknak érzékenységét sértettem. Ennek kárt okoztam tudatlanul, másiknak tudatosan. Annak vesztén jóérzésem támadt. Többeket gúnyoltam. Hazudtam sajnálatból, mást mondtam udvariasságból, valótlant állítottam érdekből. Rosszat kívántam másnak. Nem figyelmeztettem némelyeket tévedésükre.

Egész napom valamennyi alakja nyüzsög most bennem. Egyik vád a másik után esik! Zsibbadt fáradtsággal fekszem, nem tudok védekezni. A vádak szörnyűek, a bíró igazságos, én erőtlen vagyok.

Kinyitom szemeim, kegyelmet kérek, de a sötétség komor arccal mered rám, nem vigasztal. Új vádak érnek, és bírómhoz fogyó erőmmel így könyörgök: Nézd, talán az élet ilyen. Nézd, szükségből vétkezem. Te tudod, te ismered szívem jóságát, te látod, milyen rútul visszaélnek vele. Tudod, hányszor magyarázzák félre tetteim. Hányszor gyanúsítanak ártatlanul. Hányszor nem hisznek őszinteségemben. Nézd, én másokért vagyok ilyen. Én azt hiszem, kötelezettségeim vannak. Nekem élni, védekezni kell. De nézd, nézd a szívemet: tudok szeretni. Te látod milyen résztvevő, milyen megértő vagyok. Neked olyannak kell látni engem, amilyen vagyok. És te látod a gonosz szemek felém lövellő villanását. És te tudod szándékaim jóságát és gyöngeségem. Nem vagyok erős, mert élni akarok, és mert élni akarok, vétkezem.

Szeretnék tiszta lenni, csak jó lenni, te tudod!

Bírámat könyörgő magyarázatom nem győzi meg, de érzem még, nem mond ítéletet, elhalasztja.

Holnap újrakezdem. Jobban vigyázok, még többet tűrök, még többet megbocsátok. Ma büszke voltam, gőgös és hiú! Holnap szerény leszek, halk és alázatos.

De nincs nyugalmam még. Most felém száguld egy-egy mulasztásom. Nappal olyan jelentéktelen semmiség, éjjelre rémisztőre nő. Most kergetőznek bennem, szinte nyögök bele. Egyre jönnek, újabbak jönnek, rám nehezednek, rajzanak bennem. Zaklatnak, nyugtalanítanak, egész testemet rándítják.

Mélyről felsóhajtok: Isten, Te nagy!

A kín csökkenését nem érzem, de fáradt kábultság zsongít, és a nappal rázó markából igyekszik kiemelni. Öntudatom kihagy, gondolataim fegyelmezetlen összevisszaságban jutnak elém. A képek összezavarodnak, nem tudok különbséget tenni régmúlt és jelen között. Már nincs semminek nappali logikája.

Meg-megrándítanak idegeim, de érzem az álom angyalának jótékony közeledését. [99]

Giotto angyala ül hálószekrényemen. Mezítelen alabástromfehér lábát ágyamra teszi. Szeme kék, haja szőke. Szárnya sokszínű, ezüstös ragyogású. Kezében nagy gitár. Lágy hangokat penget, és zengő alt hangon altatódalt énekel énnekem.

Gyermek vagyok, napsütésben künn a mezőn játszom. Édesanyám vár, és minden olyan tiszta, és egyszerű.