Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. február) 2. szám, 81–160 p.

A püspök nem tudott lefeküdni, úgyhogy átment a királyi villa kertjébe. Külön kulcsa volt, bármikor átmehetett. Egyszer délután járt odaát a parkban, mikor hátulról meglátta, egymástól meglehetősen távol a hercegnőt és a királyt. Az ősz már ott zengett a fákban, fényben, mint egy távoli hegedűkar egy elhagyatott lakásban: a bútorok komorak, de a távoli húrzümmögés kísérteties otthoniasságba zsibbasztja a falakat. Ősszel, mintha megnőnének a levelek, nagyok és átlátszók, akárcsak aranydenevérek esernyőbordás szárnyai, s nem úgy csüngnek az érett időben, mint medál a láncáról, vagy levél a fájáról, hanem mint bolygók az űrben, ahogy például az ágatlan, kocsánytalan gyíkzöld Hold kora reggeleken münchauseni bűvészkedéssel. A püspök válla körül is ezek a sztelláris kacsalábak lebegtek, a királyi pad fölött is ilyen tarka göncölszekerek úsztak-álltak. Az egész erdőnek, s külön-külön minden levélnek ilyenkor, őszkor nincs más szerepe, minthogy átengedje magán a Napot: néha ugyan tükrök, néha kancsók, de legtöbbször szűrők, mint ahogy a nagy önmegtagadó szentek testének sincs jóformán már semmi önálló értelme csak az, hogy átengedik érhálójukon a Szentlélek békésen rájuk fésülődő fényét. Tavaszkor ennek nyoma sincs, ennek a reszkető napspiritualitásnak: akkor minden levél egy-egy pajzs, kemény, mint a cserebogár szárnyfedője, melyen apró pontokká, kis szikrakoronává törik a napfény. Most mindegyik csupa alázat, és befogás. És a színességük is szinte morá1is koncert: a sárgák, a vérek, a pörkölten barnák és halbőrösen kékek, mind egy-egy lírai búcsú-vétel a világtól, és szent, egyénileg szent átvetkőzés Nappá. Milyen zsúfolt volt a park, még minden levél az ágon, de valahogy külön-külön, mindegyik szelíd önzésének zárt kristálya; millió remete egymás mellett: az ősz azért oly gazdag, mert minden fűszálból kiüt ilyenkor a tavaszkor még nem is létező, s nyáron csak lappangó egyéniség; akkor, mikor éppen egészen lemondanak magukról, hogy csak a nap szolgáló kagylói legyenek, éppen akkor hull le róluk minden triviális vonás, hirtelen arcot, profilt kapnak, mint az öregedő emberek. A gyep rikítózöld volt, de alatta ott aranylott már az idő, a csillagok októberi sárga fénye, mintha a valamikor egyöntetű zöld réteg nemsokára valami zöld spektrum sávjaira bomlana széjjel. Még a szél is másképp ringatta a nagy lombfoltokat, s miért ne? Ősszel más csillagképek között jár a föld, s ettől bizonyára másképp himbálódznak a lombok. A szél nem járta át a fák minden tártajkú pórusát, hanem egy fát felosztott négy-öt óriási labdára, s csak azokat ingatta meg kissé a lassan mézesülő órákban. A királyi kertben csak eltévedni lehetett, [91] a kolostoréban csak célhoz érni, azért szeretett a királyiban sétálni a püspök. A király és a hercegnő előtt valami víz is lehetett, mert nem volt ott se lomb, se virág, csak a délutáni ég szürkesége: a Nap horizontális ezüstös gőze, távolodó kékség, mint valami ottmaradt bocsánatos bűn a lélekben, mikor az ostya ereszkedik a testbe; felhők vagy talán nem is ég, nem is felhők, hanem egy óriási kútszobor háta vagy hátai, kissé összetört római gráciák, egy láb, egy váll, mint a valódi felhők.

A püspök nem tudta, hogy beszélgetnek-e, vagy sírnak, alszanak, vagy a szerelem ferde közellététől ütöttek kissé. Semmi esetre sem tudott továbbmenni, hanem szinte megmeredve nézett. Igen, tó volt előttük, benne a romszobrok fordított képei, közbeszórt, lehullt őszi ég-darabkákkal a vízben, vízinövények bársonyceruzáival, s a lombok alulról fölfelé, ami által mindennek koronája éppen a mélység. A szobrok nagyok voltak, mint három Herkules, pedig női idomokat mutattak: női egeket, női felhőket, női égitesteket.

Bűn volna ez az egész táj? Mért bűn, és mért éppen a táj, mért nem a király és a hercegnő? A püspök úgy hajtott el a homlokából egy vérvörös levélpatakot, mintha a saját haja lett volna, vagy legalábbis parókája. A püspök még sohasem látott két embert ilyen csöndben, ilyen nyugodtan (mintha ők is szűz reflexek volnának csak a tavon), és ilyenforma távolságban egymástól se ölelve, se egymás mellett, se idegenül, hanem épp így, ahogy ezek. Egyszer vagy kétszer látott csókolódzó embereket, de azoknál a csók póza úgy villant le testükről, mint a villám az egyébként koromfekete égről: egy pillanatnyi véletlen volt csupán. Azóta azt hitte, hogy a szerelem mindig csak a test egy ilyen pillanata, inkább egy gyertya ellobbanása (egy tompa b-hang, utána füstből húsz S egybefűzve), mint égése. Ezek azonban az égve maradt gyertya voltak, s ez volt a titokzatos, sőt bűnös.

A szerelem és az idő együtt lehetnek? Az ősz különben is az idő szezonja, szőlőnél, almánál fontosabb szüret a tiszta órák megérése: minden perce gömbölyű, mint egy nagy szőlőszem, minden órája ovális, mint egy lány méhe. A nőnek csak oda kell állnia ezen formábabódult órák és percek közé, mint a gráciatöredékeknek a vízbe, s ezzel ott van a maga teljességében a szerelem.

A hercegnő és a király nem csináltak semmit – épp ez az, amit ő nem tudott eddig, hogy férfi és nő csinálhatnak semmit is együtt –, és nagyon jó, hogy megtudta. Tűrje ezt? Rójja meg a királyt? Mikor a püspök este visszament a kolostorba, izgatottan várta, hogy lesz-e a király modorában valami változás, bejön-e hozzá esetleg beszélgetni. A király rendesen megvacsorált, és lefeküdt. A püspök nem tudott lefeküdni. Lement éjjel a királyi parkba, és próbált a sötétben valahogy eljutni a villához, ahol a hercegnő aludt – ott is még sötétség volt minden, csak egy csillag a fűben. Egyszer megbotlott, és a bokrok közé esett – az esés, az ismeretlen helyzet, a szúrások, a föld s a levelek összevissza kuszált szaga hir[92]telen eszébe juttatta, hogy valami őrültséget csinál –, eddig aludt-e, és most ébredt föl, vagy eddig volt tudatában mindennek, és most zuhant hirtelen az álom kútjába, mint egy köteléről leszakadt veder, nem tudta volna megmondani, de mindenesetre tettének egy másik, ellenkező felét látta szemei előtt. A bokorbaesés büntetés: Istentől, a királytól, vagy a hercegnőtől. Vagy az ördög tréfája. Szinte a torkán érezte a hercegnő kegyetlen kezét, látta a királyt, amint kilöki a kolostorból. Menekülni szeretett volna, de úgy képzelte, hogy lehetetlen a kert zűrzavarából kijutnia, s ha kijut, még rosszabb, akkor észreveszik a bűnét.

A hercegnő nyugodtan aludt odafent – mellette egy udvari szobában egyetlen gyertya égett, selymesen és szőkén, mint a hercegnő haja, mind lejjebb, s lejjebb szállva, hol szelíd kígyózással körülfonva le-lebukó lánghullámaival a viaszárbocot, hol meg hirtelen esve lejjebb, mintha egy lépcsőt eltévesztő láb volna –, néha szikrázva, néha két szélsáv közé lapulva, mint illanó könyvjelző két lap között, cicázva önmagával, egoláncot szöktetve egotörzs köré –, végül lelapult, zöldes lángjával behúzva az egész viaszfogó tányért halkat szisszent, s amíg az ember szeme még szelíden káprázott a zöld fénytől, egy cérnavékony füstszál már el is érte a mennyezetet elszakadva a kanóctól, ökörnyálként lógva felülről lefelé a sötétben. Fények nem voltak sehol, de egy tárgy valahogy jobban belenyomja láthatatlan súlyát az éjszakába, s ez pótolja a világosságot: így a villa udvarának oszlopai vagy árkádjai (ezek az álvilágító súlyok és formák inkább távolról idetévedt illatként hatnak), a hercegnő lázadó szőkesége, vagy egy belső-belső lépcső szédült legyezője. A püspök is elaludt odalent az izgalomtól – mikor felébredt, úgy elborította a sárgászöld és szinte zümmögő, ciripelő holdfény, mint a hó a szobrokat vagy a tenger a halat. Egyszerre világos volt körülötte minden: a falak úgy meredtek rá, mint egy óriási hajó éles orra felé hajló oldalai – a világ tele volt ablakokkal, félig széttépdesett, önfényüktől elrongyolt, kibojtosodott csillagokkal, fákkal és Ariadné-térképekkel, de neki mégis az volt a benyomása, hogy a Hold learatott, lenyírt, kiirtott mindent, s ő meztelenül fekszik egy San Gimi Guanoi torony tetején. Valami retteneteset álmodott – minden színét élesen látta a holdtól almává zöldült ég árnyalat nélküli hátterében. Szemben látta a királyt és a hercegnőt egymástól féltávolságban ülve ugyanúgy, mint délután valójában, csak éppen az arcukat is. Nem szóltak semmit, csak valami végtelen titok birtoklása látszott az arcukon –, mögöttük tompán világított az őszi levelek pirossága (szakadár püspökök ruhája lesz ilyen áruló színű az utolsó ítéleten), előttük egy kis tó, kékes, átlátszó, önnön hullámaiból színes csontvázat rajzoló vizei. Ez a hallgatás volt a bűnök bűne, az ember lelkének bezárkózása természet és Isten előtt – ez a megvetése szónak, megvetése mozdulatlan, csóknak, bizonyára megvetése szerelemnek: ez volt a legsötétebb nemi bűn, a megtestesült amoralitás. Ők mindent „tudnak”, [93] ők mindenen túl vannak, őnekik a vágy semmi, a házasság semmi, a perverzitás semmi, ők az Isten terveit is átlátják, mint egy gyermek naiv bújósdiját, egymáshoz nem szólnak, mert tudnak, mindent tudnak. A tudás fája: hogy mi az, most végre meglátta, égő szemekkel, maga előtt. Tudnak: ez a bűn. A tapasztalat, a felnőttek tapasztalata elérhet egy olyan fokot, ami bűn és mindenek előtt nemi bűn – a természet útjainak, az ösztön evidenciáinak és paradoxonjainak olyan ismerete, átéltsége, mely az Istent már csak kontár mechanikusnak tudja érezni. Ők mindenek fölött álltak mosolygó melankóliájukban az erdő fölött, egymás fölött. Békések voltak, mint az árnyék, de kegyetlenek, önzők és belülről lázadók, mint az oszlopok árnyéka. A szerelem tagadása, igen, ez volt bizonyára az anarchista tabló: de ez nem aszkézis volt, hanem rút, rút szerelmeskedés, absztrakt, racionális, előkelő, démoszsértő szerelmeskedés. S a püspök, noha gróf volt, szerette a népet, a leveleket, ami egyre megy. Milyen nevetségesek voltak azok a gyermekkori csókolódzások, melyeket oly szigorúan megbánt ahhoz képest, ahogy ez a királyi pár itt lemondott a szerelemről. A Holdfényben hazament kolostori szobájába. Ha megcsókolták volna egymást, akkor megdorgálná őket, de ezzel a csönddel mit csináljon – ez eretnekség, istenkáromlás. Holtfáradtan dobta magát az ágyra, és legnagyobb meglepetésére bekopog hozzá a király mondván, hogy gyónni akar, és áldozni. Nála? Igen. Nem valami öreg szerzetesnél? Nem, nála. Hát akkor jó, akkor lent lesz egy negyedóra múlva a templomban, a jobboldali gyóntatószékben.

Mikor leért, a király már ott térdelt a rács mellett. A püspök izgatottan ült le, és odahajtotta a fejét a bűnök szűrőjére. A király nem sokat mondott, és főleg semmit sem a hercegnőről. És a tó? És a tó? – kérdezte a püspök, mikor a király elhallgatott –, már bocsánatos bűnök sem csöppentek belőle, mint egy kifordított pohárból.

– A tó? – kérdezte csodálkozva a király.

– Az a csönd, az a rettenetes csönd ott a tó partján, Felség.

A fiatal fiú és az öregedő király szemei találkoztak a rácson keresztül, egész közel, mintha a király szemüvege a püspök szeme volna.

– Nem tudom, miről beszél Excellenciád.

– Nem? Lehetetlen, oly rosszul emlékezne? A hercegnővel, a tó partján.

– A hercegnővel? Excellenciád figyelt?

A királynak rosszul esett, hogy önkéntelenül ingerült hangon kezdett beszélni, mikor egész testét már belehajtotta a várt feloldozás áramába, mint az álomba.

– Nem figyeltem, véletlenül láttam, de Felséged lássa be, hogyha leselkedtem volna is, előre megfontoltan, az sem lett volna hiba: itt, bűn és erény kérdéseinél nem lehet olyan semmiségekről [94] szó, hogy leselkedtem-e, vagy sem: az egyik etikett dolga, a másik a halálé.

A halál szó úgy jött ki a gyermek püspök szájából, mint egy kövér kukac egy gyönyörű cseresznyéből.

– Excellenciád valamit félreértett, rosszul látott, vagy összetéveszt. A hercegnővel nem volt semmi.

– Semmi? Azért, mert csak ültek, mert egy szót sem szóltak, csak mosolyogtak a halottak cinizmusával, azért azt hiszi Felséged, hogy az semmi?

A fiatal püspök most csak az álmát látta a bokrok között, és a megalázott véres fákat, a tó medúzaarcát, és nevetségesnek, kacagtatónak találta, hogy a király mindebben nem lát „semmit”.

– Felséged úgy ült ott a padon azzal a nővel, hogy az több volt a házasságtörésnél, több volt az eretnekségnél: úgy ült ott, mint aki Istennél is jobban tudja, mi, lényegében mi is a szerelem, és lenéz mindent.

– Excellenciád bocsássa meg, de olyat erőszakol a lelkiismeretemre, ami ott nincs – a király megint erősen, szelíden, most már apailag, de irányába fagyva a püspökre nézett. A püspök egyszerre elzsibbadt. Hátha tévedett? Hátha csak erőltette magát a felnőttek eszén való túljárásban, hátha csak valami ismeretlennel állt szemben, melynek semmi köze bűnhöz? Ő is visszanézett a király szemébe: hiszen most is tele volt titokkal, csönddel, melyet most sem tudott másnak érezni, mint alattomos összeesküvésnek, képmutatásnak. Micsoda zagyvaságok azok, amiket a király elmondott; mindenféle böjtszegések, mise mulasztások, politikai hazugságok. Ez a dolgok lényege: az arca, a ráncai, a hangja színe, a nézés hangneme – ezek rosszak-e, vagy jók? Szeretett volna sírni, az ismeretlen király ölébe borulni, és elmondani, meggyónni neki az ő kísérteties álmát a villakertben, félelmét a szerelemtől, az idősebbektől.

– Mért nem beszél Felséged? Mit érzett, mit gondolt ott a tóparton, mit akart? Engedelmeskednie kell a lelkiatyjának.

Mért mondja ezt? A saját álmát akarta hallani a királytól? A gyóntatószékben másokkal akarja elmondatni a saját vízióit, esetleg bűneit? Hátha ő a bűnös? Úgy érezte, hogy akkor is joga van a királyt büntetni érte: bűn és nembűn olyan szörnyű káoszban forogtak körülötte, hogy úgy érezte, az egyéni felelősséggel itt nem lehet törődni, a lényeg, hogy a büntetés, a bűnbánat valahol, akárhol, de jelen legyenek. De lehetett-e itt szó cselekvések vagy gondolatok értékeléséről? A püspök maga volt a fiatalság – ezer gyanújával és ezeregy absztrakciójával. A király maga volt a fáradtság – minden közönyével, színvakságával.

– Excellenciád nem tudom, mit akar: a hercegnővel beszélgettem egy keveset unokaöcsém házasságáról. Ott nem volt semmi egyéb. Amit a gondolataimról feltételez, nem áll. Próza volt.

Igen, igen – a király joggal utasítja vissza gyanakvását, csak az ő, a püspök álmairól van szó, azokat nem gyónhatja meg a ki[95]rály. De hátha a hercegnő a bűnös, ővele kell beszélnie.

– Abszolút tisztáknak kell lennünk – mondta halálosan idegen hangon a püspök, s aztán feloldozta a királyt.

Miközben a feloldozás szavait mondta, úgy érezte, hogy nincs semmi értelmük: a király sohasem volt bűnös igazán, tehát nem kell abszolúció – ő, a püspök, talán bűnös, de bűnét annyira másba helyezi ki víziójában (most a királyba), hogy képtelen megbánni.