Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. február) 2. szám, 81–160 p.

Már több, mint két éve annak, hogy egyszer meglátogattam a nagybeteg Szentelekyt. Panaszkodott, hogy fáradt, kimeríti a betegsége, és nincs ideje pihenésre. Fél éjszakákat húzott keresztül a Kalangya szerkesztésével hápogva, köhögősen, levegő után kapkodva. Akkor is a kéziratok tömege feküdt előtte súlyos, vastag levelek, hosszú kutyanyelvek apró betűkkel teleírva. Ez a kézirathalom keresztmetszetét adta irodalmunknak és az egész vajdasági magyarság kultúrmozgalmának.

Szürkeségben elkopott nevek hullottak elénk, olyanok, akiket a vidék unalma és az újságok kézirathiánya szabadított fel, és akik magától értetődően követelték bebocsátásukat ifjú irodalmunkba. Képviselve volt ebben a kézirathalomban a falusi világmegváltó elcsépelt filozófiai frázisaival, a mániákus széplélek meggyötört versikéjével, önképzőköri hangjával, és a múlt ködében élő álmodozó Cicerót megszégyenítő körmondataival. Mindenki, aki valaha itt akár borászati közlönybe is leírta a nevét. Izzadtságszag csapott meg a kéziratokból, és megborzadtunk ennyi elpocsékolt energia, és az aktivitás ily szörnyű túltengése láttán. Érdekes, értékes, irodalmi hitelű munka alig akadt. Akkor Szentelekynek eszébe jutott, hogy az aznapi postát még meg sem nézhette. Ismét egy nyaláb levelet hozott be. Unottan néztük egymásután a feladót. Aztán egyszerre felcsillant Szenteleky szeme.

– Nézd csak ezt – mondotta – Aranyady György, Sombor. Ki lehet ez? Nem ismered? –, és izgatott kíváncsisággal bontotta fel a borítékot. Ösztönösen megérezte, hogy értékeset fog kapni. Én szkeptikus maradtam. Mindenkit ismertem nagy falumban, nem hittem, hogy éppen innen érhet meglepetés.

A vékony borítékból kiesett egy novella. Csillaghullás volt a címe. Szenteleky rögtön belekezdett az olvasásába. Hangosan olvasta. Egy realista elbeszélővel ismerkedtünk meg ezen az estén. Szenteleky magyarázott, szinte protezsálta az új jövevényt. – Csupa erő, csupa levegő, fiatalos lendület. Nagyon tetszik, nagyon örülök neki.

Az író, levelében másodéves jogásznak vallotta magát, és tisztelettel kérte a szerkesztő urat, amennyiben szerény írása megérdemelné a nyomdafestéket, értesítse őt egy ismert sombori ügyvéd címén, ahol gyakornokoskodik.

Naponta négyszer mentem el a megnevezett ügyvéd háza előtt. Mindenkit ismertem az utcában, csak éppen őt nem tudtam felfedezni. [88]

Egyszer aztán egész váratlanul megismerkedtem vele. Hazafelé mentem szokott utamon, amikor megszólított egy fiatalember. Nyurga, sovány legény volt, kabát nélkül, feltűrt ingujjal és kihajtott gallérral állt előttem. Haja rövidre nyírva, arca napbarnított. Megmondta, hogy ő írta a Csillaghullás című novellát, és miután Szenteleky megírta neki, hogy nemcsak neki tetszett írása, de nekem is, nagyon szeretne velem hosszabban beszélni. Délután már íróasztalommal szemben ült. A nyomdából belehallatszott a gépek zaja, és ő félig kiabálva mondta el rövid élete történetét.

Keserű, akasztófahumorral beszélt. Életét csupa kínlódásnak, szomorúságnak láttam, de ő nem tudott elszomorodni. Tiszta szemű embernek ismertem meg. Jól látta az okot, amely az akadályokat gördítette eléje, de erősnek érezte magát, hitte, hogy sikerül leküzdenie ezeket az akadályokat. A történelmi materializmust olvasta, és optimista volt.

Pár hónapon keresztül sokszor meglátogatott. Aztán egyszerre elmaradt. Sokáig semmit sem tudtam róla. Nagy sokára elküldte egyik barátját, könyveket kért. Megtudtam, hogy súlyos beteg, fehérvérűségben szenved.

Betegsége alatt kiolvasta egész könyvtáramat. Fáradhatatlanul olvasott. Tudta, hogy meg kell halnia, és lázas, sietős mohósággal falta a könyvek garmadáját. Sokáig nem mertem meglátogatni. Féltem találkozni azzal az emberrel, aki nemrég még lángoló szemekkel beszélt a jövőről, féltem most a halál lassan őrlő köve alatt összetörve látni. De aztán mégis erőt vettem gyengeségemen. Én misztikusokat küldtem neki, ő dialektikusokat kért. Ez bátorított fel. Akkor láttam utoljára.

Sárgán, szakállasan feküdt ágyában, és cigarettázott. Próbáltam vigasztalni, mondtam neki, ezzel a bajjal még évekig elélhet, és időközben biztosan felfedezik a mentőszérumot, hiszen a orvostudomány ma már mérföldes csizmával halad előre. Tompán, cinikusan felnevetett. Azt mondta, hogy ő jobban ismeri betegségének literatúráját, mint én, jól tudja, hogy meg kell halnia. Alig várja, hogy egyszer már vége szakadjon szenvedésének. Ezért is nem gyötörte magát a misztikusokkal. Csak a napot ne látná sütni – panaszkodott –, mert akkor nagyon erőt vesz rajta a kívánság, szeretne kimenni, egy jó nagyot sétálni, vagy megfürdeni a csatornában. Megmutatta az alsó testét, amelyet szánalmasan meggyötört a közel tizennyolc hónapi fekvés. Már nem takarta bőr vérző húsát.

Amikor elbúcsúztam, viszontlátással köszöntöttem, és jobbulást kívántam neki. Ő legyintett.

Pár hét múlva meghalt. Szerettem volna egy pár szót szólni a koporsójánál, röviden megadni az adósságot, amit az élet elmulasztott megadni, dicsérő, elismerő szavakat akartam mondani, de torkomat fojtogatta a szomorúság. Ő vigasztalanul állott a halál kapujában, fülében ólom, szájában por, és az utcán a ragadós mély sár, amely sisteregve mállott szét a halottaskocsi kerekei alatt. Síró [89] édesanyja ment a koporsója után, néhány szomszéd, temetésre járó siratóasszonyok, egy-két diák barátja a kollokviumról vitatkozva. Többet nem láttam a szomorú menetből. A dolgom után indultam.